A dualizmus idején két ciklusban – 1895. november 2-től 1903. november 3-ig és 1906. április 8-tól 1910. január 17-ig – földművelésügyi miniszteri posztot betöltő, sok ezer holdas földbirtokos-ügyvéd működési időszakára ugyanis a legszegényebb agrárproletariátus teljes kiszolgáltatottsága, a középgazdálkodók birtokviszonyainak – banki terheltségének – romlása jellemző. Darányi miniszteri stallumai idején lépett életbe az 1897. évi - egy durva csendőri közbelépéssel levert aratósztrájkot követően elfogadott - „munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról” szóló 1898. évi II. törvény. Ez immár jogilag is lehetővé tette a végsőkig kizsarolt mezőgazdasági munkások esetleges ellenállására válaszul a komoly büntetést és erőszak alkalmazását. Igaz, szabályozni is akarta ezt a nagyon egyoldalú jogviszonyt: a „gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról” és a „gazdasági munkásházak építésének állami támogatásáról” címmel második ciklusában terjesztett elő javaslatokat. Ezek (főként az előbbit leíró 1907. évi XLV. törvény) kétségkívül bizonyos rendezettséget hoztak a földesúr és a zsellér viszonyában, például bizonyos egészségügyi okokból el nem végzett munka után is járt volna némi fizetség, illetve előírta a beteg cseléd 45 napig tartó ingyenes gyógykezelésének a munkaadóra háruló kötelezettségét, a közegészségügyi követelményeknek megfelelő elhelyezés biztosítását is. A gazdának kellett viselnie cselédje iskolaköteles gyermekeinek elemi iskolai beíratási költségét és tandíját. Emellett bevezette azt is, amiről manapság keveset beszélnek: azaz a kiskorú cselédek testi fenyítése törvényileg engedélyezetté vált. Az akkori baloldal csak derestörvénynek nevezte ezt.
Fotó: MTI
Ami a szakmaiságát illeti, működésének minden napján ott dörömbölt a nagy nehezen a magyar határokat is áttörő ipari és mezőgazdasági forradalom, de kétségkívüli érdeme, hogy ezek érvényesülését nem akadályozta. Darányi Ignác (aki az 1936–1938 között miniszterelnök Darányi Kálmán nagybátyja volt) központi szőlőtelepítéseket, öntözési fejlesztéseket támogatott. (A hivatalos tájékoztatás gyönyörű megállapítása szerint „a korszak ortodox gazdaságpolitikai irányzatával szakítva hangsúlyos állami beavatkozást hirdetett a mezőgazdaságban. Programja széles körű támogatottságot élvezett, ennek köszönhetően megnőtt a Földművelésügyi Minisztérium kormányon belüli súlya, emelkedett a mezőgazdaság fejlesztésére fordítható költségvetés összege.”)
Ez szép. Ám soha nem érte el, hogy akár csak részben megvalósulhasson a kétkezi parasztságot megnyomorító birtokviszonyokat legalább valamelyest átrajzoló földprogram, legalább kissé csökkenhessen a kis- és középbirtokosok akkor is létező földéhsége, és kaphassanak kigazdálkodható banki birtokhitelt.
Az ő nevét viseli ma az a program, amely ezt a réteget elvileg földhöz és jövőképhez kívánja segíteni. Ám Darányi neve máshonnan is eszünkbe juthat. Az ő kora az, amelyben a cseléd, a napszámos senki, amelyben (idézve József Attilát) a cserepes uradalmi kastély gyermekei nevetik a durva orrú parasztot, amint trágyásszekerén elindul, hogy kenyérré kovászolja a földet. Ez a világ igazából nem a redőzött homlokú történettudományokból, hanem Móricz Zsigmond Rokonokjából ismerszik meg, ahol az uram-bátyám, méltóságos uram a fontos, ahol földműves igazából nem is létezik. Darányi ügyvédként a hazai politikai és gazdasági életben nagy befolyással rendelkező családok (Teleki, Bethlen, Tisza) bizalmi állást betöltő jogásza volt, rossz nyelvek szerint épp az ő birtokosi érdekeik védelmében tették meg kétszer is miniszterré.
Óva intenék mindenkit azon párhuzam felvetésétől, hogy a mai vidékfejlesztési miniszter – miként számos, az úgynevezett jobboldali körökből érkező korábbi kollégája – is olyan jogász, akit bizonyos baráti-családi kapcsolatai kötnek a mai kor magasabb döntéshozói köreihez. Neves elődök nyomában járni lehet akár a véletlen műve is.
