H
Bauer Tamás programja a rendszerváltó SZDSZ-hez való visszatérést szorgalmazza: szerinte a párt politikájának középpontjába a gazdasági liberalizációt, a tiszta közéletet, a demokrácia és a jogállamiság védelmét, valamint a nagy társadalmi elosztórendszerek reformját kell állítani. Bauer programja arra épít, hogy nem zárult még le a rendszerváltás, nem kell változtatni az SZDSZ alapvető értékein, mindössze határozottan és kérlelhetetlenül érvényesíteni kell a párt által 1989-ben a Kék könyvben megfogalmazzott célokat. Bauer meghirdeti a "fordulat stratégiáját", amely "arra épül, hogy a politikai élet előterébe kerülő konfliktusokban legyen az SZDSZ-nek sajátos álláspontja, amelyet a rendelkezésére álló eszközökkel képviselni és valamilyen mértékben érvényesíteni is tud".
A stratégia lényege tehát az, hogy az SZDSZ formálja a közbeszédet, és saját álláspontot képviseljen az országot érintő nagy kérdésekben. Tartalmilag a fő hangsúly a gazdasági versenyen van, ennek megfelelően Bauer az adócsökkentést, a privatizációt és az egészségügy piaci alapú átalakítását szorgalmazza. Megemlíti ugyan a szociálisan érzékeny jövedelempolitikát és a kisebbségek hangsúlyos képviseletét, azonban maga is a felsorolt gazdasági kérdéseket javasolja a középpontba állítani. A programból hamisítatlan kilencvenes évek eleji hangulat árad: egy rendszerváltó nagy liberális párt céljai ezek.
A problémák ott kezdődnek, hogy a célokhoz a program meghirdetője nem rendel eszközöket. A párt belső nyilvánosságának átszervezése és egy új "értelmiségpolitika" meghirdetése fontosak ugyan a szervezet belső élete, közérzete stb. szempontjából, a célok hatékony megvalósításához, horribile dictu a sikeres kormányzáshoz azonban nem elegendőek. A kormányzati működésről a program mindösszesen annyit tartalmaz, hogy meg kell szüntetni a koalíciós koordinációért felelős politikai államtitkárságot, és az egyeztetéseket a frakciók szintjén kell megoldani.
Bauer persze nincs könnyű helyzetben, ha eszközöket akar rendelni az általa kitűzött célokhoz. Ekkor ugyanis számot kellene vetnie egyfelől azzal, hogy pártja a választóktól csak egy kispárti léthez elegendő felhatalmazást kapott, ami már önmagában kétségessé teszi, hogy mennyiben lehet képes formálni az ország nagy kérdéseinek megoldását. Másfelől maga is határozottan állítja, hogy "az SZDSZ számára az országos politikában nem kínálkozik más partner, mint az MSZP". Ebből viszont az következik, hogy az alternatíva nagyjából úgy néz ki a liberális párt számára: vagy a szocialistákkal kormányoz, vagy sehogy sem. Ebben a helyzetben a parlamenti politika kíméletlen hatalmi logikája szerint a nagypolitika formálására az 5 százalékos SZDSZ-nek lényegében nincs lehetősége. Zsarolási helyzet híján az SZDSZ nem tudja maga meghatározni a politikai napirenden szereplő fő kérdéseket, és nem is ő ad rájuk elsősorban választ. Valamilyen szinten részt vesz ugyan az ország irányításában, de a kormányzás fő csapásirányairól nem ő dönt.
Bauer stratégiája tehát - amenynyiben persze valaha is esélyt kap a megvalósulásra - eleve kudarcra van ítélve. Bármennyire is alapos a magyar társadalom előtt álló nagy kérdések felvázolása, bármennyire is színvonalasak azok a válaszok, amelyeket e kérdésekre ad, tudomásul kell vennie a parlamenti demokrácia alapszabályát, miszerint a kormányzásra a választók adnak felhatalmazást. Ha pedig a választók 5 százaléka szavazott csak az SZDSZ-re, a párt nem tarthat igényt nagypárti szerepre, ebből következően pedig igazságtalan minden olyan vád, amely a pártvezetésen e nagypárti álomból fakadó, a "sikereket" eredményező elképzelések elmaradását kéri számon.
H
Fodor Gábor stratégiája több ponton alapvetően eltér a sokszor szövetségesének tekintett Bauer Tamás programjától. Mindenekelőtt Fodor nem kerget nagypárti illúziókat, ő csak azt kéri számon a liberális vezetésű minisztériumoktól, hogy "nem kötődnek [hozzájuk] olyan kezdeményezések, amelyek felismerhetően liberális programelemeket körvonalaznának". Vagyis Fodor nem a nagypárti célokat, a kormányzás fő irányának meghatározását kéri számon, hanem a szakpolitikák erőtlenségét hangsúlyozza. Mindez azt mutatja, hogy a stratégia számol az SZDSZ kispárti létével, és világosan mutat rá arra is, hogy egy 5 százalék környékén mozgó pártnak vonzó és mozgósító ideológiával kell magához kötnie választóit.
Az igazi újdonság itt található Fodor stratégiájában: az SZDSZ ideológiáját - bár a magyar progresszió hagyományán belül maradva, de - teljesen új alapokra kívánja helyezni. A szabadság és a szolidaritás pártjának szerinte a köztársaság, az igazságosság és a zöld- gondolat pártjává kell válnia. Bár a koherencia nem tartozik a legfontosabb politikai erények közé, nehéz nem észrevenni, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) kibékíthetetlen lesz az ellentét az állami újraelosztás csökkentése és az állam környezetvédelmi feladatai vagy a szolidaritás és a piaci alapú egészségbiztosítás között. A Fodor által javasolt ideológia egy ´68-as ihletésű, újbaloldali zöldpárt eszméit idézi, ennek pedig a szabadelvűséghez vajmi kevés a köze. Ennek ellenére határozottan pozitívan kell értékelnünk, hogy van a pártnak olyan politikusa, aki felismerte: a magát a rendszerváltás pártjaként meghatározó SZDSZ-nek ki kell szakadnia végre a kilencvenes évek nosztalgiájából.
Fodor stratégiája tehát rendelkezik egy kis párt sikerének belső feltételeivel: a szakpolitikai irányultsággal és a határozott ideológiai tartalommal. Bauer programjához hasonlóan azonban nem számol a külső feltételekkel, a hatalmi logika kérlelhetetlenségével. Nap mint nap tapasztalható: az MSZP minden különösebb következmény nélkül megteheti, hogy annak ellenére átlép az SZDSZ-en, hogy a liberális párt nélkül elvileg nincs parlamenti többsége. Ez történt az ügynöktörvények kapcsán, a Terror Háza esetében vagy Kiss Elemér lemondása után. Az SZDSZ ezekben a helyzetekben csak kommunikációjában tud az MSZP-től eltérő politikai álláspontot elfoglalni, a döntésekre nincs befolyása. Ez a helyzet csak akkor változna meg, ha hitelesen tudná képviselni azt, hogy a közös kormányzás elveinek felrúgása következményekkel jár az MSZP-re nézve. Az 1994-1998 közötti ciklus állandó lebegtetése üt vissza ezen a ponton: a szocialisták egyszerűen nem hiszik el, hogy az SZDSZ adott esetben egy vitát tényleg szakítópróbának tekintene.
Ezen persze az sem segítene, ha az SZDSZ egy adott ponton tényleg felmondaná a koalíciót, mivel a párt ezzel a megsemmisülés igen jelentős kockázatát vállalná - ezt pedig a szocialista párt is pontosan tudja, vagy legalábbis politikai ösztöne pontosan érzi. A két párt gazdasági hátországa, értelmiségi holdudvara (leszámítva azt az ötvennél nem több, Eörsi Istvánhoz hasonló polgári radikálist) annyira összenőtt az elmúlt évtizedben, hogy a koalíciós szakításból következő új választáson az SZDSZ komolyan vehető támogatók nélkül volna kénytelen elindulni. Egy hét éve a parlamenti küszöb környékén mozgó párt esetében a támogatók ilyen szintű elvesztése az öngyilkossággal lenne egyenlő.
H
Ha a megsemmisülés kockázatát nem vállalja, az SZDSZ-nek el kell fogadnia, hogy a szocialista párttal szoros szövetségben álló, relatív önállósággal rendelkező politikai erő. A kérdés innen kezdve az, hogy ha ennek a politikai szerepnek a hátrányait (mozgásterének szűk voltát) mindenképpen elszenvedi a párt, miért ne élvezze az esetleges választási szövetség nyújtotta előnyöket. Ha szemügyre vesszük a tényleges politikai erőt nem képviselő MDF által kiharcolt feltételeket, nyugodt szívvel állíthatjuk: egy kemény tárgyalás eredményeként a párt vezetői elérhetik, hogy mintegy negyven-negyvenöt egyéni választókerületben az SZDSZ állíthassa már az első fordulóban a koalíció közös egyéni jelöltjét. Egy kétszeresére duzzadó liberális frakció mozgástere nem lesz szűkebb a választási szövetség eredményeként; a koalíció felrúgásával önálló indulás esetén sem fenyegetőzhet, viszont egy szoros választási szövetségben is minden ezen kívüli eszközt felhasználhat szakpolitikai céljainak elérése érdekében.
H
Jelen sorok írója két évvel ezelőtt még lelkesedett Demszky Gábor politikájáért; úgy gondolta, hogy az SZDSZ középutas szabadelvű pártként el tudja játszani a mérleg nyelve szerepét a magyar politikai rendszerben. Nem vitatva azt, hogy a főpolgármester elnökségének kudarcáért Demszky csapatát is terheli felelősség, rá kellett jönnie arra, hogy a peremfeltételek nem teszik lehetővé egy ilyen politika hatékony képviseletét. Ha a főpolgármester a maga vitathatatlan súlyával sem volt képes arra, hogy kiszakítsa az SZDSZ-t az akkor még sokkal utódpártibb MSZP hatalmi hálójából, akkor vélhetően nem érdemes megkockáztatni mindannak az elvesztését, amit egy szorosabb baloldali szövetségen belül az SZDSZ jelenthet a Magyar Köztársaság jövője szempontjából. Azt javaslom liberális barátaimnak, hogy barátkozzanak meg ezzel a gondolattal.
