Eddig három épkézláb tűzszüneti elképzelés született a gázai fronton július 8., az ellenségeskedések kiújulása óta. Kettőből nem lett megállapodás, és amelyikben benne volt ennek a lehetősége, az is nagyon gyorsan az előző, eleve halva született dokumentumok sorsára jutott: a Hamász megszegte vállalását, s újrakezdte a rakétázást.
Az ellenségeskedés első napjaiban Abdul Fattah al-Sziszi egyiptomi elnök – Szaúd-Arábia, sőt a Fatah egyetértésével – olyan előterjesztést tett le az asztalra, amely elsősorban a Gázával szomszédos két állam, Izrael és Egyiptom érdekeire volt tekintettel. A megállapodás megfosztotta volna a Hamászt fegyvereitől cserébe a gazdasági és egyéb szektorális juttatásokért, s kötelezte volna társadalmának demilitarizálására. Washington üdvözölte a tervezetet.
Amint a megállapodást a terrorszervezet elutasította, azonnal jelentkezett Törökország egy olyan elképzeléssel, melyet Irán és Katar is támogatott. Ebben az állt, hogy tegyék lehetővé a Hamász számára határainak védelmét, fegyveres testületei – elsősorban a katonai szárny, az úgynevezett Ezz e-Din al-Kasszam – újjászervezését. Ráadásul sem Egyiptom, sem Izrael nem ellenőrizhették volna azokat az árukat – így nyilvánvalóan a fegyvereket sem –, amelyek külföldről érkeznek Gázába. Ezt az ötletet persze Jeruzsálem és Kairó is elutasította.
A múlt héten al-Sziszi – egyeztetve Netanjahuval – ismét előállt egy dokumentummal. Ez gyakorlatilag megismételte a legelső tűzszüneti megállapodástervezet két fontos elemét, a teljes import-export kontrollt s a Hamász lefegyverzését, és a terrorszervezet ezt nyíltan nem utasíthatta el ezúttal, sejthetően azért, mert Kairó olyan katonai nyomást gyakorolt a gázai vezetésre, amelyik elrettentette az azonnali ellenszegüléstől. Ráadásul a tervezet mögé azonnal odaállt Abdullah szaúdi király, de még Vlagyimir Putyin is. Feltűnő és teljességgel érthetetlen módon Washington azonban nem.
Al-Sziszi második javaslatának céljai egyértelműek voltak:
1. Szembesíteni a Hamászt egy széles és elszánt, nemzetközileg is támogatott egységfronttal, amely kellő erővel rendelkezik, hogy Gázára kényszerítse akaratát.
2. Rábírni a Hamászt, hogy az egyiptomi javaslatokat változtatások és feltételek nélkül elfogadja.
3. Kényszeríteni a Hamászt, hogy beleegyezzen fegyvereinek megsemmisítésébe, s hogy felhagyjon az alagutak építésével.
4. Megakadályozni, hogy az Obama-adminisztráció a Hamászt a Fatahhal egyenrangú tényezőként ismerje el a jövendő megállapodásoknál.
5. Távol tartani az Európai Uniót attól, hogy a megállapodás „felhígításával” bátorítsa a Hamászt az ellenállásra.
Az uniós külügyminiszterek a múlt héten úgy tanácskoztak a konfliktusról, mintha abba érdemben tudnának beleszólni. Ennél sokkal különösebb Washington tartózkodása – ennek okát egyelőre csak találgatni lehet. Talán nem akarja rontani politikai pozícióit az épp Iránnal folyó, nem túl látványos, de sokak szerint ígéretes közeledési folyamatban. Az is lehet, hogy Barack Obama tisztában van vele: a Hamász végül úgyis felrúg minden megállapodást, hiszen ebbéli szándékából eddig sem csinált nagy titkot. Így aztán feleslegesnek tartja, hogy tiszavirág-életű megállapodások mellé álljon.
Ami azt illeti, ezzel Jeruzsálemben és Kairóban is tisztában vannak. Aligha lehetne csodálkozni, ha végül kiderülne: al-Sziszi kemény feltételei épp arra jók, hogy a Hamász azokat elutasítsa, és így mind Jeruzsálemnek, mind Kairónak legitim oka lesz az eddigieknél is nagyobb csapást mérni Gázára, végérvényesen felszámolva a Hamász haderejét. Izraelben újra mozgósítanak, s diszkréten alighanem a szináji egyiptomi egységeknél is. Egy ilyesfajta csapásra ugyanis soha jobb alkalom nem volt még.
A világ figyelmét a Nyugat-Irakban – és persze Szíriában – harcoló Iszlamista Állam (IS, korábban ISIS vagy ISIL) előretörése köti le; egyre szörnyűbb képek kerülnek a nézők milliárdjai elé mindarról, mi mindenre képesek e „hadsereg” tagjai. Az Izraelre ismét orvul lecsapó gázai rakéták látványa pedig igencsak összemosódik ezzel a képpel.
Annál is inkább, mert a Hamász és az Iszlám Állam között valójában nincs is olyan nagy különbség, leszámítva, hogy az egyik reménytelenül küszködik két jelentékeny hatalommal – Izraellel és Egyiptommal –, a másik viszont megállíthatatlanul tör előre Irakban. Mindkét szervezet alapfilozófiája a terror, és mindkettejük fő célpontjai a fegyvertelen civilek, nem pedig az izraeli (és az iraki) hadsereg.
Izrael két – alighanem kényszerű – hibát követett el, amikor elindította repülőit, majd tankjait és gyalogosait Gáza felé. Először is elhitte, hogy ha szétbombázza a Hamász állásait, az megoldja a konfliktust, vagy legalábbis így felmorzsolhatja az Ezz e-Din al-Kasszamot. A másik kalkulációs hiba akkor történt, amikor a végül Gázába vezényelt tankokat idő előtt hazarendelték. Meglehet, Netanjahu most ezt a két hibát igyekszik kijavítani az ismételt bevonulással és azzal, hogy ezúttal már nem áll meg ott, ahol a nemzetközi nyomásra két héttel ezelőtt megállt. Egyiptom pedig nem marad semleges, hanem még egyértelműbben Izrael oldalára áll.
(A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.)
