Van az országnak elég súlyos gondja: a növekvő nyomor, a munkanélküliség, nagy társadalmi csoportok lecsúszása, más csoportok kirekesztése, megcsúfolása, megalázása, hogy egy szűk, mohó, erkölcstelen társaság rabolja el, nem az éj leple alatt, de fényes nappal az ország javait, a demokratikus intézmények, a jog uralmának, a tisztesség becsületének felszámolása, az ország kiszolgáltatása jól ismert, de idegen érdekeknek, a nemzet politikai, sőt fizikai biztonságának életveszélyes kockáztatása. Mindez sokkal nagyobb baj, mint egy ócska szobor felállítása a város közepén. Aki hisztériáról beszél, az azonban vak; nem látja, hogy a mélygarázs lehajtójához emelt húsztonnás monstrum szoros, elválaszthatatlan és lényegi kapcsolatban áll ennek az országnak a legégetőbb bajaival.
*
Téved, aki úgy hiszi: a Szabadság téri műtárgy egyedüli célja, hogy a holokausztért viselt felelősséget a németekre hárítsa. Erre nem lenne szükség, hiszen Németország ma nem tagadja háborús és az emberiség ellen egykor elkövetett bűneit. Miután az előző év utolsó napján nyilvánosságra került Orbán Viktor magyar miniszterelnök terve, a budapesti német nagykövetség nyilatkozatot adott ki, amiben a következőket írták: "Németország tisztában van a második világháború alatt elkövetett bűntettek miatti felelősségével, és vállalja is ezt a felelősséget, a Magyarországon történt bűntettek vonatkozásában is. A magyarországi emlékhelyekkel kapcsolatos felelősséget alapvetően a magyar kormány viseli."
Aki úgy véli, hogy az - Orbán Viktor által - "igazi alkotói bravúrnak érzett" túlsúlyos tákolmány csupán azt a célt szolgálja, hogy a magyar nemzet - az elmúlt hónapokban, a kormány minden igyekezete ellenére megjelent tudományos monográfiák, visszaemlékezések, tömeges megemlékezések, tisztázó viták, akadémiai állásfoglalások dacára - kibújhasson az ország akkori vezetőinek és lakosainak tevőleges részvételével 1944-ben elkövetett gyalázatért viselt történelmi felelősség alól, az nem látja a szoborállítás valódi jelentőségét.
Amikor az elmúlt évben mindenki számára váratlanul a kormány bejelentette, hogy 2014-et a "Holokauszt-emlékévnek" nyilvánítja, senki sem értette, hogy mi késztette erre a hatalmasságokat. Egyesek még akkor is hajlandóak voltak emberiességi és erkölcsi szempontokat látni a döntés mögött, amikor kiderült: az emlékév emblémája az Ismerős Arcok nevű újfasiszta "nemzeti" rockbanda hosszú évek óta használt logója. Az éberebbek azt gondolták, hogy a hivatalos emlékév arra szolgál majd, hogy a XX. század elvesztett háborúit újravívó kormány előállhasson a holokauszt hivatalos revizionista történetével; az úgynevezett "Sorsok Házával", az ártatlan gyerekáldozatok képével keltsen "a valóban ártatlanok" iránt melodramatikus együttérzést, miközben a "Dicsőség falán" bemutatott (főleg külhoni) embermentőkkel a keresztényi irgalom példázatát nyújtja a serdületlen és mit sem sejtő ifjúságnak.
*
A holokauszt azonban kevéssé érdekelte a kormányt, ennél nagyobbra látó céljai voltak. Még mielőtt nyilvánosságra került volna a Szabadság téri szoborterv, azt hittem, hogy az emlékévet arra használják, hogy új és a radikális jobboldal számára ideológiailag is elfogadható történetet fabrikáljanak a második világháborús magyar részvétel köré (lásd: Hogyan nyerte meg Magyarország a II. világháborút, Magyar Narancs, 2013. december 19.). Az emlékmű megerősíteni látszott ezt a feltételezést: az ártatlan ország megpróbálta megmenteni a kereszténységet, szembeszállt a barbarizmussal, jöjjön az Keletről (lásd a tér északi sarkán álló szovjet emlékművet) vagy Nyugatról ("...kik is voltak a megszállók - teszi fel Orbán a találós kérdést Dávid Katalinhoz írt hipokrita levelében -, a nácik vagy a németek? Felfogásom szerint [...] bizony a németek..."). Magyarország nem a zsidónak nyilvánított állampolgárait védelmezte: "A kereszténységre gondolok" - osztotta meg gondolatait a miniszterelnök. "A korabeli megszálló német birodalom félresöpörte a kétezer éves európai keresztény erényeket, politikával és hatalommal szembeni keresztény elvárásokat és tanításokat, és ezért az áldozatok - legyenek óhitűek, keresztények vagy hitetlenek - egy keresztényellenes szellemi irányzatot megtestesítő diktatúra áldozatai lettek." (A miniszterelnök nem "vallástalant", "nem hívőt" vagy "ateistát", hanem "hitetlent" írt, aki a magyar értelmező szótár szerint "senkinek sem hívő, senki becsületében nem bízó", "nem keresztény, pogány vagy mohamedán", "hiteszegett, hamis esküvő".)
Magyarország tehát nem volt, nem is lehetett Hitler szövetségese, hiszen "a németek, akik akkor éppen a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket", megszállták Magyarországot. Míg a Terror Házának első terme még "kettős megszállásról" beszél, a Szabadság téren már kétfrontos harc folyik a kereszténység védelmében: a Kelet és a Nyugat, a szovjetek és a németek, a bolsevizmus és a nácizmus ellen. A második világháború során Magyarország, a Nyugat ellenében is, a kereszténység hithű védőbástyájának bizonyult.
*
Ezen a ponton valóban rövidlátó, aki nem ismeri fel, hogy itt már nem a holokausztról, nem is a II. világháborúról, de az ország sorsát, a lakosság biztonságát legközvetlenebbül érintő alapvető kérdésekről van szó.
A Szabadság téren felállított oszlopromok, Orbán Viktor levelének egyértelmű intenciói szerint is, arra figyelmeztetnek, hogy a Nyugat elárulta a magyarokat. Elárulta a II. világháborúban, ahogyan magára hagyta és elárulta az I. világháború idején, majd Trianonban, a II. világháborút követő párizsi békediktátum során, 1956-ban, amikor Truman "felszabadítási doktrínája" ellenére Amerika nem küldött csapatokat a magyarok megsegítésére, a 60-as években, amikor a hippi-, diák- és nőmozgalmak ellenforradalma - Orbán Viktor szavaival: "a morális relativizmus" - meg akarta szabadítani az egyént "a vele született tulajdonságoktól (...) mint a nyelv köteléke (...), a származás köteléke (...) és a nemi identitás", 1989-ben, amikor a Nyugat, anyagi és politikai érdekeit követve, a spekulációra épülő piacgazdaságot és a parttalan vitákat eredményező liberális parlamentarizmust kényszerítette az országra, és 2004-ben is, amikor Brüsszel azt képzelte, hogy - megint Orbán Viktor szavaival - "Európa szolgái leszünk". A német megszállási emlékmű a Szabadság teret a kereszténység védelmében most már a Nyugat ellen vívott magyar szabadságharc terévé változtatta.
Ezzel a mutatvánnyal már az is megmagyarázható, hogyan jön a rovásírás a Szentíráshoz: a magyarok erős keleti gyökereikből táplálkozva, ha kell, a Kelettel szövetkezve, a hanyatló Nyugat ellenében is megvédik, ahogyan tették történelmük során mindig is, a "kétezer éves keresztény erényeket". Ezeknek az erényeknek a védelmében tünteti ki Orbán Viktor a nőket megkövező szaúdi királyi család hercegét, ezért szövetkezik az örmény keresztény baltás gyilkosát nemzeti hősként ünneplő azeriekkel, a vélhetőleg lelőtt maláj gép meggyilkolt utasait hűtővagonokban elraktározó oroszokkal.
Neil Postman amerikai médiakutató 1976-ban megjelent Crazy Talk, Stupid Talk című kötetében különbséget tesz butaság és őrültség között. A badarság olyan állítás, amely nyelvileg helytelen (mint a Szabadság téri emlékmű felirata) és/vagy ténybelileg téves, nyilvánvalóan illogikus, felismerhető, cáfolható, korrigálható. Az őrültség azonban olyan beszéd, ami grammatikailag, szintaktikailag akár helyes lehet, arra kényszerít, hogy elfogadjuk az érvelés kereteit, premisszáit, tudomásul vegyük, hogy a nyelvnek nem kell feltétlenül kapcsolatban állnia sem a valósággal, sem a józan ész szabályaival.
*
A félreértések elkerülése végett érdemes komolyan venni a Magyar Nemzet hivatalos tárcaíróját, aki a maláj gép lelövése kapcsán úgy véli: "...szép lassan szorul az amerikai selyemzsinór Európa nyaka körül (...) ne legyenek illúzióink (...) a háború új szakaszba lép, kiterjed, és az eddigieknél is közvetlenebbül érinti Európa biztonságát". Moszkva akarata ellenére egyre jobban belebonyolódik a konfliktusba, és "Washington számára ez lenne a hab a tortán".
Az elmúlt hetekben az eddigieknél is kevésbé biztonságos hellyé vált a világ. Az egyik konfliktus minden szörnyűségével itt zajlik a határ túloldalán (egy másik Gázában, ami megfelelő alkalmat teremtett a szobor felállításához). Aki figyelemmel kíséri az Oroszország Hangja rádiót, televíziót vagy internetes hírportált, aminek hangja az Amerika Hangját idézi az 50-es évek első feléből, az tudhatja, hogy Oroszországban nemcsak követik a magyar eseményeket, de meg is értik őket. Az áprilisi választásokat az Oroszország Hangja úgy értékelte, hogy "Magyarország közeledik Oroszországhoz". Orbán Viktornak az ukrán válság eszkalálódásakor elmondott, európai felzúdulást keltő parlamenti beszédét pedig "Orbán is nagyhatalmi soviniszta lenne?" címmel kommentálta egyetértően a hírportál: "Ez a nyilatkozat ismét bizonyítja a nyilvánvaló dolgokat. Nevezetesen azt, hogy Oroszország követelése, hogy vegyék figyelembe Ukrajna orosz ajkú állampolgárainak érdekeit és jogait, nem valamilyen szeszély, nem a nagyhatalmi sovinizmus megnyilvánulása, ahogyan ezt értelmezik Kijevben és gyakran az Európai Unióban is."
Miközben Magyarország határának túloldalán háború dúl, és szörnyűségek történnek, miközben Oroszország újonnan felfedezett nagyhatalmi ambíciójának a magyar határ másik oldalán akar a Nyugathoz közeledni szándékozó Ukrajnával szemben érvényt szerezni, azonközben a NATO-tag Magyarország, az Európai Unió tagja a Nyugat ellen vívja még mindig XX. századi keresztes háborúját a kereszténység védelmében, a kommunisták, a piacgazdaság, a spekulánsok, a hatvannyolcasok, Brüsszel és most már a németek ellen. Aki azt hiszi, hogy a Szabadság téren szimbolikus kultúrharc folyik, az jól teszi, ha a térképre néz, és az eszébe veszi: kik és micsoda eszmék által vezérelve vezetik ma ezt az országot.
