A múlt heti brit népszavazásnak az Európai Uniót érintő konkrét intézményi és politikai változásokon túl is vannak következményei, még ha azok nem is olyan magától értetődőek és hosszabb távon fejtik majd ki hatásukat. A Brexit kapcsán az uniós – köztük magyar – állampolgárok státusza, a közös piac jövője, az európai integráció iránya és mélysége, valamint az euroszkeptikus politikai szereplők erősödése merül fel. A Brexit azonban azért is különleges esemény, mert az Egyesült Királyságra és a Nemzetközösség államaira is jellemző westminsteri modell szerint a parlamentnek van elsőbbsége a politikai rendszerben, annak szuverenitását semmilyen más szereplő nem korlátozhatja. Az EU-t érintő brit kritika többek között nehezményezte, hogy az a parlament szuverenitását sértette, azonban a népszavazások – még ha véleménynyilvánítóak is – nem kívülről és felülről, hanem belülről, alulról kezdhetik ki a parlament szuverenitását. A brit népszavazáson túl is egyre több jele van annak, hogy erősödik a közvetlen beleszólás igénye az állampolgárok részéről, azonban a hatalmon lévő politikusok könnyen a maguk közvetlen hasznára fordíthatják és kiüresíthetik a közvetlen demokratikus intézményeket.
Magyarországon már az első Orbán-kormányt értékelő tudományos és közéleti írásokban a prezidenciálódás, a cezarizmus és a vezérdemokrácia kategóriáival kívánták meg leírni azt a központosító, a hagyományos politikai intézményeken (érdekegyeztető fórumok, párt, parlament) túlnyúló politikai cselekvést, ami a kormányzást jellemezte 1998 és 2002 között. Ekkor ült össze három hetenként a parlament, csökkentette a kormány a jövedelem-megállapodásra is vonatkozó érdekegyeztetés jelentőségét, valamint hozzá kötődő párton kívüli személyeket helyezett a miniszterelnök kormányzati pozícióba. A vezérdemokráciák egyik fontos ismérve a karizmatikus politikai vezető, aki képes a politikai intézményeket megkerülve, közvetlenül a választókhoz intézni üzenetét. A vezérdemokrácia kialakulásában és a közvetlen vezér-választó kapcsolat kialakulásban lényeges szerepe van a modern tömegkommunikációnak, elsősorban a televíziónak és a tabloid sajtónak. A vezérdemokrácia legismertebb példája nem az első Orbán-kormány volt, hanem az egykori olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi Forza Italia pártja, mozgalma.
| ||
A vezérdemokráciákat gyakran a populizmussal azonosítják. Ez utóbbi esetében is jellemző a közvetlen kapcsolat, és a populista vezető szembeállítja az elitet egy nyelvileg konstruált többséggel, az „egyszerű emberekkel”, akiknek hangját csak ő képes meghallani és a nevükben cselekedni. A populista vezető és a nép közvetlen kapcsolatát olyan plebiszciter, azaz közvetlen demokratikus eljárások is segíthetik, mint a népszavazás és a különféle konzultációk. A probléma azonban az, hogy a népszavazás használata nem tesz egy intézkedést automatikusan demokratikussá és a konzultáció alkalmazása sem eredendően populista eszköz. A tiszta képviseleti demokrácia hívei és a közvetlen demokrácia mellett elkötelezettek ezt máshogy gondolják. A tisztánlátás érdekében azonban szükség van a fogalmak tisztázására, azaz a közvetlen elemeket beemelő plebiszciter és az azokat kihasználó, kiüresítő populista demokrácia megkülönböztetésére. Ennek nem csak a kutatói, elemzői tisztánlátás érdekében van szükség, hanem – ahogyan azt Csizmadia Ervin remek írásában megjegyzi – a liberális-demokrata törésvonal kialakulása miatt. A politikai vitákban ugyanis egyre inkább a megkérdőjelezhetetlen liberális elvek, normák, szakértelmek és a demokratikus többségi akarat egymásnak feszülését látjuk.
Gyakran felmerülő igény, hogy a demokrácia minőségét az állampolgári részvétel növelésével lehet elérni, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy az állampolgárok nem hajlandóak használni a meglévő részvételi formákat. Ennek egyik oka az intézményekkel szembeni bizalmatlanság, valamint az általános individualizálódás. A foglalkoztatás, a szórakozás és a családi élet kereteinek átalakulása következtében mindenki lassan saját ügyének képviselője, kijárója lesz és nem egy kollektíva tagjaként csatlakozik tüntetéshez vagy vesz részt a politikában. Ez az individualizáció megteremti az igényt az állampolgár oldaláról a politikai vezérrel való közvetlen kapcsolat kialakítására, valamint az egyes ügyek mentén a rövid távú és felszínes elköteleződésre. Erre a folyamatra nem érdemes úgy tekinteni, mint valamiféle „zsákutcás” fejlődésre, hanem mint politikai realitásra. Egyrészt ezek a folyamatok nem csak Magyarországra, de a többi képviseleti demokráciára, így az Egyesült Királyságra is jellemzők, másrészt a realitástól elrugaszkodva nem lehetséges a politikai cselekvés.
Esetünkben a politikai realitás azt sugallja, hogy a magukat demokratikusnak tartó pártok ne utasítsák el a közvetlen formákat azért, mert azt populista eszközöknek vélik. A helyi és országos népszavazásokon túl több módszer is van a mennyiségi helyett a minőségi részvétel megteremtésére. Éppen ezek azok a formák, amelyeket a nép hangját meghallani vélő kormány helyi szinten ignorál. Legjobb példa erre a Városliget ügye, ahol biztonsági őrök és környezetvédők között folyik a vita a köztér közösségi szerepéről és a polgári engedetlenségi akciók igazolhatóságáról.
A politikai participáció igénye ugyanakkor nem kizárólag a döntéshozatalban való fáradságos részvételre vonatkozik, hanem a politikai közösséghez való tartozásra is. Ezeknek az igényeknek a kielégítése valódi konzultációk, meghallgatások, fórumok, népszavazások, előválasztások, aktív állampolgári oktatási rendezvények segítségével nem automatikusan populista politika, hanem reszponzivitás, a választói igények meghallgatása és kielégítése. Az elit és a választók közötti növekvő távolság, a politikai intézmények iránti csekély bizalom miatt és a működő demokratikus állampolgári nevelés érdekében szükség van a közvetlen demokratikus formák helyénvaló alkalmazására is.
