Izrael és a Hamász: a kétállami megoldás utópia, de ez Európa érdeke

Publicisztika

Habár a cél a Hamász megsemmisítése volt, Gáza több mint egy éve tartó bombázása után is megkerülhetetlen tárgyalópartner Izrael számára a palesztin szervezet. Bernard Guetta francia EP-képviselő írása.

Arról volt szó, hogy megsemmisítik a Hamászt. Ez volt a célja Gáza tizenöt hónapja tartó bombázásának, és hogy áll a dolog? A Hamász nem pusztult el. Igaz, nem lenne képes végrehajtani még egy olyan támadást, mint tavalyelőtt október 7-én, de vajon kivel kellett tárgyalnia Benjámin Netanjahunak a túszok szabadon bocsátásáról? A Hamásszal.

Ki szervezte meg, egyenruhákkal-zászlókkal, Gáza kellős közepén az izraeli túszok első csoportjainak az átadását a Vöröskeresztnek? A Hamász. Ki mondta tollba a szombaton elengedett négy túsznak a köszönő szavakat „a jó bánásmódért, ételért-italért, ruháért a népnek, amelyik védelmébe vett minket”? A Hamász. Ki akasztott a fiatal katonanők mögé plakátot, amely „az elnyomott nép győzelmét” hirdette „a náci cionizmus ellen”? A Hamász. Ki büszkélkedhet azzal, hogy minden egyes elengedett izraeli katonért cserébe ötven palesztin foglyot szabadíttatott ki a börtönből, és minden egyes civilért cserébe harmincat, összesen kétszázat múlt szombaton? A Hamász. Ki tehát az Izraelt most kormányzó jobboldali-szélsőjobboldali koalíció tárgyalópartnere? A Hamász, az „Iszlám Ellenállási Mozgalom”, amelyet az összes palesztin szervezet közül a leginkább megkerülhetetlenné tett a tizenöt hónapnyi bombázás.

 
A Hamász fogságából szabaduló négy izraeli túsz: Naama Levy, Liri Elbag, Daniela Gilboa és Karina Ariev maszkos fegyveresek között, mielőtt átadnák őket a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőinek Gázában 2025. január 25-én
Fotó: MTI/EPA
 

Mondhatnánk, hogy a túszátadás körülményei csak egy színjáték részei, amitől a lényeg lényeg marad: igaz, hogy nem törölték el a föld színéről a Hamászt, de a bombázás eredményeképpen Izrael képes volt kirángatni Libanont a Hezbollah karmai közül, és megfosztani az iráni rezsimet a térségbeli állomáshelyeitől.

Az egész közel-keleti politikai tájkép átalakult, az iráni hatalmi tengely kárára és Izrael javára.

De most mi lesz?

A neheztelés és a gyűlölet csak nőtt az izraeli és a palesztin nép között. Egyikük sem fog lemondani erről a szentnek mondott földről. Mostanra nagyjából ugyanannyian vannak, és az egyetlen kilátásuk az, hogy megbékélések és fellángolások egymást követő ciklusaiban ragadnak az idők végezetéig, miközben a lehetséges megoldások köre változatlan marad.

Az első az, hogy a palesztinok a tengerbe hajítják az izraelieket, hiszen a szomszédos országokban sem találnának menedéket. Ez nem éppen kívánatos eljárás, és a palesztinok számára elérhetetlen is. A második megoldás az lenne, ha az izraeliek Libanonba, Egyiptomba és Jordániába űznék a palesztinokat. Az izraeli jobboldal mindig is erről álmodott. Donald Trump a napokban kardoskodott az ötlet mellett, de az a helyzet, hogy még Gáza bombázása és a ciszjordániai telepesek követelései sem győzték meg a palesztinokat, hogy száműzetésbe vonuljanak, ráadásul olyan országokba, amelyek nem is kérnek belőlük. Ez sem megoldás: amilyen igazságtalan, annyira kivitelezhetetlen. A harmadik az lenne, ha Izrael kétnemzetiségű állammá válna. Vonzó, humanista, igazságos elgondolásnak hangzik, de azon túlmenően, hogy ez a végét jelentené annak a nemzeti otthonnak, amiről a kétezer éves üldöztetés miatt zsidók milliói álmodtak, nehéz elképzelni, hogy ez a két nép képes lenne együtt élni ugyanazon zászló alatt.

Marad a két külön állam békés egymás mellett létezésének az ötlete.

Már nem is merünk felszólalni emellett a negyedik megoldás mellett, annyira utópisztikusnak tűnik a 2023. október 7-i pogrom és a gázai nép ezt követő szenvedése után. Ez az utópia már rég halott, halljuk mindenütt – mégsincs más út, hogy véget vessünk ennek a százéves háborúnak.

Mégis az utópiának kell győznie az ostobaság felett. Az Európai Uniónak létfontosságú érdeke ez, mert a Közel-Kelet éppannyira a közvetlen szomszédja, mint Afrika és Oroszország.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja, az EP izraeli-palesztin kétállami megoldásért dolgozó munkacsoportjának elnöke. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)

(Címlapképünkön: A Hamász fegyveresei felsorakoznak, mielőtt átadnák a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőinek a fogságból szabaduló négy izraeli túszt. Fotó: MTI/AP/Abed Hajjar)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.