Publicisztika

Nemeskürty Istvánhoz a kormány hozzávágott, vagy legalábbis hozzá fog vágni húsz, kötőjel huszonötmilliárd forintot, hogy pontosan mire, arról a Tanár úr néven is emlegetett egyénnek - a Magyar Nemzet hétvégi számában megjelent interjúja szerint - egyelőre édeskevés fogalma van. Az összeget a kormány a magyar államiság és kereszténység ezeréves évfordulójának megünneplésére szánja; a részletek egyelőre kidolgozatlanok, de nincs gáz, elvégre a határidő a távoli november. A della - az ilyen dellák természetéből fakadóan - feltehetőleg arra lesz fordítva, hogy a kormánykoalícióval rokonszenvező, egykor MDF-es lumpenértelmiség rokonszenve hosszú távon is biztosítva legyen. Szó se róla, e nemes célokra a húszmilliárd forint szép summa: még a két évvel ezelőtti honfoglalási felhajtás is mindössze 1,8 milliárdjába fájt a költségvetésnek; arról nem is beszélve, hogy a Nemzeti Kulturális Alap, az a kormányzati intézmény, amely az írók, filmrendezők, mindenféle művészek és kulturnyikok, valamint a kőfaragók és balett-táncosok alkotómunkáját támogatja, tavaly mindössze 2,9 milliárdnyi támogatás fölött diszponált; és ez a taxaméter idén is csak 3,5 milliárd körül áll majd meg.

Először is. Forró és elvtársias üdvözletünket küldjük, igaz, némiképp megkésve a Matica Slovenská múlt hétvégi közgyűlése alkalmából. Fogadják harcos jókívánságainkat legfőképpen azért, mert tiszteletbeli tagjaik közé fogadták Dusan Slobodníkot (a parlament külügyi bizottságának volt elnökét) és Vladimír Meciart (a volt Vladimír Meciart).

Az elmúlt évek rendvédelmi jogalkotása egyre inkább erősíteni látszott azt a következtetést, hogy elértük az alkotmányos és szakmai mélypontot, innen már csak felfelé vezethet az út. A "maffiatörvénynek" nevezett, a továbbiakban tárgyalt szörnyszüleménnyel mégis sikerülhet jelentős lökést adni a jogalkotási színvonal további süllyedéséhez. Hogyan is lehetne ez másképp egy sebtében összetákolt, a tartalmi kérdéseket mégis határozottan eldöntő útmutatás alapján? Az 1097/1998. (VII. 24.) kormányhatározatban foglaltakhoz képest enyhén szólva is igen szűk mozgástere maradt az előkészítőknek. Akik mellesleg - és ezt irónia nélkül mondom - minden tiszteletet megérdemelnek. Mindenekelőtt azért, mert megpróbálták a politikusok által felelőtlenül odavetett kifejezéseket (például "eljárási egyszerűsítések", "soron kívüliség") a jogrendszer követelményeihez igazítani, másrészt a megrendelő szándékaitól eltérve, még az alapvető jogokat védő garanciákat is beépíteni. Nem rajtuk múlt, hogy e célokat csak igen szerény mértékben sikerült megközelíteniük. Sőt könnyen lehet: a parlamenti "héják" éppen a nemzetközi kötelezettségeinkből, de emberi mivoltunkból is fakadó viszonylagos előrelépéseket fogják először kipöckölni az anyagból (tippeket juszt sem adok).

Radu Vasile miniszterelnök eléggé gondterhesen érkezett haza a múlt héten Amerikából. Nem volt ágyúlövés, ovális iroda, sőt a rendezők igyekeztek úgy megszervezni az utazást összegző sajtóértekezletet, hogy az minél kevesebb figyelmet vonjon magára, és az érdekeltek minél kevesebb információt legyenek kénytelenek a nyilvánosság elé tárni.

A büntetés egyelőre elmarad: Milosevic jugoszláv elnök kedden elfogadta az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát, azt, hogy Kosovóba nemzetközi megfigyelők érkezzenek. Evvel Milosevic elhalasztotta a NATO-légicsapást. Ha tetszik, ha nem, megúszta. Ennek most örülni kell: a NATO megbénította volna a jugoszláv hadsereget, szétlőtte volna a reptereket, a kommunikációs központokat, a négy páncélos és a kutya utódait - Milosevic makacsságáért megbüntette volna a rá és bűntársaira szavazókat és az ellenzéket egyaránt -, de az akciót ártatlanok is megsínylették volna.

Salman Rushdie-t két hete lehetett látni a londoni utcákon, sétált és vigyorgott, bár lehet, hogy csak a fotósok kedvéért tette ezt; okos ember lévén, sejthette, hogy mi lesz a vége a rá kirótt halálos ítélet visszavonásának.

A nyolcvanas évek legelején a frankfurti (NSZK) egyetem melletti, Karl Marxról elnevezett kis baloldali könyvesbolt sötét pince-antikváriumában a barátságos bőrdzsekis arc megkérdezte, mivel szolgálhat. "Valami államelleneset, ha volna" - vetettem oda hanyag eleganciával. Nem tudtam, mit keresek, még nem tartottam a szabad piacnál, de az agyam már kezdett nyílni, kerestem valami világnézetet. "Szerintem kezdjük ezzel" - mondta a barátságos bőrdzsekis arc, és a kezembe nyomott egy vékony, fekete kötetet. Kropotkin: Az állam. A harmadik oldalon az eladó macskakaparása: J. Fischer. Leperkáltam az öt márkát a könyvért, amely még aznap délután elkezdte megváltoztatni az életemet. Néha még visszajártam a pincébe, hogy apránként felvásároljam az antikvár anarchista polcot, az antikváriussal nemigen foglalkoztam, csak évekkel később, a tévéhíradóban láttam viszont, amint fehér Adidas tornacipőben leteszi az esküt Hessen tartomány környezetvédelmi minisztereként.

Alant következő kis írásunk főhősét, a bátor embert Kristóf Attilának hívják, és ő a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőbizottságának elnöke. Régen, a kádárizmus utolsó éveiben állítólag számos érdemet szerzett a diktatúrával való csöndes birkózás során; ezt megbízható forrásból tudjuk, hiszen akkor mi még nemigen olvastunk újságot. Kristóf Attila igazából 1993 táján került, divatos rendőrségi szakkifejezéssel élve, a látókörünkbe: Én nem tudom című tárcasorozata keltett egy időben mérsékelt feltűnést. A papos hanghordozású, ál-méla, jobbára tárgy és értelem nélküli eszmefutamokban volt valami ingerlő, már-már lebilincselő stupiditás; ekkortájt volt Kristóf Attila gyakori vendége a hét hülyéi számára fenntartott rovatunknak. De aztán hamar ráuntunk: néha még felkaptuk a fejünket akkor, amikor 1994 és 1998 között - mint a poszt-pozsgaysta szellemi szegénylegények egyik utóvédje - Horn Gyulát dicsérte, és az MSZP és a Fidesz koalícióját szorgalmazta, de aztán erre is csak legyintettünk, hisz ha sokat ismételgetik, még a legvadabb képtelenség is megszokottá válik. Kristóf Attila, vélhettük, csak egyike azon számos, egykor derék férfiúnak és asszonynak, akik megkótyagosodtak a szabadság levegőjétől, és a hirtelen nyomás alól felszabadulva, most folyton összeakadó lábbal kóvályognak közéletünk hímes mezején. Amúgy pedig mindenki gondoljon meg írjon azt, amit akar.

Latorcai János mind ez idáig nem árulta el, hogy miért szeretne Budapest főpolgármestere lenni, hogy mi és mitől lenne jobban csinálva általa a fővárosban, mint most. A városházán uralkodó állítólagos korrupcióról ugyan már esett néhány bátortalan szó, egy ízben egyenesen a miniszterelnöki ajkak közül (no meg a MIÉP hajtogatja feszt), ám szemmel láthatóan nemigen van mit felplankolni e tárgyban. Harcolni valami ellen, ami nincs, vagy legalábbis bizonyíthatóan nincs, az nem üzenet, az nulla. Avval meg, hogy mit fogok majd csinálni, bajosan lehet megverni Demszkyt, akinek nemcsak arról lehet mondanivalója, hogy mit fog csinálni, hanem arról is, hogy eddig mit tett. Ezenkívül még meg lehet kísérelni a szocialistákat és a szabaddemokratákat a szervezett bűnözéssel hírbe hozni, ahogy azt Kövér főtitkosszolga igyekszik most megtenni, de ennek eszközarányossága erősen kérdőjeles.

Szeptember 3-án egy ámokfutó tanárnő, Kerényi György szavaival élve, "végigkaszabolt" nyolc kisiskolást és három tanárt Hajdúhadházon (MaNcs, szeptember 10.). Az eset különlegessége nemcsak az ámokfutásban rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi gyermek cigány volt, és valamennyien a Szabó Gábor utcai tagiskola cigány felzárkóztató osztályaiban tanulnak. Nem utolsósorban az elégedetlenkedő cigány szülők megmozdulása és a felsorakozó cigány szervezetek nyilatkozatai hatására, joggal tehetjük fel a kérdést: vajon nem merítik-e ki a szegregáció fogalmát az efféle cigány felzárkóztató osztályok, sőt (tag)iskolák?

A kormányfő és csapata lépten-nyomon rázza a saját kezét és gratulál mgának; ami kívülről értelem és cél nélküli kapkodásnak, a szocialisták négy éve alatt véres verejtékkel felhalmozott vagyonka szétszórásának meg váratlan mélységekig hatoló politikai tisztogatásnak tűnik, az belülről nem más, mint soha nem látott, a magyar történelemben példa nélkül álló, lendületes, megalkuvást nem ismerő stb. kormányzati munka, az új, romlatlan, hatékony és (és!) nemzeti érzelmű nemzedék bevonulása a politikába, az ígéretek valóra váltása, az ország végső kommunistátlanítása és dekádárizálása (az országnak, pláne az államapparátusnak ugyanis sok olyan rejtett zuga van, ahol kommunisták és kádáristák húzták meg magukat), de annyira, hogy az már-már egy... FORRADALOM! Vagy legalábbis a rendszerváltás véghezvitele és beteljesítése, a történelem lelassult, sőt épphogy visszafele forogni el nem kezdett kerekének továbblendítése! (Amiben a parlament meg az ellenzék kifejezetten zavaró, már-már ellenforradalmi tényező: ezért lesz majd bőven elég, ha - amint a Fidesz akarja - jövőre csak háromhetente ülésezik.)

Rómában 160 állam képviselői 1998. július 17-én hivatalosan pontot tettek annak az államközi egyezménynek a végére, amely egy állandó nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szól. Az utókor majd eldönti, hogy a határozat - beleértve az új intézmény alapokmányát - valóban a paradigmaváltás beköszöntét jelenti-e a nemzetközi viszonyokban. Avagy pusztán a George Bush amerikai elnök által 1991-ben bejelentett új nemzetközi rend létre nem jöttének szolgál egyik, átütő erejű bizonyítékaként történész utódaink vitáiban. A 160 állam közül 120 a határozat mellett, 7 pedig ellene szavazott; 21 küldöttség tartózkodott. A nemmel szavazók között volt Irak, Líbia, Kína, valamint - csöppet sem meglepetésként - az Amerikai Egyesült Államok (további nemmel szavazók: Katar, Izrael és Jemen). Szeptember 1-jén David Scheffer nagykövet, az USA külügyminisztériumának háborús bűnökkel foglalkozó különmegbízottja Hágában megerősítette, hogy Washington - a szöveg hiányosságai miatt - a római egyezmény felülvizsgálatát szorgalmazza. Azzal viszont minden valamirevaló háborús bűnös kortársunk tisztában van, hogy Amerika nélkül - és még kevésbé ellenére - nemzetközi büntetőbíráskodás nehezen képzelhető el. De ne vágjunk a dolgok elejébe.

Kár a gőzért, pestiesen szólva, ugye, a magyar futballnak nevezett kóros tünetegyüttesről már eddig is a megengedettnél, célszerűnél és értelmesnél jóval több betű lett leírva. Ezért most avval nem is foglalkozunk, csupán érintőlegesen, bemelegítés gyanánt. Komoly ember evvel már nemigen törődik, az viszont, ami a múlt szombaton a Megyeri úti UTE-stadionban és környékén történt, aktívabb hozzáállásra serkenti a sportág szerelmeseit. Nem kéne mégis inkább kifejezetten betiltani az egészet? Még mielőtt valaki belehal?

Kezdetben vala Schamschula. Mikor már tökmindegy volt, még átadott néhány autópálya-szakaszt. Úgy kellett lefogni az utolsó, kis híján háromméteres szakasz felavatásán.