Kemény Zsigmond báró írta 1842-ben: "Hihetitek-e ti, a honügyért lelkesülők - kiknek gondolatai ébren virrasztanak a szebb remény minden csilláma mellett, míg kedélyetök alásüllyedt a környező éj zordonsága miatt -, hogy ezen reakció hosszason fog tartani, a felrázott sirokkó-szenvedély az alkotmányos föld ereiből kiszárítja az életnedvet, megfojtja azon kevés látnokokat is, kik lemondással vonultak a közpálya kietlenébe, törődve a nemzeti újjászületés hitvallása felett?"
Hihetitek-e?
Hosszason fog tartani ezen reakció?
Kiszárítja-e az alkotmányosság életnedveit?
Megfojtja-e a kevés látnokokat?
Alighanem.
Az égvilágon semmi nem fejezi ki jobban ezen reakciónak a természetét, mint a tervezett Múzeumi Negyed.
| ||
Meghallgattam dr. B.-t, több múzeum főigazgatóját és kultúrlegitimáció-ügyi kormánybiztost vagy miniszteri vagy milyen biztost az InfoRádióban. Dr. B. elmagyarázta, hogy Prágát kétszer annyi turista keresi föl, mint Budapestet. A nagy birodalmi fővárosok (London, Párizs stb.) utáni halmazban (szerinte Madrid és Amszterdam nem birodalmi főváros, Berlin azonban igen..., de hagyjuk) a magyar székesfőváros afféle másodrendű "célpontja" a city breaknek (!), s a város amúgy is szép, adva vannak a már elkezdett parkok és művintézmények, őket kell bővíteni, nemzetközi tervpályázat, miegyéb. Az új rezsim fővárosa vonzó lesz, kulturált, látogatott, vonzandja a beruházásokat, a látogatók pénzét, a szállodaipart és í. t.
Különös gondolatok.
Először is: Budapest középítészetileg csúnya város - államilag ronda. A hatóság belerondít a vonzóan finomvegyes, összevissza proli- és polgárváros ősvadonába, amelyben isten-, állam- és úrtisztelettől mentesen kószál a bennszülött csavargó és az ide szédült nemzetidegen elem a frivol és dekadens flaszteron.
A Duna, a szigetek (amelyekből csak egyet használunk, amennyi eszünk van), a budai hegyek - ezek nem a nemzeti műveltségünk alkotásai. A három régi, provinciális, német városkának (Pest, Buda, "buda) volt pár kedves, ízléses, szerény épülete, de aztán jött a cs. kir. paradoxon, egy alárendelt, függő provinciának a pszeudobirodalmi álgőgje a rettenetes Országházzal, a kibírhatatlan Mátyás-templommal, a kacagtató Halászbástyával, a visszataszító millenniumi emlékművel, az utánzat Szépművészetivel és Műcsarnokkal, a so-so szecesszióval (a Lánchíd azonban csakugyan szép). Azóta persze féltő gonddal restaurálják a jobb sorsra érdemes szakemberek a már a saját korukban szétröhögött gipszcirádákat. A francia-német anyanyelvű arisztokraták utasítására a madjarosch stílust osztrák-morva purgerek képzelték el müncheni műnyomatok alapján, a valódi fővárosok (Pozsony, Kolozsvár: osztrák barokk, keleti német gótika) eltűntek a nemzeti tudatból, az idegenkezűség dominált, a város meg csak épült. Persze a főurak a legszebb palotáikat a fővárosban építtették föl.
Bécsben.
Másodszor: ahogy Fülep Lajos írta (1944), "...az építészetnek nincs, de nem is lehet más feladata, mint a változtathatatlanban való fatalista megnyugvással kielégíteni a tömegszükségletet; ezt lehet szubjektíven vallani, de objektíven igazolni nem...". Meg: "...[m]a is van, s ezután is lesz építészeti egyöntetűség, de a nagy differenciáltságban ma csak a célszerűségé, az anyagoké, a szerkezeteké van meg, mintegy a stílusnélküliség stílusa...", s ilyen persze Budapest (s minden modern nagyváros) zöme.
S nem ilyen Róma, amelyről Simmel mondta 1922-ben: "...Róma összképének részeként az egyes dolog teljesen közvetlen elevenségre tesz szert; benne hat ugyan az egész történelem, de nem oly módon, hogy... a jelen összefüggéseitől elvált antik tárggyá változtatná... Amennyiben része Róma egységének, teljesen dologi, tartalmi jelentőségében hat, mintha csak eltűnt volna a történelem minden véletlenszerűsége, s a dolgok tiszta, elkülönült tartalmai - platóni nyelven szólva: eszméik - jelennének meg és lépnének egymás mellé." (Berényi Gábor fordítása.)
De ha egyszer Budapest nem ilyen, éppen a széttagoltsága, az ellentmondásossága az érdekes. Ezt dr. B. is tudja - de hogyan? Fölhozza az InfoRádióban a valaminő rejtelmes okból "riporter"-nek nevezett stúdióbentlakó kérdésére, hogy ma Pesten egyetlen turizmushatékony brand van: a ROMKOCSMÁK. Nem veszi észre a szerencsétlen, hogy a romkocsmák a mai Budapest ellen és ellenében jöttek létre (méghozzá a - jórészt jelképes - zsidónegyedben!), az ő rendszerével szemben - és ezért lehetnek élvezhetők. Ha eredményesen belefoglalják őket a nationalkünstlich szisztémába, akkor überkampec. A Múzeumi Negyed romkocsmaanalóg "fejlesztése" a turisztiko-nemzeti mulatérozás és borravaló-generálás újabb csimborasszója leend.
Harmadszor: az alaktalan Pesten kifejező középületeket létrehozni: ez gondolatot igényel. De hogyan lehet gondolatot kőbe vésni ebben az államban?
Ahogyan Fülep írja ugyanott hegelileg: "A modern művészi szabadság a többféle lehetőségé, a bizonytalanságé, kötetlenségé, absztrakt, negatív, üres szabadság, a rossz szabadság. Azért ilyen, mert ilyen, amihez tartozik, a szellem: absztrakt, halvány, vértelen, következésképp bátortalan, előbújni félő - de hogy is lehetne más, ha ismeri magát, ha van magához való esze? [...] A szabadság itt nem az egyféleség mélységének és gazdag változatainak dús vonzású embarras de richesse-e, hanem az így-is-lehet, úgy-is-lehet üres-formális lehetősége. Aki válogatás közben akarja megtudni, hogy mit is akar, annak, ha van mellette ilyen, az eleve egy-szándékú másik parancsol. [...] ...[E]z: a célszerűség aláfestése vagy nemesebb anyaggal megnemesítése; elrendezés, arányosítás, összehangolás...; igen, de még mindig vezető művészi motívum nélkül; a művészet itt: kíséret, dallama, saját szólama nincs, zene, mely csak kíséret, az emberi zene félénk, tapogatózó, halk kísérete a határozott, hatalmas gépzenéhez..."
Ennyi szabadság képzelhető max. a Múzeumi Negyedhez, de még ennyi se lesz. Hiszen itt nem pusztán egyszerű középületről (minisztérium, posta, törvényszék, hadkiegészítő parancsnokság) van szó, hanem művészeti múzeumokról, képcsarnokokról és hasonlókról. Ahhoz mindenki hozzászokott, hogy a laktanyák és a rendőrőrsök az államot fejezik ki, akkor is, ha nem lelkesedik az állam a laktanyák és a rendőrőrsök iránt. Az álklasszicista, érdektelen, unalmas Nemzeti Múzeum, Műcsarnok és Szépművészeti Múzeum az államot, a művészetet és a "történelmet", vagyis a rendőrséget-katonaságot óhajtja kifejezni egyszerre, ezek pediglen mind egymást igazolják. A történelem mint olyasvalami, ami megesett, tehát megföllebbezhetetlen, az állam mint olyasvalami, aminek személytelen hatalma van, rendelkezik a (legitim) kényszer "monopóliumával", létrehozója és ágense a jogrendnek, a törvényességnek és - mint ilyen - inherensen tiszteletre méltó, a művészet pedig a reakcionárius, nacionálturisztikai és nemzetpedagógiai felfogás szerint ábrázolja, illusztrálja és feldíszíti (dekorálja) a nemzeti történelmet, a nemzetállamot és "az európai kitekintést" arra, ami kint van, és nem a miénk, s ennélfogva nem is számít, de szintén "bennünket" igazol (azaz a nemzetállamot).
Ezen fölül - mondják a diákcsoportokat kalauzoló boldogtalan rabszolgák - a művészet szép. A szépség az uralgó államdoktrína szerint a társadalmi munkamegosztásért, igazságtalanságért, elnyomatásért a középosztályt kárpótló/vigasztaló wellness, amely ugyanakkor épületes (erbaulich, edifying), amennyiben sugallja a magasrendűség magasrendűségét, valamint szuggerálja a tőkés versenyhez szükséges sikerkultuszt is, amennyiben a múzeumokban és galériákban halhatatlan zseniket állítanak ki, akik minden kétséget kizáróan BEFUTOTTAK. A zsenik életpályája nem épületes, ők maguk rendetlen, be nem illeszkedő bohémek és belső hangokra figyelmező félbolondok, ám amidőn a falra aggattatnak, még ők is a világrend szépségét és... öö, tépett harmóniáját példázzák, mert bele vannak pászítva a Nagy Nemzeti Képcsarnok Vállalat Zrt. költségvetésébe és Facebook-oldalába. A Szép (ami érdek nélkül tetszik és/vagy promesse du bonheur) rendkívüli erkölcsi haszonnal bír, mivel még az államtalan "alkotó szenvedély" összefüggésében is megerősíttetik az állam által elösmert siker/dics és a steksz által, s evvel (ez amolyan metafizikai pénzmosás) felmagasztosítja a tér (telek+épület & légtér) fölötti alapvető uralom nyers tényét.
*
Amióta a MoMA (1939), a Centre Pompidou (1977), a Tate Modern (2000) stb. vállalta a jelenkori, per def. felforgató, szubverzív művészet külön kiállítását, tehát a múzeumipar beleártakozott az élő művészet folyamatába, azóta világossá vált - ami persze a modern múzeumok kialakulása óta, amelyek többek, mint a merő Kuriositätenkabinett kukucskálószobái, világos volt - , hogy a kortárs, tehát minden múzeumnak mint közintézménynek (ha több, mint az állam és a pénz öndicsőítése) az alapja az élő művészet. Az élő művészet hozza létre szellemi értelemben a múzeumot, amely ezt a művészetet szolgálja, vele együtt változik, tehát itt a hatalom - persze csak szimbolikusan és időlegesen - leteszi a fegyvert a megjósolhatatlan, szabályozhatatlan, alakulásában aleatorikus, a fennálló (jogi, politikai, szociális, gazdasági, kulturális) szabályoktól független, gyakran velük szembenálló, ellenük lázító, őket figyelembe se vevő, definiálhatatlan kreativitások és imaginárius párhuzamos világok előtt.
E nélkül a (legalább jelképes) fegyverletétel nélkül a jelenkori múzeum rossz tréfa.
A Múzeumi Negyed viszont a mai magyar - és az ide háziasult - művészet elleni agresszió szerves része. Miközben itt ezermilliárdokat vagy megatrilliókat készülnek elkölteni a városligeti összművészeti nacionálvurstli fölépítésére és berendezésére, amely majd megörökíti az Orbán-korszak emlékét, akár a régi múzeumaink I. Ferenc József apostoli királyunknak és a kiegyezés rendszerének, a választójog nélküli, a nemzetiségi és osztályelnyomásra alapozott m. kir. szabadelvűségnek az emlékét, aközben itt, Pesten az ún. Magyar Művészeti Akadémia és más reakciós cenzúraszervek égisze alatt nyomorítják meg a szabad tevékenységet és a szabad (ön)kifejezést - az élő magyar művészetet szívósan, szorgosan és önzetlenül dokumentáló Artpool például épp az idén szűnik meg dotáció és támogatás híján. Mindaz, amit a szabad magyar művészet, irodalom, kritika, filozófia, szellem- és társadalomtudomány mond és tesz, erős cáfolata a teljes hivatalos, nem is pusztán a kormánypolitikának.
Ennek a politikának nem nagyon vannak tézisei, nem intellektuális. (Régi hagyomány ez is. Eötvös Károly jegyezte föl az 1880-as évek közepe táján [kötetben először 1901-ben]: "...Deáknak az a csodálatos természete volt, hogy ő azt az államférfit, aki a politikában mindig brosűröket ír, csak olybá vette, mint azt az embert, aki a társaságban mindig fecseg." Az egész magyar politikának ez a csodálatos természete. Nincs már brosűr. S persze evvel összefügg, hogy "Deák kivételes helyzetben volt a parlamenttel s a párttal szemközt. Ily helyzete alkotmányos államokban soha senkinek sem volt még a világon. Minden miniszter állása tőle függött. Minden törvényjavaslat sorsa felett ő döntött. Minden miniszter neki nyújtá be először a törvényjavaslatot, azután a királynak, s végre a parlamentnek. Minden ellenzéki javaslat csak akkor fogadtatott vagy utasíttatott el a kormány által, ha azt előbb Deák elfogadá vagy elutasítá." Így megy ez Hunniában.)
A mai magyar kultúra tehát nem a kormányzat nehezen rekonstruálható gondolataival áll szemben szinte a maga egészében, hanem a kormányzat tetteivel, amelyekkel ez utóbbi - egyebek mellett - a mai magyar művészet démiurgosza is akar lenni. A kormányzatnak a feltűnő rossz ízlése, a csúf iránti leküzdhetetlen vonzalma, az az ötlete, hogy kombinálja a posztmodern művészetet az állatkínzás kegyhelyeivel, az Állatkerttel és a Fővárosi Nagycirkusszal (hogy a félmeztelen, flitteres-trikós artistanőkről és a bumsztarára-bummról ne is ejtsünk szót), csak következménye annak az ócska instrumentális felfogásnak, amellyel mindent kezelni óhajt, ami valamelyest kicsúszni látszanék a közvetlen hatalma alól. Képes rá, hogy alkotmányba iktassa a vállalhatatlan dilettáns vezette művészakadémiai gittegylet állami vezető szerepét, és a kezébe - meg hasonló értékű grémiumok, továbbá más ősdilettáns kormánymegbízottak, kompromittált, félcéderes expolitikusok és effélék kezébe - adja a nemzeti kultúra (s hovatovább a tudomány, vö. Veritas Intézet, Retörki, igen, a világhírű Retörki, no meg a vadonatúj, miniszterelnöki Nyelvstratégiai Intézet [!!!] stb.) irányítását. Ennek a kormányzatnak a művészi ízléspreferenciáit megtestesítik az V. kerületi "zsánerszobrok" (a kis királylány, a pocakos rendőr, a Blikket árusító bájos rikkancs: bronzban!), a szörnyű Nemzeti Színház, az ambiciózus, de pokolian rút piliscsabai katolikus campus és a még rútabb felcsúti stadion a hátsó udvarban.
De itt nem egyszerűen a nemzeti butaság, hanem az irányított nemzeti butaság kormányintézményeiről van szó, amelyeket az ádáz művészet- és kultúraellenesség jellemez. Ezen nem segít, hogy az említett dr. B., megbízott nacionálkultúrvurstli-igazgató állítólag művelt, finom ember, és szokott külhoni katalógusokat, fokos művészetelméleti és művészettörténeti fóliánsokat lapozgatni. Sőt: annál rosszabb. Ha dr. B. jó híre megfelel a tényeknek, akkor dr. B. áruló, nem úgy, mint F. lakberendező, alkotmányos álművész-akadémiai elölülő, akinek nincs mit elárulnia.
Természetesen Gulácsy, Kassák, Uitz, Moholy-Nagy, Molnár Farkas, Tihanyi, Dési Huber, Derkovits, Vajda, Bálint, Farkas István, Ámos, Anna Margit, Barcsay, Martyn nem védekezhet, ha olyan rezsim fényezésére használják őket, amelynek bevallott előde elől menekültek, vagy amelybe belepusztultak. A mai valódi művészek is épp úgy éhezésre és üldöztetésre lesznek kénytelenek berendezkedni, mint ők. A művészek védtelenek. (Kállai Ernő pedig fogja be a száját!) Alma-Tadema, Bastien-Lepage, Munkácsy, Lenbach technikás, jóllakott és üres akadémizmusát ugyanoda aggatják, mint ahová a megdöglesztett avantgardistákat és egyéb rebelliseket. Kinek kell ilyen elismerés? "Kultúra" nem létezik.
A romkocsmák után immár a romgalériák következnek, amelyekben az ellenzéki művészek (röviden: a művészek) kiállíthatnak még. Esetleg kaphatnak valami külföldi ösztöndíjat. (Hogy is mondta Kállai Ernő? "Hisz nem vagyok én zsidó, könyörgök, csak zsidóbérenc!") A művész szabadsága persze ún. liberális körülmények között is erősen problematikus. (Akkor is az volt, amikor az ikon - az egyetlen legitim kép - kultusztárgy volt, akkor is, amikor burzsoá szalonokban függött, állt vagy feküdt.)
De az ellenkultúrás, radikális elitek őszintétlen szövetséget kötöttek itt-ott (főleg persze a gazdagabb nyugati országokban) a jóléti állammal, amely - különösen 1968 után - konstatálta a forradalmi energiák kimerülését, s váratlanul az ebből fakadó bajokat is. A polgári társadalom ugyanis nem működhet az adversary culture nélkül. Így az ellenfelek cinikus, kölcsönös kizsákmányolásra rendezkedtek be, amelyben persze az állami és félállami mecenatúra volt az aránytalanul erősebbik fél. Csak a szellemi aktivitást engedte át a szubverzív művészetnek, a formát - kiállítás, galéria, múzeum, akció körülhatárolt térben (lázadó erőszak helyett öncsonkítás, program helyett kritika, "új élet" helyett "új művészet") - megtartotta magának, és ez az, ami számít. Ehhez hasonló történt 1989 után Kelet-Európában egy ideig, amikor a korhadó reálszoc politikai és kulturális ellenzékének még volt némi tekintélye (nem sokáig). A kritikai funkció megmaradt egy darabig - s a hatalom némi joggal érezte, hogy a rendszerellenzéki (systemic opposition) művészet parazita, a hegemónia szervein élősködik, nem vállalja el az alattvaló köteles részét az elnyomatásból. Még neki áll följebb, és pofázik.
Ám ez a liberális verzió önigazolásának fontos aspektusa volt mégis, így hát a kortárs művészet túlélése - bár döcögősen és egyre takarékosabban - biztosítottnak látszott. Magyarország (értsd: a magyar jobboldal) viszont ebben is jobban teljesített - érdekes, hogy a germanizmusok helyét átveszik az amerikanizmusok: Hungary performs better, vagy: Hungary delivers -, amikor (másokat megelőzve: követők egészen biztosan lesznek) lecsapott a magyar kultúrára, amelyet mint olyant az ellenségének tekint, ami végül is megtiszteltetés, erkölcsi elismerés, s ezért őszinte hálával (is) tartozunk.
Csekély mértékben hangsúlyozza a túl szerény demokratikus kritika, hogy hány értelmiségit bocsátottak el, váltottak le, kergettek át a határon, hány ember szerződését bontották fel, hány alkotó támogatását szüntették meg, hány művészt és tudóst kényszerítettek máris szégyenletes megalkuvásokra.
Egyelőre nagyon látványos és nagyon zavarba ejtő árulások, átállások nem történtek, de számos jel utal rá, hogy a Fidesz-KDNP várható választási diadala és a Jobbik megjósolható relatív sikere után ezeknek a száma majd megsokszorozódik. A Múzeumi Negyed és származékos projektjei elég sok pénzt és talán érdekes, élvezetes munkát kínálnak majd színvonalas művészeknek, művészettörténészeknek, építészeknek, urbanistáknak, kritikusoknak, műértőknek, ökológusoknak, kertészmérnököknek. Majd meglátjuk, ki utasítja vissza a júdáspénzt, és ki fogja itt megalkotni a gigantikus Fabergé-tojást a cári udvar nagyobb dicsőségére.
A kultúra- és művészetellenes rezsim kincs- és raktárat épít fel a Városligetben, amelyben az ellenkezőjére fordítja a modern magyar művészet értelmét, és a maga hasznára veszi igénybe a még mindig ÚJ művészet hitvallását, amelyet gyűlöl (mindeközben a hatalom jelképes középpontjából, a gr. Tiszát és gr. Andrássyt, az oláhverő és parasztpofozó Monarchia nagyjait újra piedesztálra emelő nemzeti főtérről kiebrudalja József Attila amúgy szintén pocsék szobrát), s evvel bemocskol és meggyaláz mindent, amiért magyar értelmiséginek élnie érdemes. A távol-keleti turisták majd lefényképezik a táblagépükkel azt a sok komcsi művet, tervrajzot, utópiát, s meggyőződhetnek róla, hogy "Mr. Orbán is, after all, a nice chap".
A bécsi Museumsquartier szánalmas pesti utánzata, azaz paródiája arra szolgál, hogy megmutassa mindenkinek: itt nem a művészet irányítja a művészet befogadását, hanem a hatalmi struktúra, amely evvel egyneműsíti azt, ami szerteágazóan, ellentmondásosan, rétegzetten és tragikusan, olykor képmutatóan és ravaszdian, de szabad volt. Ehhez képest a várható (lesújtó) választási eredmény - bár összefügg vele - apróság.
Kemény Zsigmond így folytatta esszéjét 1842-ben:
"Majd ha felvonatnak a küzdhomok rekeszei, ti félelem s mocsok nélküli bayardok, kik ezentúl is azon hitben, hogy az igaz ügy diadalát mozdítjátok elő, kívántok lándzsát emelni és törni; ti - mondom - körül fogtok tekinteni, és a látmány, mely kápráztatólag villámlik szemetekbe s gyilokként szívetekre, kedélysüllyesztő leend. Elmondom a jelenetet néktek, anélkül, hogy jósló tudnék vagy kívánnék lenni. Körületek tömött csapatban fognak állani a reakció emberei - és csak ezek." (Kiemelések az eredetiben.)
S ti, honügyért lelkesülők, kívántok-e még lándzsát törni?
