„Amikor tanultunk József Attila életéről, mondtam, hogy ez ismerős”

Kis-Magyarország

Igenis jut elég ember és figyelem az állami gondoskodásban élő gyerekekre Magyarországon – legalábbis tíz napig, egy táborban Bács-Kiskun megyében, ahol önkéntes a tanár, a pszichológus, a kispolitikus, az olimpikon és sok olyan felnőtt, aki maga is állami gondozott volt.

Az ÁGOTA Alapítvány tábora Szabadszállás és Kunszentmiklós között, az 5203-as mellékút mellett található. Helyközibusz-megállója is van, ÁGOTA Falva néven ismeri a menetrendek.hu alkalmazás. A táborhoz vezető bekötőút töredezett, mert azon is szállították az anyagot a híres magyar-kínai vasútvonalhoz, amely a tábor mellett már majdnem elkészült. Ha munka után is maradnak a vasútépítő gépek, kínai bakter vigyáz rájuk. A fekete fóliával letakart fénysorompónál áll, mosolyog és szia, hogy vaggyal köszön.

Az ÁGOTA Táborban is mindenki tegeződik, de ez nem spontán közvetlenség, hanem a pedagógiai program része.

Ha busz érkezik gyerekekkel, felnőttek üdvözlő sorfala fogadja őket, tapsolnak, zene szól, valamilyen rigmus is elhangzik a megye nevével, ahonnan a csoport jött. Van, akit elfogódottá tesz ez a ceremónia, a nagyobbak egymás közt megtárgyalják, micsoda hülyék ezek, vagy hogy mekkora fölhajtás van itt.

 
Üdvözlő sorfal
Fotó: Sándor Judit

Ezekről az első reakciókról Kothencz János, a tábort létrehozó alapítvány alapítója és vezetője beszélt szerda délelőtt a nagy rendezvénysátorban a több mint hétszáz gyerek és a rájuk vigyázó háromszáz önkéntes előtt. Azt mondta, ennek a megkomponált szertartásnak a bizalom erősítése a célja, és természetes, hogy akik jönnek, kételkednek abban, hogy ez tényleg nekik szól. Joguk van a kételyeikhez, mert csalódtak eleget ahhoz, hogy ne bízzanak meg könnyen a hozzájuk forduló emberekben.

Kothencz János szóba hozta, ő is állami gondoskodásban nőtt fel, ebben a táborban sok hasonló sorsú ember is dolgozik. Átélni, hogy akit szeretünk, azt mondja, hogy ezután is szeretlek, de nem maradhatunk együtt, majd idegen emberek jönnek, kérdezgetnek, aztán megmondják, mi lenne jó nekünk, és mi fog történni velünk – ez a bizonytalanság a kiváltó oka ennek a bizalmatlanságnak. Az ember ezek után kételkedik abban, hogy ő szeretetre méltó, hogy megérdemli a figyelmet, állandóan szorong, és ez akkor sem oldódik benne, ha valaki szeretettel, megbecsüléssel fordul felé.

Csalódni egy másik emberben, ez nem csak a 23-25 ezer állami gondoskodásban élő gyerek és fiatal élménye – magyarázta Kothencz –, mindenkivel előfordul. Nem lehet elfelejteni, nem is kell. Viszont érdemes megtanulni újból a bizalmat, amely nagyon sokat ad az embernek, tartást, önbecsülést. Ugyanígy megerősít, amikor a másik ember kinyilvánítja, megbízik bennünk, ránk hagyatkozik.

Az előadás egyszerű szimbólum segítségével magyarázta el, milyen ez. Hét önkéntes a színpadon óvatosan felemelte a polifoam matracra fektetett, csukott szemű kisteleki járási hivatali dolgozót, aki először önkénteskedik. Ő pedig beszámolt arról, mit élt át.

Ez csapatépítő tréningekről ismerős demonstráció, és része a módszernek, amelyet Kothencz János és kollégái egy kérdőíves, fókuszcsoportos kutatás eredményei alapján dolgoztak ki és alkalmaznak 1996 óta

 
Témafelvezetés július 23-án, szerdán
Fotó: Sándor Judit 

 

„Amikor gyerekként először jöttem ide, megijedtem, eleve attól is, hogy mit fogok én csinálni tíz napon keresztül anya nélkül, mert a zánkai négy-öt napos távollétek is neccesek voltak” – magyarázta a Narancs.hu-nak a húszéves Ajtai Natália. Anyának a nevelőanyját nevezi, akinél hatéves kora óta lakik Fóton a nővérével együtt, aki autizmusa miatt különleges figyelmet igényel. Natália fiatal felnőttként most utógondozói ellátásban részesül. Óvodapedagógusnak készül. Szerdán, amikor beszéltünk, még várta az értesítést a szegedi egyetemtől, ami estére megérkezett: felvették. „Az első tábor után megkérdeztem a csoportvezetőt, Váradi Márkot, legközelebb jöhetnék-e mint segítő, mert ugyanezt szeretném csinálni, amit ők. Anya azt tanácsolta, hogy másodszor is mint gyerek jöjjek el, ráérek később felnőttként jönni. Megfogadtam a tanácsát, és így volt jó. Aztán az első tábor, amelyben segítőként vettem részt tavaly, a saját várakozásaimhoz képest is jól sikerült. Most már úgy szerveztem a munkáimat, hogy ezt a két hetet előre beírtam a naptáramba. Nem vagyunk egyformák, van, aki azt szokta mondani, ez a két hét mentálisan és fizikailag is lefárasztja. Én ide töltődni jövök.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Testvér testvért

  • - turcsányi -

A hely és az idő mindent meghatároz: Szilézia fővárosában járunk, 1936-ban; történetünk két héttel a berlini olimpia előtt indul és a megnyitó napjáig tart.

Vadmacskák

  • SzSz

Kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor egy kapcsolatban a vágyottnál eggyel többen vannak – persze, a félrelépéseket, kettős életeket és házasságszédelgőket jól ismerjük, ha az elmúlt években feleannyi sorozat készült volna ezekből, akkor is kitehetnénk a „túltermelés” táblát.

Fiúk az úton

Stephen King mindössze 19 éves volt, amikor 1967-ben papírra vetette A hosszú menetelést. A sorshúzásos alapon kiválogatott és a gazdagság és dicsőség ígéretével halálba hajszolt fiatalemberek története jól illeszkedett a vietnámi háború vetette hosszú árnyékhoz.

Bálványok és árnyékok

Egyszerre volt festő, díszlet- és jelmeztervező, költő és performer El Kazovszkij (1948–2008), a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kimagasló figuratív képzőművésze, akinek a hátrahagyott életműve nem süllyedt el, a „Kazo-kultusz” ma is él.