Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. augusztus 29-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Engem nem zavar, ha keresztet állít valaki. Az sem zavar, ha ennek nincs sok értelme. Pedig annál értelmetlenebb dolgot nem láttam még, mint azt, hogy az M3-as autópálya mellett, a szántóföld és a kerítés közötti rézsűn felállítottak egy kettős keresztet nagy Magyarországgal a közepén. Valaki szerint ez biztosan rendben van, ez ízléses, nem olyan, mintha Magyarország lenne felfeszítve arra a keresztre, hanem összefoglal mindent, amit Nagy-Magyarországról és a kereszténységről el lehet mondani. Ráadásul a kompozíciót az autópálya mellett futó kerítés mögé, a rézsűre, tehát egyfajta senki földjére álmodta a keresztállító, ami annyira összetett szimbólum, hogy biztosan én vagyok a hülye, hogy csóválom a fejem.
Még az sem zavarna, ha a Gellért-hegyen lenne még egy kereszt, végül is elférne az MCC- és a MOL-campusok között, ezek a baromnagy betonkockák amúgy is sokkal súlyosabb tájsebek, mint egy pluszkereszt. Sőt ha választani lehetne, akkor inkább tíz kereszt, mint egy ilyen betonmonstrum. De most ugye egy keresztről van szó. Az, mondjuk, kicsit cinkes, hogy ha a Szabadság-szobor talapzataként funkcionáló obeliszkre felraknak egy keresztet, az voltaképp úgy fog kinézni, mint egy sírhely. Ami nem lehet más, mint a szabadság sírja. Ennél nagyobb beismerés tényleg nem is kellene ettől a kormánytól.
Ez a keresztállítós ötlet a kormány által erőltetett emlékezetpolitika tökéletes szimbóluma. Állítsunk keresztet mindenhova, mert attól biztos jobb, nagyobb, igazabb keresztényeknek fogunk tűnni. És ennyi. Nem az emberekre, áldozatokra, lelkekre szeretne emlékezni és emlékeztetni a kormány, hanem saját magára, hogy ő bezzeg mennyivel jobb. És nem az a baj, hogy nem jobb.
*
Amikor a Covid első évében elkezdtek tömegével meghalni a betegek, senki sem tehetett semmit. Emberek haltak meg kínok között, egyedül; elzárva mindentől, ami emberi, elzárva az érintéstől, az öleléstől, a vigasztól, az elbúcsúzás lehetőségétől. A rokonok, hozzátartozók nem vehették át méltósággal halottaik földi maradványait, csak egy zsákot kaptak vagy még azt sem. Eltemettek valamit, amihez nem volt közük, senki és semmi nem könnyítette meg, hogy összekapcsolhassák az embert azzal, amit eltemettek. Legfeljebb foghattak egy kavicsot, amire ráírhattak egy sorszámot és egy életkort.
A Covidban elhunytakat az azóta megszűnt koronavírus-portál lajstromozta, az anonimitást biztosítva a sorszám mellett csak az életkor szerepelt és valami betegség. Ez alapján kellett megtippelniük a hozzátartozóknak, fenn van-e a halottjuk a listán, és ott hányadik helyre került. Az azóta megszűnt és feledésbe merült Új Világ Néppárt, Pálinkás József és Lantos Gabriella vezetésével ezt az embertelen listát alapul véve kezdett önkéntesek bevonásával kavicsokat sorba rakni a Margitszigeten. Minden kavicsra rákerült a sorszám és az életkor. Eredetileg a sziget futóköre mellé tették a kavicsokat, mellettük pedig megjelentek a mécsesek, rajzok, virágok és üzenetek. Legalább valahol sorstársakra lehetett találni, az áldozatok rokonai nem voltak már teljesen egyedül.
Ahogy egyre több lett a kavics, érett a gondolat, hogy valamit kellene kezdeni velük, mert a szigeten a járókelők gyorsan elkezdték szétrugdosni az egyes darabokat, nem figyeltek, nem lehetett észrevenni mindenhol a kavicssort, sem az alájuk illesztett fekete, illetve nemzetiszín szalagot. Immár civilek fogtak össze és kértek engedélyt a fővárostól, hogy áthelyezhessék a kavicsokat. Az új helyszín a Rózsakert melletti rét lett, egy körsétányon rakták le az összes felszedett és begyűjtött darabot. A lekopott feliratokat átfestették időjárásálló festékkel. A több mint húszezer kavics 2021 tavaszán, nagycsütörtökön találta meg új helyét. Nem lehetett volna erre méltóbb időpontot találni.
A Covid kikopott a hírekből, de a vírus nem tűnt el, továbbra is szedte áldozatait. A kövek pedig gyűltek. Ma már több mint 46 ezer kavics szegélyezi a virágokkal díszített körsétányt. A legtöbbről lekopott a felirat vagy nagyon elhalványultak a számok, némelyik kavics szét is törött. A köveket áthelyező civilek 2022 tavasza óta nem adtak hírt magukról, talán befejezték a munkát, talán csak a kommunikációt. De a kövek megmaradtak. Bár néhol előbújt közöttük a varjúháj, a tarack. Ahol kicsit mélyebb a talaj és megáll a víz esőzés után, ott több a növény is, a kavicsok pedig kezdenek besüllyedni a földbe. De azért jól látszik a harminc-negyven centi széles sáv, ahol az emlékkövek sorakoznak.
Nem nyugodott bele mindenki, hogy a hozzátartozója csak két szám legyen, néhányan írtak is a kavicsra: Éva, Eszter, Anya, Mama, Apa, hiányzol, más csak egy szívet rajzolt. Egy tízéves fiú egyazon kőre írta fel az anyját és az apját. Bár a kavicsok a magyarországi áldozatokat jelképezik, néhány külföldi kő is van a körön, ukrán és lengyel. Előbbi a dátum alapján néhány hete került csak a körbe, utóbbi pedig a 94 501. a több mint 119 ezer lengyel Covid-halott közül.
A hivatalos adatok alapján Magyarországon eddig 48 881 ember halt meg a koronavírus okozta fertőzés következtében. Ez megfelel Eger lakosságának.
A magyar kormány soha nem beszélt erről a majdnem ötvenezer emberről.
Egy hevenyészett portálon lajstromozta a halottakat, személytelenül, minden emberség nélkül, aztán amint lehetett, eltüntette ezt a listát.
Nem sokallta, de legalább nem is kevesellte ezt a számot a magyar kormány, amely azonban nem fejezte ki együttérzését, sem sajnálatát. Nem érezte szükségét, hogy mérleget vonjon, sokkal fontosabb volt katonákat küldeni a kórházakba és kitiltani a kamerákat mindenhonnan. Fontosabb volt elhallgatni mindent, ami az országban 2020 márciusa után és addig a napig történt, amikor kinyitottak az üzletek és kocsmák, és visszaállt minden a korábbi kerékvágásba. Fontosabb volt úgy tenni, mintha nem történt volna semmi rendkívüli, pedig az elmúlt négy évben majdnem ötvenezer honfitársunk halt meg a vírus következtében. Egyedül a civilek által létrehozott és óvott kavicskör emlékeztet minderre.
*
Nehéz, talán nem is lehet könnyek nélkül végigsétálni ezen a körön, nézve a köveket, amelyek mind egy-egy életet szimbolizálnak. Ötvenezer halott, több százezer hátramaradt rokon, családtag. Nekik ez jutott, egy virágokkal szegélyezett kör minden dísz nélkül. Mert nincs kitéve egy tábla se, aki nem tudja, mi ez a rakás feliratozott kavics, nem is igen érti. Ahogyan a kormány sem érti.
A kormány emlékezetpolitikája ugyanis sosem arról szólt, hogy méltóképpen emlékezzünk a bennünket ért veszteségre, hogy együtt érezzünk azzal, akit veszteség ért, hogy az egyéni veszteség közös veszteséggé, majd feloldozássá váljon.
A kormány emlékezetpolitikája arról szól, hogy az általa magyarságnak gondolt, körvonalazhatatlan entitást és egyben saját vélt nagyszerűségét és kiválóságát hangsúlyozza, a lehető legnagyobb nemzeti színű lobogót tűzze ki, a legnagyobb keresztet, turult, darutollat állítsa fel.
Hát akkor állítsa csak fel. Tegyen keresztet a Szabadság-szoborra, csináljon bohócot Krisztusból, változtassa sírkővé az egykori szovjet obeliszket. Csinálják csak, mert nem számít. Nem számít, ha a képmutatáson, arcoskodáson és hangoskodáson túllépve képesek vagyunk meglátni és megtartani azt, amire valóban érdemes és talán kell is emlékezni. Lehetne a magyarok privát emlékezetpolitikája a csendes együttérzés, az összefogás, a közösségvállalás, ahol ugyanúgy elfér a lengyel, az ukrán vagy bárki más köve és felirata, mert azok a kövek már mind a mi köveink is.
