Amikor a közelmúltban a káprázatos tehetségű Szávay Ágnes, a magyar tenisz új csillaga a US Openen letette a névjegyét, a Hócipő címlapján az ő, valamint Talmácsi Gábor és Lékó Péter fotója mellett az a cím virított: "Végre igazi sztárok". Belül a szerkesztő el is magyarázta, hogy a tévé végképp rendet vágott, mi a magunk sikersportágaival mehetünk a búsba, a kutyát sem érdeklik.
*
Tavaly az "év sportolója" díjkiosztót a Népszava ekképpen köszöntötte: "Az év vége az ünneplésé, ami akkor is kijár, ha a meghatározó sportágakban semmi okunk erre. A periferikus sportágakban azonban jók vagyunk, ezt igazolják a kajakosok, vívók, öttusázók eredményei." A Nemzeti Sportban vitasorozat indult, amelyben nyíltan kimondatott: azokban az ágazatokban vagyunk sikeresek, ahol nincs jelentős nemzetközi versengés. Az egyik szerző, Uj Péter azt fejtegette: a mai sportstruktúrát még Rákosi Mátyás találta fel, hogy Helsinki tizenhat magyar aranyérmét kitűzhesse a mellére. A vitában a Magyar Olimpiai Bizottság nem szólalt meg, noha a szerkesztőség felkínálta a helyet a válaszra. Hiba volt.
*
Hogy valaki csak oly módon tud örülni szép eredményeknek, hogy a többi sikert lesöpri az asztalról, magánügy is lehetne. De a magyar sikerágazatokat már a rendszerváltozás idején kikezdték, és a hümmögés csupán az olimpiák idejére csitult el. Akkor kiderült, hogy begyepesedett honfitársaink milliói még mindig képesek boldogan ünnepelni a hagyományos sportágak hőseit, vagy már-már haragosan fogadják, ha a játékokból négy nap elment, és még nincs aranyunk.
Kezdjük mindjárt Rákosival! A magyar sportolók a második világégés előtti utolsó (Berlin, 1936), majd az azt követő első (London, 1948) olimpián egyaránt tíz aranyérmet nyertek. Nincs az a politikai hatalom, amelyik ilyen előzmények nélkül képes lenne alig néhány év alatt világraszóló sikert produkálni. A magyar sport az újkori játékok kezdete óta tartozik a legjobbak közé, a tizenhárom aranyérmes sportágunk közül (atlétika, birkózás, cselgáncs, kajak-kenu, labdarúgás, ökölvívás, öttusa, sportlövészet, súlyemelés, torna, úszás, vívás, vízilabda) 1945 előtt már nyolcnak volt olimpiai bajnoka, Helsinkiben mindössze két új (a labdarúgás és az öttusa) csatlakozott hozzájuk, évtizedes szakmai erőfeszítések eredményeként. A tizenhárom sportág a 156 arany mellett 133 ezüst- és 150 bronzérmet is szerzett a 23 olimpián, amelyen a magyar sport jelen lehetett. A sikerek igazi titka a szürkeállományban keresendő: iskolateremtő mesterek és fantasztikus műhelyek állták a versenyt a világgal, s tudtak még lépéselőnyre is szert tenni sportáguk technikájában, taktikájában, felkészítési módszereiben.
Hogy egy sportágat hány országban űznek, az nem perdöntő érv, inkább csak számszaki adat. Annál is inkább, mert az úgynevezett kisebbekben is száz fölött van, a többiben a százötvenet is meghaladja a részt vevő országok száma. Ha egy olimpiai aranyéremért "csak" amerikai, orosz, német, kínai vetélytársat kellene legyűrni, az is méltán adna okot ünneplésre, csakhogy vannak máshonnan érkező esélyesek is szép számmal. Az idei úszó-világbajnokságon az egyik 4x100-as női vegyes váltó utolsó embere egy közepes előfutamban akkor fordult az utolsó ötvenre, amikor a győztes célba ért - az ilyen esetekben a plusz egy országnak nincs szakmai jelentősége.
Sokkal fontosabb mutató, hogy egy-egy sportág világversenyén hány ország nyer érmet. A közvélekedés (ennek része a sportsajtó is) például a kajak-kenut szokta nemzetközi érdektelenséggel jellemezni. Nos, az idei világbajnokságon 90 ország vett részt, 20 szerzett érmet, közülük 11 aranyat is; győztest ünnepelhettek a britek, a franciák, a kanadaiak, a spanyolok. Horváth Viktor 89 fős mezőnyben nyerte meg nyáron a berlini öttusa-világbajnokságot. A nemrég véget ért, 83 ország legjobbjait felvonultató vívó-vb már nyomaiban sem emlékeztetett a hajdani magyar- olasz különversenyre. Átütő sikert értek el a kínaiak, dél-koreai bronzérmese volt a férfi kardnak. A párbajtőrben egyéni világbajnok Kulcsár Krisztián döntőbeni francia ellenfele a legjobb nyolc között a venezuelai (!) vetélytársat csak nehezen, 15-13-ra tudta legyőzni. A szinte váratlanul kiugró japán csodacsapat nyerte a bronzot a női tőrben, éppen a mieink előtt. A csúcsok csúcsa a 2006. évi birkózó-világbajnokság volt: a hét kötöttfogású döntő 14 szereplője 14 országot képviselt.
Miközben a közvélekedés hangadói szakállas frázisokba kapaszkodnak, a világ sportjában rohamos a fejlődés, az erők kiegyenlítődése. Az Egyesült Államokban és mindenütt a fejlett Európában felértékelődtek az olimpiai sportágak, megsokszorozódott az állami támogatásuk. Csak egyetlen példa: a magyar birkózás évi százmillió alatti támogatásával szemben a görög négymillió eurót, vagyis nagyjából egymilliárd forintnyit kap.
A magyar sport egyik nagy értéke a sikerek sokszínűsége. A labdarúgó aranycsapat iránti általános áhítatot alátámasztotta, tovább erősítette a helsinki tizenhat arany (benne a futballistáké, Papp Lacié). Most is csak akkor lehet mutatós az összkép, amelyet már a világ sportszerető közvéleménye is érzékelni képes, ha a Szávay Ágnesek, a Talmácsi Gáborok, a Bodrogi Lászlók örömteli (rész)sikerei mellett változatlanul lesznek olimpiai bajnokaink, továbbá vb- és Eb-győzteseink minél több - nem csak olimpiai - sportágban.
*
Furcsa és nehéz kimondani: sokkal nagyobb figyelmet, empátiát és szeretetet érdemelnek a sikerágazataink. Hiteles elemzést a világ valós erőviszonyairól. Legalább pillanatképet arról, hogy például az Egyesült Államokban ma több mint száz egykori szovjet vívóedző fáradozik azon, hogy a sportágban átvegyék a vezető szerepet. Félszáz magyar mester dolgozik külföldi pástok mellett, és sem pénz, sem kellő számú szakosztály nem lenne a hazai foglalkoztatásukra.
A kipécézett sikersportok kettős présben sínylődnek: anyagilag egyre ijesztőbb a hátrányuk a világgal szemben, az erkölcsi tartásukat pedig - íme - mesterségesen gerjesztett értékválság próbálja aláásni. Az igaztalan állítás a foghíjas mezőnyről azt sugallja, hogy ezeket a sportágakat nem is kell komolyan venni, ezekben könnyű nyerni. Akkor viszont mi végre a legendás munkamorál, a fanatikus felkészülés? A pólóval állítólag az a baj, hogy a tű fokánál is szűkebb az élmezőnye. Hadd hozzak most példát egy világszerte nagyon népszerű tévés sportágból, a sznúkerből. Annak a hajdani szülőhelye és jelenlegi sikerbirodalma az Egyesült Királyság. Nagy-Britannia és Ausztrália éljátékosain kívül ma gyakorlatilag csak néhány kínai tartozik az elitbe. De az állítólag második legnépszerűbb angol sportág hívei közül senki nincs, aki hamut szórna a fejére, mondván, nem ér semmit az egész, hiszen csak néhány ország osztozik a babérokon. Ezzel szemben a mi közvélekedésünk hangadói - köztük egykori pólósok is - nem győzik ócsárolni a vízilabdát. És mindezt sokan el is hiszik nekik. Jobb híján.
Az iskolai testnevelésből eltűnt a tantárgy egyik hivatása, nem ad sportműveltséget, nem kínál választékot, az átlag diáknak fogalma sincs arról, mi a különbség a kard és a tőr, a kajak és a kenu, a kötött- és a szabadfogás között, nem tudja, ki az a Magyar Zoltán, Balczó András. Ma ki segít az eligazodásban? Fiataloknak szóló tévéműsorok mutatnak be "trendi sportokat" úgy, hogy már maga ez a besorolás is csöpög a sznobizmustól, félrevezető módon a lazaság fílingjét közvetíti róluk (szemben a régi, közismerten gürizősökkel), holott a sikert azokban is csak az áldott tehetség és a bőséges verejték hozza meg.
Pedig ha nem vagyunk jelen, az élet akkor is megy tovább. Ha a sikersportágaink elenyésznek, ha azokban majd mindig mások állnak fel a győzelmi dobogóra, nekünk csak a kérdés marad: miért hagytuk, hogy így legyen?
A szerző sportújságíró.
