n A kedd délelőtti lapzártánkkor immár ötödik napja érkező hadijelentések arról árulkodnak, hogy az iraki had-járatot a politikusok irányítják, és nem a katonák, illetve a katonai stratégia kiválasztásakor a politikai vezetők leginkább a háború politikai céljaiból és az azokat megalapozó politikai előfeltevésekből és analízisekből indultak ki.
Bár az amerikai kormányzat hosszú távú szándékai nem világosak minden részletükben, a következő dolgokban a magunk részéről biztosak vagyunk.
Azért vagyunk biztosak, mert nincs okunk rosszhiszeműséget feltételezni a szövetségesekről, és mert a harc-téri jelentések szerint a brit-amerikai koalíció ebben a furcsa háborúban komolyan veszi a haború deklarált politikai céljainak a katonai következményeit: azaz a járulékos kártételek minimalizálását és a civil lakosság megkímélését.
A szövetségesek célja a területileg egységes, önmagát a népképviseleti elv szerint kormányzó, szabad sajtóval és szabad piacgazdasággal rendelkező Irak megteremtése. Pontosabban megfogalmazva az esély biztosítása, hogy Irak népe képes legyen így - azaz nagyjából-egészében a "nyugati" demokráciák alapelvei szerint - kormányozni magát. Az amerikai kormányzat azt is leszögezte, hogy nincs szándékában dönteni az iraki olajkincsről: azt, hogy az olajmezőket vajon az iraki állam aknázza-e ki, vagy magánkézbe adják őket, és ha igen, kinek és milyen feltételekkel, választott képviselőik útján maguk az irakiak fogják megszabni.
Arról, hogy a rendszerváltás, illetve a rendszer átalakítása vajon mi módon megy majd végbe, a szövetségeseknek csak félig-meddig vannak pontos elképzeléseik. A dolgon mindenesetre intenzíven gondolkodnak. Az egyik, a korábbi változat szerint a szövetségesek szerepvállalása kimerült volna a rezsim lefejezésében, azaz Huszein és népes családjának, valamint közvetlen munkatársainak eltávolításában. A három-, de legalábbis kétfelé szelt országot továbbra is a két kurd párt, illetve a Baath irányította volna, az amerikaiak pedig - miután többé-kevésbé biztosan meggyőződnek arról, hogy Irak beszünteti a tömegpusztító fegyverekkel való hadonászást - köszönik, hogy ott lehettek, és veszik a kalapjukat. Tavaly ősztől azonban egyre világosabbá vált, hogy az Egyesült Államok fő célját (Irak semlegesítését és a terrorizmus visszaszorítását) nem a szaddámtalanítással, hanem a baath-talanítással érheti el - viszont ha már a Baath-pártot megfosztják hatalmától, akkor valamilyen módon gondoskodni kell arról is, hogy ki irányítsa az országot utánuk. Az amerikai kormányzat - köztük maga az elnök - ekkoriban kezdett el "rezsimváltásról" beszélni. Különféle kormányzati szervek és elemzőintézetek az ezt követő hónapokban szívós munkával igyekeztek végiggondolni ennek az irányváltásnak minden konkrét politikai, katonai és adminisztratív következményét. Ennek eredményeit a State Department Future of Iraq (Irak jövője) projektje rendezte össze.
A terv alapfeltevése szerint az etnikailag és vallásilag is megosztott Irak - Afganisztánnal szemben - egyben tartható, ha nem csekély erőfeszítések árán is. Ennek érdekében a háború utáni Irak jelenlegi határainak biztosításában közreműködnek a szövetséges csapatok is (szemben például Boszniával, ahol a daytoni egyezmény aláírása után az ENSZ békefenntartóit Bosznia belső, az etnikai tisztogatások után kialakult határaira, azaz az egykori frontvonalra telepítették - meg is lett az eredménye). A Future of Iraq azt is az inváziós erők feladatául szabja, hogy aktívan közreműködjenek a Huszein-rezsim számos erőszakszervezetének lebontásában: a háború után fel kell számolni a Baath-pártot, a titkosszolgálatokat, a Köztársasági Gárdát és a Különleges Köztársasági Gárdát; vezetőiket bíróság elé kell állítani. A terv számot vet azzal, hogy ennek eredményeképpen az iraki társadalom súlyosan destabilizálódhat: egyrészt azért, mert több tízezer, adott esetben felfegyverzett exrendőr és exkatona érzi majd magát közvetlen veszélyben, másrészt mert az eddigi elnyomottak a hatalmi vákuumot megpróbálhatják a régi számlák rendezésére kihasználni. Ezért az inváziós erőknek gondoskodni kell a helyi rendőrség és az igazságszolgáltatás pártatlanságáról, valamint a helyi közösségek ehhez elengedhetetlen együttműködéséről is. Mindennek megvalósításához a legoptimistább becslések szerint is legalább 75 000 szövetséges katonára és számtalan nemzetközi, nem kormányzati szerv összehangolt együttműködésére van szükség. Mindezzel párhuzamosan meg kell kezdeni kiépíteni az új politikai intézményrendszert is. Tavaly decemberben a State Department bábáskodása mellett egy, a kurd területeken tartott tanácskozáson a Huszein-rezsim kurd, szunnita és síita ellenzéke megpróbált szót érteni egymással - nem sok sikerrel. Az amerikai kormány mindemellett úgy véli: az amerikai civil és katonai adminisztrációnak fokozatosan át kell majd adnia az ország irányítását a demokratikus iraki kormánynak. Ennek érdekében természetesen mihamarabb választásokat kell kiírni, azt megelőzően pedig létrehozni valamiféle - a Huszein-rezsim hazai és emigráns ellenfeleiből álló - ideiglenes iraki hatóságot, amely közreműködik a választási szabályok megalkotásában és a lebonyolításban.
Az átmenet legkorábban egy év múlva érhet olyan fázisba, hogy az amerikai erők elkezdhessenek a jelenlét csökkentésén, illetve a kivonuláson gondolkodni.
Ennél ambiciózusabb és nagyobb léptékű nemzetépítési tervvel nemigen találkoztunk még a modern történelemben. Alapfeltevése az, hogy az elidegeníthetetlen emberi jogok tiszteletén és az egyén választási szabadságán alapuló nyugati demokráciamodell univerzális; hogy épp úgy "jár" Irak kurdjainak, síita vagy szunnita arabjainak, mint Connecticut protestáns vagy Andalúzia katolikus népének. Megvalósítása nem képzelhető el az iraki lakosság ellenére, sőt, annak aktív közreműködése nélkül: a szemünk előtt zajló hadjárat - amit tervezői leginkább valamiféle túszmentő akciónak fognak fel, amelyben a túsz Irak lakossága, a túszszedő pedig Huszein - ezt az együttműködést hivatott biztosítani.
E messianizmus - melynek közvetlen intellektuális előzményeit egyrészt a félbehagyott 1991-es Öböl-háború utáni rossz lelkiismeretben, másrészt a 2001. szeptemberi terrortámadásokban kell keresnünk - óriási költségeket és kockázatokat gerjeszt. De nagy nyereménnyel is kecsegtet.
Sikere átalakíthatja az ENSZ-t és a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerét.
