A kormányfő és csapata lépten-nyomon rázza a saját kezét és gratulál mgának; ami kívülről értelem és cél nélküli kapkodásnak, a szocialisták négy éve alatt véres verejtékkel felhalmozott vagyonka szétszórásának meg váratlan mélységekig hatoló politikai tisztogatásnak tűnik, az belülről nem más, mint soha nem látott, a magyar történelemben példa nélkül álló, lendületes, megalkuvást nem ismerő stb. kormányzati munka, az új, romlatlan, hatékony és (és!) nemzeti érzelmű nemzedék bevonulása a politikába, az ígéretek valóra váltása, az ország végső kommunistátlanítása és dekádárizálása (az országnak, pláne az államapparátusnak ugyanis sok olyan rejtett zuga van, ahol kommunisták és kádáristák húzták meg magukat), de annyira, hogy az már-már egy... FORRADALOM! Vagy legalábbis a rendszerváltás véghezvitele és beteljesítése, a történelem lelassult, sőt épphogy visszafele forogni el nem kezdett kerekének továbblendítése! (Amiben a parlament meg az ellenzék kifejezetten zavaró, már-már ellenforradalmi tényező: ezért lesz majd bőven elég, ha - amint a Fidesz akarja - jövőre csak háromhetente ülésezik.)
A kormánynak "át kell alakítania" az erőviszonyokat a gazdaságban, a kultúrában és a médiában, fenyegetőzött ennek szellemében a hét végén a miniszterelnök, hogy aztán a kormány az átalakított erőviszonyokat "konszolidálja".
Vajon hogyan alakíthatná át a gazdasági "erőviszonyokat" a kormány? Például elveszi valaki valamijét, amitől ez a valaki erős az üzleti életben, és odaadja a gyengének. A pénzét, a gyárát, a földjét. No, Simicska államtitkári posztja ide, felülvizsgálandó energiaprivatizációs szerződések oda, Princz Gábor amoda, ennek nem sok értelme van. A szófordulat ezenkívül utalhatna még a Fidesz által gyökeresen megváltoztatott adópolitikára, ám mivel ilyenről szó sincs, a kijelentés ennyi értelemmel sem bír. És végül jelentheti azt, hogy az állami vállalatok élére a kormány a saját coterie-jéből nevez majd ki cimbiket - hisz oda megteheti. (És a Horn-kormány is ezt tette, szól még a polgári érvelés: az állam zsíros testéből való szalonnázás képviselhetné a forradalmi folytonosságot, ha lenne olyan.) Ez utóbbi értelemben éppen igaza lehet Orbánnak, de ez a gyakorlat már feltűnt másnak is: úgyhogy egyből nulla.
Nézzük, van-e értelme annak, hogy "az erőviszonyok átalakítása a kultúrában". Ha ezzel a kormányfő a magyar iskolákat internetes számítógép-hálózattal felszerelő program, a Sulinet tönkretételére gondolt (ne a számítógép fölött görnyedjen az a gyerek, hanem járjon ingyenhittanra, vagy legyen igazi, pajkos gyerek, és kergesse az öccsét vasvillával, mint azt a kis Viktor tette anno), esetleg Nemeskürty professzor kinevezésére egy Rendkívül Fontos Bizottság élére (amely egyelőre évente, hétszázalékos gazdasági növekedés esetén állítólag már hetente fog millecentenáriumi ünnepségsorozatokat szervezni, és az egész nem kerül többe pimf 20-25 milliárd forintnál), szóval, ha ez járt a fejében, úgy le a kalappal az átrendezés előtt. A kultúrában persze vannak erőviszonyok, de azok a kultúra saját erőviszonyai, és egy kormányhoz sincs semmi közük; Gyurkovics Tibor például akkor is félanalfabéta nímand maradna, ha a mostani adagnál naponta tucattal több gépelt oldalon mélyesztené nyelvét polgári alfelekbe. Sajnos ennek is csak annyi értelme van, mint az előző állításnak: a könyv-, folyóirat-, film- stb. támogatásokat majd a "mieink" kapják. Ez nem sok, és sejtettük is, hogy így lesz. Kettőből nulla.
Nézzük a médiát. A média erőviszonyainak mind ez idáig legpontosabb térképét ifj. Hegedűs Lóránd ref. lelk. (MIÉP) skiccelte fel, amikor néhány hete egy agresszív, ámde rejtőzködő kisebbség médiatúlsúlyáról hablatyolva - a háború utáni magyar történelemben példa nélkül állóan -nyíltan zsidózott a parlamentben, egészen pontosan egyes, meg nem nevezett honfitársainkat önmaguk lezsidózására szólította fel. (Persze rosszul lenni igazából nem tőle, hanem Pokorni oktatási miniszter rá adott reakciójától kell és érdemes, aki szerint pártjának, a Fidesznek azért nem dolga elítélnie Isten lángszavú küldöttének eme kijelentését, mert a küldött nem kormánypárti.) Nem mintha valakik "médiatúlsúlyára" nem panaszkodna sírós hangon minden kormánypárti tényező is, csak még egyik sem fogalmazta meg olyan pontosan, hogy kik ezek a valakik, mint a frappáns ifj. Hegedűs. Az erőviszonyok átrendezése egyébként e téren - már ha a kormány mégsem ifj. Hegedűs direktíváinak szellemében óhajt majd eljárni - lehetne még a Napi Magyarország és a Demokrata klónozása, és ezzel még néhány olyan sajtóorgánum előállítása, amelyben egymásról készítenének portrékat, és egymásnak mesélnék el századszor is a helyzetről vallott nézeteiket jobboldali közírók. Ez szintén nem valami kecsegtető perspektíva; ennél többet ígér az, hogy a közszolgálati tévének és rádiónak addig nem adnak pénzt, amíg magától el nem kotródik még a környékükről is minden kriptoemeszpés és kriptokisebbségi médiacsótány; ekkor majd megjön a lé is, meg vele az olyan új fiúk, mint Feledy Péter, akik számára nem lesz nehéz feladat a megváltozott viszonyokhoz való "igazodás" (amit a miniszterelnöki beszéd szerint a sajtónak muszáj lesz megtennie), hisz nem először fogják csinálni. Ennek az állításnak kis jóindulattal tulajdoníthatunk némi értelmet: háromból fél.
Végső soron lehetne rosszabb is. Például ha ezeknek a kijelentéseknek a fentiekben vázoltakon kívül is lenne értelmük. Mert akkor Magyarország pont olyan hellyé válna, mint amilyen Szlovákia volt a múlt szombatig.
