Kár a gőzért, pestiesen szólva, ugye, a magyar futballnak nevezett kóros tünetegyüttesről már eddig is a megengedettnél, célszerűnél és értelmesnél jóval több betű lett leírva. Ezért most avval nem is foglalkozunk, csupán érintőlegesen, bemelegítés gyanánt. Komoly ember evvel már nemigen törődik, az viszont, ami a múlt szombaton a Megyeri úti UTE-stadionban és környékén történt, aktívabb hozzáállásra serkenti a sportág szerelmeseit. Nem kéne mégis inkább kifejezetten betiltani az egészet? Még mielőtt valaki belehal?
Ahhoz, hogy a dolgok idáig fajulhassanak - hogy Budapest egyik külvárosában utcai harcok dúljanak -, sok ember áldozatos, kitartó munkájára volt szükség. Kellettek hozzá először is maguk a klubok. Egyik magyar egyesület sem próbálja a szurkolóit jobb belátásra bírni; ellenben sokat lehet hallani arról, hogy például az FTC irányításába, sőt néha még a csapat összeállításába az ultráik is bele szoktak szólni. Sőt a klubok, az edzők és a játékosok inkább heccelik legvérmesebb szurkolóikat, például a diósgyőri Tornyi és az újpesti Várhidi edző közötti leplezetlen, anyázásba torkolló ellenszenv nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a két szurkolótábor között háborús állapotok uralkodjanak el. Aztán sokat munkálkodtak nyilván maguk a szurkolótáborok is, a futballhuliganizmus a nyugati világban sem csak úgy spontán van, a futballhuligánoknak meg kell szervezniük magukat, civil társadalom, ilyesmi.
Kellett hozzá a rendőrség is.
Most nem azon kell elmélkedni, vajon a rendőrség megtett-e mindent, hogy a rendbontást, a tömegverekedést megakadályozza. Az sem lehet kérdés, hogy a rendőrség jól végezte-e a dolgát. A tévéfelvételeken látszott, hogy nem jól végezte. Az RTL Klub például egy hajtóvadászatot mutatott be: a rendőrök kiráncigáltak egy Fradi-szurkolót a bokorból, leteperték és megverték. A verés lezárásaképpen az egyik rendőr a földön fekvő civil nemi szervére mért - remélhetőleg nem - megsemmisítő csapást. Ezután kicsit inzultálták az operatőrt. Naszóval: bárki készséggel elhiszi, hogy az a szurkoló korábban ütötte-verte a rendőröket és az UTE-szurkolókat, rendőrlovakat rontott meg, és nem eszi a spenótot. De amikor elfogták, akkor az a szurkoló nem tanúsított ellenállást.
És még ez is előfordul: stresszben vannak a rendőrök is, idegesek, eljár a kezük, odacsapnak. Esetleg módszeresen vernek - helytelen, de megtörténhet.
Hanem egy magát demokratikusnak valló ország rendőrségi szóvivője - ha rendőrségi túlkapással, brutalitással vagy csak annak gyanújával szembesítik - nem viselkedhet úgy, ahogy Dézsi Mihály, a BRFK szóvivője viselkedett.
Egy szóvivőnek talán sajnálnia kellene a történteket. Mondja azt például, hogy őt is megrázták a látottak; hogy kivizsgálják az esetet, és beszámolnak; hogy rossz felszereléssel nagyon nehéz fegyelmezni a civileket. Mondja akár azt is, hogy ez bizony nem volt rendjén.
De azt nem mondhatja, amit Dézsi mondott: hogy bizony, aki ilyen helyzetbe keveredik, az számíthat arra, hogy elverik. Azaz mondhat ilyet Dézsi, csak akkor azt úgy is kell érteni: bárki, aki ezentúl meccsre megy, készüljön fel a verésre. Készüljön a verésre az is, aki véletlenül arra jár. A rendőrség mindenkit megver. A rendőrség gyűlöli a civileket.
Ezt üzente Dézsi, kicsit mosolyogva. Aki korpa közé keveredik, megeszi a gumibotot. (Akit meg túszul ejtenek, azt a rendőrök homlokon lövik, úgy kell neki, minek mutatkozik túszejtők társaságában.) Minden civil rossz, amikor meccs van, ne csodálkozzon senki, ha megverik a rendőrök - ez is benne van a pakliban, pestiesen szólva.
Hát nagy lófaszt van benne, pestiesen szólva.
De tessék figyelni: Dézsi arcát még sokáig fogjuk látni. Talán még ezüstkoszorús junta-érdemrendet is kap, mint legjobb szóvivő.
