A Magyar Narancs szeptember 27-i számában Nádasdy Ádám válaszolt Salamon János két héttel korábban megjelent cikkére (A nyelvromlás virágai: Modern Talking Back), s válaszában azt írta: elsősorban azért ragadott tollat, mert "a szerző több szokatlan megállapítást tett a nyelvészetről és annak feladatáról". Salamon azonban nem csupán a nyelvészetről és annak feladatáról tett szokatlan megállapításokat, hanem a filozófiáról és annak feladatáról is - sőt viszontválaszának (Az Értől az Érig: Válasz Nádasdy Ádámnak, Magyar Narancs, október 11.) megjelenése óta a szokatlan megállapítások száma csak nőtt. Elérkezett hát az idő, hogy alaposabban is szemügyre vegyük, milyen filozófiai gondolatmenetekkel igyekszik Salamon alátámasztani a "nyelvromlásról" szóló nézeteit, valamint hogy mindennek mi köze van a filozófiához és a nyelvtudományhoz.
Mit állítunk?
A filozófusok különös lények: szeretik, ha egy gondolatmenet világos téziseket tartalmaz, és ezeket a téziseket valamiféle érveléssel támasztja alá a szerző. Salamon szemmel láthatólag nem nekik és a hozzájuk hasonló olvasóknak írta a cikkeit: téziseit csak komoly erőfeszítéssel lehet megtalálni a szövegben, érvelés helyett a döntő ponton nagyszabású vízióval áll elő, Nádasdy ellenvetéseit és kérdéseit figyelmen kívül hagyja. Mindazonáltal ezek a tézisek roppant érdekesek, a vízió lenyűgöző; vizsgáljuk hát meg őket.
Salamon első tézisét a következőképp lehet összefoglalni: a "speciálisan emberi lét" (bármi legyen is az) elégséges feltétele a kultúra. A kultúra pedig nem más, mint a nyelven túl létező rendnek a szintén nyelven túli gondolattal való "megragadása és imitálása". Egy másik szöveghely szerint azonban a kultúra valami más, méghozzá az etikai és esztétikai értékek összessége; viszont az értékek meghatározásához szükséges az az emberi beszéd, amely "az emberi ész fényénél képes felvillantani" a dolgok, a világ logikai formáját vagy formális struktúráját. Bármelyik megfogalmazást fogadjuk is el, az biztos, hogy Salamon elkötelezi magát a következő állítások igazsága mellett: (a) a világ a gondolkodástól függetlenül létezik, (b) a gondolkodástól független világnak részét képezik az értékek, (c) az ember lényegéhez hozzátartozik, hogy "megragadja" a gondolkodástól független világ formális struktúráját. És mi köze van mindennek a nyelvhez és a nyelvromláshoz? A nyelv akkor romlik, ha segítségével egyre kevésbé vagyunk képesek megragadni a gondolkodástól független világ formális struktúráját.
Pofás kis vízió, annyi szent. (Kár, hogy a fő tézis eléggé elbújt a szövegekben; Radnóti Sándor például azt írja olvasói levelében, hogy hozzá Salamon álláspontja áll közelebb, nem pedig Nádasdyé, mert a Nádasdy írásaiban propagált leíró tudomány eszménye mára "fölötte kétségessé vált"É) Néhány fontos részlet azonban sajnos homályban maradt: mit jelent az, hogy az ember a nyelv, az épületek és a kertek (!) segítségével "megragadja" a világ formális struktúráját? Esetleg ez csupán annyit jelent, hogy a nyelv és az egyéb emberi alkotások segítségével képesek vagyunk helyesen reprezentálni az elmefüggetlen, objektív világot és a világban létező objektív értékeket? Ám miért is tartozna hozzá az ember lényegéhez (bármi legyen is az), hogy "megragadja" és "imitálja" a világot? És minden embernek a világ egészét kell helyesen "megragadnia", vagy vajon elképzelhető valamiféle munkamegosztás? Ami a világot illeti: milyen érve van Salamonnak amellett, hogy az etikai és esztétikai értékek valóban részét képezik az elmefüggetlen, objektív világnak? Talán az, hogy máskülönben az etikai és esztétikai relativizmus álláspontját kell elfogadnunk (és nem lesz alapunk esztétikailag elítélni a Nemzeti Színház épületét, morálisan elítélni a Magyar Gárdát)? Salamon szerint tehát csupán két etikai/esztétikai álláspont létezik: etikai/esztétikai objektivizmus és etikai/esztétikai relativizmus - nincs harmadik, negyedik, ötödik, sokadik lehetőség?
Ám mindez apróság (bár meglehetősen bosszantó apróság): nem érinti a vita fő témáját, a nyelvromlás kérdését.
Romlik a nyelv
Salamon egészen máshogyan írja le a nyelvromlás jelenségét, mint ahogy azt megszokhattuk. A bevett érvelés szerint azért romlik a nyelv, mert a beszélők érthetetlen szavakat, nyelvtani szerkezeteket alkalmaznak, vagy egyszerűen "rosszul" használják a szavakat és nyelvtani szerkezeteket, és így nem képesek megértetni magukat a beszélgetőpartnerükkel. (Az idegen szavak és "idegenszerű" szerkezetek távol állnak a magyar nyelv szellemétől; ha azt mondom, hogy A szobába hagytam a telefonomat, nem fogják érteni, mit akarok közölni, mert a szobába mást jelent, mint a szobában stb.) A nyelvészek erre rendszerint azt válaszolják, hogy ha valaki szisztematikusan tér el bizonyos nyelvi konvencióktól (például mindig vagy gyakran -bat mond -ban helyett), akkor nem a nyelvi konvenciók megsértéséről, hanem megváltozásáról vagy különbségéről kell beszélnünk; ilyen esetben azért nem értjük beszélgetőpartnerünket, ha valóban nem értjük, mert az egy másik nyelvváltozatot használ. Ám a nyelvromlás ténye mellett felhozott jelenségek esetében általában szó sincs nemértésről (feltehetőleg mindenki érti, mit szeretnék közölni A szobába hagytam a telefonomat mondattal): a nyelv romlásán kesergő személy csupán saját nyelvi ízlésítéletét ("jaj, annyira utálom, hogy így beszélsz!") próbálja a nyelvhasználó közösség többi tagjára ráerőltetni.
Salamon azonban nem így érvel: azért romlik a nyelv, mert fogalmaink egyre pontatlanabbakká válnak, így mondataink segítségével egyre kevésbé tudjuk helyesen megragadni az elmefüggetlen világot. Salamon három példát is mutat a nyelvromlás jelenségére: a filozófia immár nem "a kozmosz egészének megértését célzó tűnődést" jelenti; néhányan képesek olyanokat mondani - ó, borzalom -, mint hogy őszintén megmondom és azt gondolom. Pedig hát "kultúrember ilyeneket nem mond". Salamonnak igaza van: a filozófia szó jelentése mára szűkebbé vált, a kozmosz egészének megértését célzó tűnődésnél speciálisabb tevékenységre utal. Salamon szerint tehát a világ formális struktúráját elsősorban meglehetősen általános jelentésű kifejezésekkel kell megragadnunk? Vagy csak a filozófia esetében van ez így, hiszen a világ az már csak olyan, hogy vannak benne filozófusok, akik a kozmosz egészét próbálják megérteni, nem pedig mondjuk a mentális és a fizikai állapotok kapcsolatával, a morális kötelezettségek természetével vagy ezekhez hasonló részletkérdésekkel foglalkoznak? Ne firtassuk, milyen speciális hozzáférése van Salamonnak az elmefüggetlen világ formális struktúráihoz, higgyük el neki, hogy a világba bele van írva: a filozófiának ilyennek kell lennie. De azt azért mégis jó lenne tudni, mi a csudáért ragadja meg jobban a világ formális struktúráját az úgy gondolom, mint az azt gondolom.
Régi igazság (hiszen minden igazság régi): régen minden jobb volt. A nyelv folyamatosan romlik: etelközi őseink még úgy beszéltek, mint a kisangyal, mondataikkal olyan precízen ragadták meg az elmefüggetlen világ objektív formális struktúráját, amilyen precizitásról mi, gyarló utódok, már csak álmodni tudunk - de sajnos ahhoz sem vagyunk elég kultúrlények, hogy ilyen álmaink legyenek. Talán az lenne a megoldás, ha visszatérnénk a jól bevált, nyereg alatt puhított filozófiai kategóriarendszerünkhöz és szintaxisunkhoz: minél kevesebb idő telt el egy-egy természetes nyelv kialakulása óta, annál erősebb az összhang az elmefüggetlen világ formális struktúráit imitáló nyelvhasználó és az elmefüggetlen világ között (vigyázz, bazmeg, visszacsapó íj van náluk!).
Ám ami a dolog lényegét illeti: Salamon szerint a nyelvészetnek a nyelvi reprezentációk helyességével, a mondatok igazságértékével is foglalkoznia kell. Ha jól értjük, ezek szerint nem csupán a filozófia, de a nyelvészet is "a kozmosz egészének megértését célzó tűnődés". A leíró nyelvész feladata tehát nem csupán egy-egy természetes nyelv vagy nyelvváltozat grammatikájának leírása: a nyelvésznek meg kell alkotnia az adott nyelv összes lehetséges mondatát, majd mindegyikről el kell döntenie, hogy az helyesen reprezentálja-e a világ formális struktúráját, végül használható javaslatokat kell tennie annak érdekében, hogy a tévesen reprezentáló mondatok ne legyenek megalkothatók a szóban forgó nyelven. A nyelvész univerzális zseni (nevezzük talán filozófusnak): nem egyszerűen akadálytalan hozzáférése van az elmefüggetlen világ minden apró részletéhez, de végtelen teherbírása még arra is képessé teszi, hogy végtelen számú mondathoz igazságértéket rendeljen, valamint elég hatalma van ahhoz, hogy a nyelvhasználókat lebeszélje a világot helytelenül reprezentáló mondatok használatáról.
A modern nyelvészek abból indulnak ki, hogy ez a program megvalósíthatatlan; alighanem ezért beszélhetünk egyáltalán nyelvtudományról. Hétköznapi nyelvünk mondatainak igazságértékével foglalkozzanak a nyelvhasználók, a tudományok nyelvén megalkotható mondatok igazságértékével foglalkozzanak a tudósok, a filozófia mondatainak igazságértékével foglalkozzanak a filozófusok - mindenkinek jobb lesz így. Persze a nyelvész is foglalkozik mondatok igazságértékével: a nyelvtudomány mondatainak igazságértékével. Ezért hát amikor egy nyelvész, például Nádasdy Ádám azt állítja, hogy nincs nyelvromlás, hogy minden nyelvváltozat egyenrangú, hogy a nyelvi helyesség egyetlen kritériuma a megértés, akkor természetesen nem azt mondja, hogy nem lehet vagy nem szabad precízebb fogalmakat megalkotni egy-egy jelenség leírására. A hétköznapi nyelvhasználattól eltérően a világot leíró természettudományok és társadalomtudományok a maguk speciális kifejezéseit definícióval vezetik be - szó sincs arról, hogy ne lennének jobb vagy rosszabb definíciók. Csak arról van szó, hogy a definíciók közti választás nem nyelvészeti kérdés.
A nyelv és a valóság
Salamon másik központi tézise így hangzik: Wittgenstein, a hétköznapi nyelv filozófusai, Saussure, valamint a strukturalista nyelvészek abból indulnak ki, hogy nincs nyelven túli valóság, hanem a nyelv teremti a valóságot. Mivel minden nyelvváltozat vagy nyelvjáték maga teremti meg a valóságot, így minden nyelvjáték egyenrangú, nincs hamis állítás, hisz nincs olyan objektív valóság, amelyhez képest egy állítás hamis lehetne; nincs "nyelvromlás", hiszen minden kifejezés tökéletesen ragadja meg az általa teremtett világ formális struktúráit. Így nincsenek objektív értékek sem, hisz, mint láttuk, az értékek a világban vannak, és ha a nyelv teremti a világot, akkor annyi egyformán érvényes érték van, ahány nyelv által teremtett világ.
Sőt, Salamon itt nem áll meg, hanem a következő kiegészítő tézist is megfogalmazza: a langue-parole megkülönböztetést (amelyre Nádasdy is hivatkozik) a karteziánus dualizmus mintájára alkották meg a modern nyelvészek. A langue (nyelv) a descartes-i testnek felel meg: objektíve leírható, biológiai, fizikai fenomén; a parole (nyelvhasználat) pedig a descartes-i léleknek: szubjektív, leírható kiterjedéssel nem rendelkező, kulturális, szellemi epifenomén, a nyelv/ test másodlagos kísérőjelensége. A tények a langue/test szférájához, az értékek a parole/lélek szférájához tartoznak. Ennek következtében a modern nyelvészek pontosan azzal a problémával küszködnek, mint Descartes és követői: nem tudják megmagyarázni, milyen kapcsolat lehet a két elkülönült szubsztancia között.
És ezen a ponton még a legjobb humorú filozófusnak vagy nyelvésznek is elfogy a humorérzéke, és szép, érvelő körmondatok helyett lakonikus felsorolásba kezd. Sem (semelyik) Wittgenstein, sem a hétköznapi nyelv filozófusai, sem Saussure, sem a strukturalista nyelvészek nem állítják, hogy nem létezik nyelven túli valóság, vagy hogy a nyelv teremti a valóságot. Wittgenstein és a hétköznapi nyelv filozófusai nem "igyekeztek a filozófia rangjára emelni" a nyelvet vagy a köznyelvet, hanem épp azt állították, hogy a hétköznapi nyelv mentes a filozófiai álproblémáktól. A Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinje nem állítja, hogy "a nyelvjátékosok választják, teremtik az életformákat", az életformákat ugyanis Wittgenstein szerint nem választjuk vagy teremtjük. Saussure még csak ahhoz hasonlót sem mondott, hogy "nincs egy nyelven túli, kívüli gondolat által felfogott, nyelven kívüli rend". Saussure-t, Chomskyt és Bloomfieldet akár csak a langue-parole megkülönböztetés alapján is egy kalap alá venni súlyos hiba: a langue például még csak-csak megfeleltethető a Chomsky-féle "kompetenciának", ám a parole-nak semmi köze a "performanciához" (Bloomfield meg aztán végképp külön történet). A langue-parole megkülönböztetése és a karteziánus dualizmus közti analógia teljesen félrevezető, egy ponton sem stimmel. Egyetlen karteziánus dualista sem állítja, hogy a mentális szubsztancia epifenomén vagy kísérőjelenség lenne (akik ezt állítják, azok az epifenomenalisták, az epifenomenalizmus viszont a dualizmus egyik modern változata). A karteziánus dualisták nem hitték, hogy az értékek levezethetetlenek a tényekből (igaz, a probléma ebben a formában fel sem merült számukra). Saussure nem választja el egymástól a langue-ot és a parole-t: explicite azt állítja, hogy semmi olyan nincs a langue-ban, ami ne a parole-ból származna, és semmi nincs a parole-ban, aminek ne lenne meg az alapja a langue-ban. Ennek következtében egyetlen saussure-iánus nyelvész sem gondolja, hogy a parole puszta kísérőjelenség vagy epifenomén volna. (Az sem igaz, hogy Saussure elvetette volna a nyelv "organisztikus, önszabályozó természetét hangoztató tézist".) A parole nem felelhet meg a descartes-i léleknek, hiszen ha van objektív, kézzelfogható, fizikai fenomén, az maga a parole. Az elmefilozófiai dualizmus álláspontja teljességgel független a langue-parole megkülönböztetés elfogadásától: nem kell ahhoz dualistának lenni, hogy elfogadjuk a megkülönböztetést, és nem kell ahhoz tagadnunk a dualizmust, hogy tagadhassuk a langue létezését.
Mindezek fényében persze már nem meglepő, ha Salamon azt állítja egy mellékes megjegyzésében: "megingathatatlan igazságnak tűnik, hogy az elmélet mindig aluldeterminálja a valóságot" - a híres Quine-Duhem-féle aluldeterminációs tézis természetesen ennek épp a fordítottját állítja: a tények aluldeterminálják az elméleteket (ti. adott tapasztalati bizonyítékok esetében soha nem meghatározott, hogy két rivális tudományos elmélet közül melyiket kell elvetnünk). Ha az elmefüggetlen valóságnak bármilyen módon is részét képezi a filozófia és a filozófiatörténet, Salamon elmulasztotta ellenőrizni, hogy különös rendben elővezetett mondatai helyesen ragadják-e meg a valóság formális struktúráit. Már csak az a kérdés motoszkál bennünk, hogy vajon ez "kultúremberhez" illő viselkedés-e.
Leíró tudomány
Salamon azzal vádolja Nádasdy Ádámot és rajta keresztül úgy általában a modern leíró nyelvészetet, hogy az úgy tesz, mintha előfeltevés-mentes lenne, mintha "rajta keresztül a lét beszélne", holott a leíró nyelvészetnek is megvannak a maga előfeltevései. Radnóti Sándor is azt írja olvasói levelében (természetesen nem Salamon gondolatmenetének szakmai színvonalán), hogy "a leíró, pozitív tudomány eszménye fölötte kétségessé vált". Radnótinak valószínűleg igaza van; Nádasdyt azonban kissé félreérti. Nádasdy nem állítja, és még csak nem is sugallja, hogy a nyelvi tényeket elméletfüggetlenül is leírhatnánk, hiszen a leírás során mindvégig elméletfüggő kategóriákat használunk (például ige, alany, topikalizáció). Nádasdy csupán annyit állít, hogy maga a nyelvhasználat elmélettől függetlenül is létező jelenség, tehát nem a nyelvészeti elméletek teremtik a nyelvhasználat tényeit; valamint azt, hogy a tudományos tevékenység, így a nyelvi jelenségek leírása és magyarázata során nem érvényesíthetjük saját esztétikai, világnézeti stb. preferenciáinkat. Természetesen rövid cikkeiben Nádasdy rendszerint nem hangsúlyozza, hogy a szóban forgó jelenségek elemzéséhez akár más nyelvészeti elmélethez tartozó fogalmi keretet is választhatnánk - ám ezt talán nem is érdemes elvárni az ismeretterjesztő cikkektől.
És persze amikor egy nyelvész azt mondja, hogy minden nyelvváltozat egyenrangú, akkor nem amellett érvel, hogy a különböző nyelvhasználati konvenciók érvénytelenek, hogy "mindenki úgy beszél, ahogy akar". Ahogy válaszában Nádasdy is kifejtette: minden nyelvhasználónak tudatosítania kell, milyen társadalmi következményekkel jár, ha adott esetben megsérti a szóban forgó kontextusban érvényes nyelvhasználati konvenciókat. A diákoknak meg kell tanítani, hogy melyik kontextusban (például: állásinterjú, szerelmi vallomás, szemináriumi dolgozat, délutáni teázás a nagymama barátnőivel stb.) milyen nyelvi kódot célszerű és illendő választaniuk.
Salamon János is nyugodt szívvel visszaadhatja a diáknak a zavarosan megfogalmazott, összecsapott, homályosan (vagy sehogyan sem) érvelő, értelmetlen vagy hamis állításoktól hemzsegő szemináriumi dolgozatát. Mert igenis van különbség filozófia és üres, szófia beszéd között.
