Schiffer András személye, feltételezett érzelmei, családi viszonyai és gesztusai a magyar ellenzéki politizálás és főleg a magyar ellenzéki újságírás központi témájává váltak, különösen az utóbbi hetekben. Schiffer, még tavalyelőtt, amikor a frakciója tiltakozását tolmácsolta Lázár Jánosnak az Alkotmánybíróság jogkörét csorbító jogszabály miatt, rámosolygott az ellenoldali frakcióvezetőre és ezt a bizalmaskodást Kovács Zoltán az ÉS-ben egy teljes, önálló cikkben helytelenítette, mit vigyorog, mikor jókedvre semmi ok. Később az Amerikai Magyar Népszava közzétette a fotót, amelyen Schiffer jobbikos képviselőkkel csevegett az EFFOTT-on. Tavaly ősszel a Népszabadság lekapta, hogy szóba elegyedik Vonával a Fehér Ház folyosóján. Nem sokkal a lemondás előtt Schiffer nagynénje tett közzé levelét a Galamuson és elítélte, hogy unokaöccse a szélsőjobbal cimborál. Sikerült azt a képtelenséget beemelni a nyilvánosságba, hogy az LMP csak Gyurcsányt utasítja el, miközben a Fidesz és még a Jobbik felé is nyitott, ám ezeket a feltételezéseket – pláne az utóbbit - a világon semmilyen politikai szándék nem igazolja. Jól látszik, hogy a Schiffer-jelenség politikai hisztériát generál, a hiszti pedig rossz tanácsadó. Ezen a színvonalon nem érdemes Schiffer elgondolásait megkérdőjelezni, a tiszteletre méltó tanti öcsikét dorgáló levelének közlése nem megbeszélési kísérlet. Érdemes lehet viszont megérteni, mi váltja ki a hisztériás tüneteket.
Schiffert a hagyományos baloldaltól elzárkózó LMP-s stratégia arcaként szokás kezelni, lemondását e stratégia bukásaként. Tegyük fel, hogy így van. De mi következik ebből a széles összefogásra nézvést, amelyre valóban szükség volna?
Schiffer stratégiája, amellyel a fenti arculatot kialakította, taktikailag vitatható, hiszen hiába mondja, hogy a választás után tárgyal mindenkivel az alkotmányosság helyreállításáról, ha olyan a választási törvény, amilyen. Megvitatható az is, hogy erkölcsileg helyes-e, amit mond, jól látja-e, hogy a Fidesz és az MSZP nagyjából egyenlő mértékben felel a mostani állapotokért, hogy nincs köztük erkölcsi különbség. Figyelemre méltó viszont, hogy – most először! – értelmet kapott az LMP feltűnése óta folyvást erőszakolt SZDSZ-analógia. Sokak szerint mintha Schiffer háttérbe húzódása a 94-es események ismétlődését készítené elő, mintha a Tölgyessy-esete játszódna le újra. Ismét megbukik egy önálló pólusképző erő létrehozásának kísérlete, egyrészt a Fidesz förtelmes hatalmi gátlástalanságán, mely nem tesz lehetővé más viselkedést, csak egységes ellenállást, másrészt az MSZP (vagy DK) erőfeszítésein, hogy bekényszerítsék az LMP-t a sorba, hangsúlyozva, hogy az önállóság ilyenkor már magában is bűn. Hogy most nincs más kérdés, csak Orbán megbuktatása: vagy ellene, vagy neki dolgozol. Nehéz tagadni, hogy az orbánizmus erős érveket szállít napra nap ehhez a világmagyarázathoz. Mégse mondjuk, hogy kérdésekre nincs idő, háborúban kussol és lapít a reflexió! Mert ha csak azt meggondoljuk, hogy az előre hozott választások elleni fő érv az volt az előző ciklus idején, hogy akkor jön Orbán, aztán végül tényleg jött, kétharmaddal, és amihez nyúl, elpusztítja, máris érdemes megállnunk. Ha valóban számítunk, ahogy mondani szoktuk, csalódott jobboldali demokratákra a köztársaság újjáépítésében, végiggondolhatnánk, hogyan alakult ki a politikai oldalak hideg polgárháborúja, amelynek éppen véget akarunk vetni. Megkérdezni például, indokolta-e az akkori szituáció a taxisblokád SZDSZ-es támogatását. Hogy nem kellett volna-e akkor a különben tényleg hazug kormány ellenfeleivel szemben mégis a törvényesség oldalára állni, ha később joggal ugyanezt követeltük a „másik oldaltól”. Indokolt volt-e a fasizálódás veszélyétől félve létrehozni a Demokratikus Chartát és 94-ben koalíciót kötni a Horn Gyula-féle MSZP-vel, felszámolva az önálló liberális „pólus” esélyét? Nem bíztak-e túl sokat a két elmúlt ciklusban az Orbántól való (később ezerszeresen indokoltnak bizonyuló) félelem remélt politikai csodafegyverére?
Fotó: MTI
Nem akarom sugallni a válaszokat, de az biztos, hogy ezek és más kérdések foglalkoztatják azokat a mérsékelt jobboldaliakat, akikkel tényleg nagy szükségünk van egymásra. Schiffer „közeledése” a „jobboldalhoz”, ha jól értettem, szintén ezekre a kérdésekre adott válaszkísérlet volt, társadalom- és gazdaságpolitikai elképzelései ugyanis nem jobbra, hanem markánsan balra helyezkedtek el mind az MSZP, mind a DK programjától. Mondhatjuk, hogy fentieket ezerszer túlbeszéltük már, talán az egy taxisblokád ügyét leszámítva. De ha ekkora ijedelmet és ellenszenvet vált ki egy esetleg suta közeledési kísérlet, amely nem a Fideszt, hanem ezeket a jobboldali honfitársakat célozta (hiszen a Fidesszel, gazdasági eszementségével, szociális rombolásával, politikai önkényével szemben végig következetesen elutasító volt az LMP és Schiffer is), akkor a háborús pszichózis elevenebb, mint valaha. Érthető is, hogy így van, de nem helyes, ha reménybeli szövetségeseinkre lövünk Orbán háborús víziójától elszédülve. Bizonyára az LMP-nek is bőven lenne mit átgondolnia, például a jövőre nézvést hasznára válhatna, ha hanyagolná az élő egyenesben közvetített csoportos öngyilkossági rituálét.
Schiffer távozása nem megoldás semmire. Viszont lehetőség, hogy megkíséreljünk közösen gondolkozni. Nem terméketlen önostorozásról van szó, erre tényleg nincs szükség, hanem egy széles körű republikánus konszenzus megteremtéséről. Ha komolyan gondoljuk, hogy le akarjuk váltani Orbánt és a háborús közeget, amely élteti. Még egyszer mondom: a történet nem Schifferről szól.
