Publicisztika

A Clinton elnök körüli hercehurcával kapcsolatos tények leírásában nem kívánok versenyezni Babarczy Eszter cikkével (MaNcs, 1998. augusztus 27.). Szerintem inkább olyan dolgokról van itt szó, mint a demokratikus részvétel, a köz érdeke, az egyéni jogok és különösen a magánszféra védelme, a törvény uralma és az alkotmányosság integritása. Mivel még mindig szeretném azt hinni, hogy Magyarországon tíz évvel a diktatúra bukása után ezek a fogalmak számítanak valamit, másokra hagyom a pornográf szappanopera unalmas műfajának kultiválását. Azt a szintet, amelyet Ken Starr független ügyész csapata az utóbbiban elért, úgysem fogják utolérni.

Kicsit késik a költségvetés. Azért, mert egyszerűen annyi az új, ismeretlen tényező, hogy csak na, és akkor még ott van az orosz válság is, ami pont a legjobbkor jön egy nem létező magyar költségvetésről tartott nem létező parlamenti ülés előtt.

Bemegy az ördög a kisgazdaszékházba. Szembejön vele Torgyán József.

Markos András társadalombiztosítási szakértő a MaNcsban 1998. augusztus 13-án megjelent cikkében (A trükk-korszak vége) két újságoldalon sorolta a tb-önkormányzatok közelmúltbeli disznóságait. És nincs is evvel semmi baj. Azt azonban, hogy mindebbe - jóllehet, csak egy fél mondat erejéig - belekeverte a nevemmel jelzett pénzügyminisztériumi reformanyagot is, némi megütközéssel vettem tudomásul. Tény, hogy 1997-98 fordulóján a PM-ben több változatban is elkészítettük az egészségügyi reform közgazdasági koncepcióját, és tény az is, hogy ennek egyik kulcseleme a tb jelenlegi monopolhelyzetének fokozatos oldása volt, valamint a térnyitás az üzleti biztosítók számára. De Markos András téved - vagy csak a tollát ragadta el az indulat? -, ha azt hiszi, hogy a magyar egészségügy piacosodása pusztán az (akkori) Pénzügyminisztérium ötlete volt. Ez a folyamat már legalább tíz éve tart. A Pénzügyminisztérium javaslata éppen azt célozta, hogy valamiféle értelmes rendet vigyünk a mai, félig privatizált egészségügybe. A reform halogatása ugyanis mind pénzben, mind emberéletben túl sokba került már eddig is.

Miután a kormány kisebb kuplerájt állított elő az adóhivatalban, és az értelem és cél nélkül kiosztott extra agrártámogatásokkal megbolondította az agrárszférában bontakozó piaci viszonyokat, és minden eddiginél reménytelenebb káoszba taszította a rendőrséget, és az RMDSZ radikális szárnyának támogatása útján lényegében kiemelte a magyar pártot a romániai kormányból, most avval kísérletezik, hogy az Országgyűlés működésébe vigyen némi zavart. Legelőször is szüneteltetni kéne két hétre, szól a kormány (+ MIÉP, de maguktól csinálják) érvelése, különben az ellenzéki képviselők az önkormányzati kampányoláshoz fogják az üléseket felhasználni. Ezek már csak ilyenek. A halasztáshoz feltehetőleg a házszabályon meg az államháztartási törvényen is buherálni kéne valamit, ami viszont kétharmados többséget igényel, amije viszont nem lenne meg a kormánynak, ami miatt viszont a kéthetes munkaszünet és a költségvetési törvény valószínűleg csak törvénysértés által jöhetne létre. (Azért csak valószínűleg, mert a házszabály arra vonatkozóan, hogy a két ülésszak, a tavaszi meg az őszi-téli közben milyen ütemben ülésezzen, nem tartalmaz rendelkezéseket, mint ahogy a "szünet" fogalmát sem határozza meg. A döntő szó erről az ügyrendi bizottságé lesz.) A miniszterelnök marha szuverén, ez faktum, de ennyire azért talán mégsem. Arról már nem is beszélve, hogy ez az intézkedés az ellenzéket épp egy olyan időszakban korlátozná a kormány bírálatában, amikor az országnak ahhoz, hogy szabadon tudjon dönteni az önkormányzati választásokon, a lehető legtöbb információval kellene rendelkeznie a kormányt (+ MIÉP, de semmi közük hozzájuk) és az ellenzéket alkotó pártok teljesítményéről. Ha az ellenzék az önkormányzati választások előtt támadja a parlamentben a kormányt, akkor a kormány majd jól megmondja a gazoknak a magáét, a választók meg eldöntik, melyiknek van igaza, és arra szavaznak októberben (vagy nem). Ha ez kampány, akkor kampányoljanak: a kampányhoz is joguk van a választóknak.

Nem is olyan régen milyen jókat kacagtunk azon a Pokol-féle ötleten, hogy törvénytervezetet kéne beadni a sajtóban közölt vélemények helyreigazításáról. A hasunkat fogtuk, de tényleg.

Időarányosan elégedett teljesítményével kormányunk vezető ereje. A szélesebb közvélemény számára is meggyőző volt a kezdet, egészen augusztus 25-ig az egykori szovjet díszszemlékhez hasonlóan erőt és magabiztosságot sugároztak. Az időarányos szöveggel azonban akkor szokás előjönni, különösen szűk két hónap után, ha bizonygatni kell: tévednek, akik úgy érzik, hogy nem mennek jól a dolgok. A fideszmagyarok (© Haraszti Miklós) egykori negyven pontjához való bármilyen viszonyítás ráadásul blöff, hiszen maga a negyven pont is jórészt az volt. De nem ez a baj. Még csak nem is az, hogy a miniszterelnök a balatoni, családi kormányülés után azt bírta mondani: az ő ötven napja teszi lehetővé a csúszóleértékelés egytized százalékos csökkentését, ami különösen nagy hülyeségnek hangzik, amikor az előző héten - igaz, nem a magyar gazdaság állapota miatt - többször is kénytelen volt a Nemzeti Bank a forint árfolyamát menteni.

A természettudomány illetékes osztálya búvópataknak híjja a jelenséget, ha a folyó, csermely egy-egy szakaszon eltűnik a szemünk elől, és a föld felszíne alatt folyik. Boross Péter is ilyen; évekig alig hallunk felőle, azt hittük, a rózsalugast metszegeti, aztán felbukkant, mint a búvópatak, mit patak!, Boross szellemi-politikai életünknek akkora alakja, amekkora folyam a Nílus, pedig az elég nagy. A medrében hömpölygő iszapról nem is ejtettünk szót. A Boross fan club utolsó fanatikus tagja évekkel ezelőtt az Egészséges vidéki fiatalok és férfias rendőrök szafaládévégeket mártogatnak a penészes szilvalekvárba című performance-oratórium alatt távozott csendben, a művész kiégett, jegyezték fel korabeli kritikusok. Mégis itt van megint. Egy hete a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyári kurzusán bukkant fel ez a csudálatos természeti-társadalmi jelenség, hogy a résztvevőknek megválaszolja a program - kérdésként megfogalmazott - címét: Budapest bűnös város-e?

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Etikai Bizottsága 3. sz. eljáró tanácsának elment a szép esze. Cikkemben (s hogy miért, erről alább) csakugyan arra céloztam - mert tudomással véltem bírni róla, bár ezt az érintett most cáfolja -, hogy Lovas István zsidó (zsidó eredetű, zsidó származású, zsidó felekezetű: nem kívánt törlendő).

A magyar nemzet már kétszer is megpróbálta, és egyszer sem rajta múlt, hogy nem sikerült. Először 1994-ben, amikor Boross pártja, az MDF azután szenvedett megsemmisítő vereséget, hogy a nagyszerű államférfi fél évig miniszterelnök volt. Az ezután négy évre hibernált nyugdíjasnak, és mindannak, amivel a nemzet őt összefüggésbe hozhatja, 1998 májusában sikerült a majdnem lehetetlen, és rápakolt az 1994-es buktára. Boross pártja akkor nyert, amikor ő nem volt annak tagja; amikor tagja volt, a párt mindig csak vesztett. Boross doktor életében két, de lényegében egyetlen olyan választást nyert meg, ahol az ő személyére szavaztak: akkor, amikor Antall halála után Szabó Ivánnal szemben először az MDF Országos Gyűlése, majd az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. Képviselő a három ciklusból csak a középsőben volt, viszont már két kormányfő is komoly hatalmat csúsztatott a zsebébe. Először Antall, amikor miniszterének választotta, másodszor Orbán, amikor főtanácsadójának.

P. W. Botha egykori dél-afrikai elnökről, aki a nyolcvanas években, az apartheidellenes nyugati embargó idején vezette országát és népét, sok rosszat el lehet mondani, ám az 7szentség, hogy következetes 1 illető. Nem volt pl. hajlandó engedni az embargónak. Úgy gondolta, hogy őt a dél-afrikaiak, a szavazati joggal rendelkező, azaz fehér dél-afrikaiak választották meg, és neki ne jöjjön senki külföldi elmagyarázni, mi a jó a választóinak. Azok az apartheidet szeretik, und passz, mondta Botha, és tartotta is magát ehhez az elvhez, amíg tönkre nem ment az ország gazdasága, és meg nem bukott az apartheid. De Botha legalább következetes volt, és ez bizonyára vigaszt jelent az érintetteknek; van mihez magukat tartani.

Marad a tény, hogy az új kormány új vezetője

Bár egy időben, úgy Dayton után nem sokkal, minden nemzetközi tényező azt állította, hogy Bosznia még egyszer nem történhet meg, később pedig, amikor idén tavasszal Pristinában megkezdődtek az UCK, a Kosovói Felszabadító Hadsereg és a szerb karhatalom meg hadsereg összecsapásaihoz vezető tüntetések, ezek a tényezők napról napra jobban tartottak attól, hogy Bosznia megismétlődik, és egyre erélyesebben fenyegették Milosevic jugoszláv elnököt, hogy sürgősen hagyja abba, amit csinál, és másnap még az előző napi figyelmeztetésnél is erélyesebben, és a NATO-beavatkozás már csak napok kérdése volt, mindeközben tehát Bosznia esete szép csendesen megismétlődött. Többé-kevésbé ugyanúgy. A nyugati államok fenyegetőznek, Milosevic tárgyal vagy tárgyalni készül vagy épp befejez valami tárgyalásokat, a szerb hadsereg meg végzi a dolgát. Õsi szerb földeket szabadít fel. Az arányok mások persze: elvégre eddig mindössze háromszázezer albán menekült kóborol a hegyek között, mi ez a boszniai kétmillióhoz képest. (Az albán civil áldozatok számáról egyelőre nincs adat.) A szerb katonai és rendőri erők a tartomány területének 40 százalékát dolgozták már meg, ez uszkve háromszáz porig rombolt és felégetett települést jelent, ahová az elűzöttek fizikailag nem térhetnek vissza; Pristina, a székváros lapzártánkig még megúszta, jóllehet a környékbeli dombokról ugyanolyan jól belőhető lesz, mint Szarajevó volt. Ráadásul a kosovói albánok a boszniai muzulmánokhoz képest feltétlenül előnytelenebb helyzetben vannak, amennyiben fiktív államukat és kormányukat egyetlen nyugati kormány sem ismeri el, és nem is akarja, az ENSZ-nek nem tagjai, nincsenek szövetségeseik vagy legalábbis velük szimpatizáló nagyhatalmak, nincs igazi hadseregük és nincs egységes politikai irányításuk sem.