„A hulla átvágott minket”

A múlt év legnagyobb visszhangot kapott gyilkossági esete volt az izraeli utazó kivégzése. A tetteseket nemrég ítélték el, az általunk feltárt teljes történet azonban több szociális problémára is rávilágít.

A vonatról szállt le István, amikor a tiszakécskei állomás mellett észrevette ismerőseit. Esteledett, április 21-e volt, bő egy évvel ezelőtt. István elballagott az állomás repedt szocreál épülete mellett, és megállt a buszmegállóban, ott dekkolt Károly is.

Sokszor lógtak arra fiatalok. Volt, aki deszkázni járt oda, valaki társaságot keresett, más drogért, főleg herbálért vagy kristályért jött, lehetett azt is kapni. Azon az estén azonban nem volt mozgás, mégis akadt valami szokatlan, ami a három fiatalnak hamar feltűnt. Jobban mondva valaki: egy vékony, szakállas férfi, aki sátrat vert az állomás melletti susnyásban, s akiről aztán gyorsan kiderült, hogy izraeli, magyarul nem is tud. De hogy került ide, és mit csinál itt? A kérdések sorjáztak, István pedig fordított, a társaságból csak ő tudott angolul. Ekkor mondta el Ofir, az izraeli, hogy szállást keres, mire Károly felajánlotta, aludjon nála, van egy háza a közelben. Aminek a fele sem volt igaz: egyrészt nem Károlyé volt a ház, másrészt nem annyira ház, mint inkább romos épület volt az Arany János utca 1. szám alatti épület. Ám Ofir ezt nem tudhatta, csak remélte, hogy ezen az estén végre ágyban fog aludni. Így hát összeszedte a sátrát, majd a bőröndjét fogva elindult a többiekkel. Útközben Károly elárulta, valójában miért csalta el Ofirt. „Célzott rá, hogy ki akarja rabolni” – mondta István a bíróságon pár hete. „Kértem rá, ne rabolja ki, ő megígérte, hogy nem fogja.” Ettől István annyira megnyugodott, hogy másik haverjával együtt nemsokára magukra hagyta Károlyt és az izraelit, akikhez a telefonhívásra hamar megérkezett Edvárd is.

Másnap István és Károly újra egymásba futott. „Semmi nem volt, az izraeli továbbutazott Kecskemétre” – nyugtatott Károly, csakhogy ez megint nem volt igaz. Éjjel ugyanis megölték Ofirt, egyszerűen agyonkövezték az alvó, védtelen férfit. Aztán Károlyék ünneplésbe fogtak, hiszen aznap volt Edvárd születésnapja.

 

Sodrásban

Tucatnyi ismerősükkel beszélgettem, mire képet kaptam arról, ki ez a két fiatalember, és mi kötötte őket össze a gyilkosság előtt. Elsősorban a drog. Mindketten évek óta nagy mennyiségben fogyasztottak olcsó, szintetikus anyagokat, de ha egymás mellé tesszük az életútjukat, látni más hasonlóságokat is: hajléktalanság, megszakadt családi kapcsolatok, feldolgozatlan magánéleti kudarcok, kisebb-nagyobb bűncselekmények.

N. Károly (22) az idősebb és a nehezebb sorsú. Családjából évekkel ezelőtt emelte ki a gyermekvédelem, majd egy kocséri nevelőcsaládnál helyezték el. A Pest megyei faluban már a második leszólított ember ismeri is Károlyt, megmutatja, hol lakik a volt nevelőcsaládja. Csöngetésemre a házból kutyaugatás kíséretében csoszog ki egy alacsony férfi. Nem szívesen, de elmondja, hogy Károly 11 évig volt náluk, amíg nagykorú lett, „addig nem volt vele baj”. Mezőgazdasági gépész végzettséget szerzett, dolgozott külföldön, de a család két éve nem hallott róla. Nem tudom meg, miért nem tartották a kapcsolatot, mert kijön az asszony és elhajt.

Károly ismerősétől tudom meg, hogy a férfi 2013–2014 körül Belgiumban és Hollandiában dolgozott egy tiszakécskei cég foglalkoztatottjaként. „Ő fél évet volt kinn, hálózatokat építünk ki, kötegelés, kábelmunka, jól lehet keresni” – meséli Zsolt, aki jelenleg is kinn dolgozik. „Jó fej srác amúgy, de néha idegbeteg. A csajára folyton féltékenykedett, a laptopját is szétverte miatta. Sokat szívott, itt a fű ugye legális. Nem becsülte meg magát, nem voltak vele elégedettek, haza is ment. Később már csak rémes állapotban láttam. Mindenkitől lejmolt, tőlem 200 forintot, azt mondta, zsemlére kell.” Károly a hollandiai munkáig a nevelőszülőknél élt, ám miután visszatért, folyamatosan csúszott lefelé. Kocséron volt egy háza, amit a nagykorúvá válásakor az államtól kapott pénzből vett.

„Mindent eladott a házból. Felszedte a csempét, lopta az áramot, a szolgáltatóknak tartozott, ki is kapcsoltak mindent” – meséli egy kocséri férfi. „Egy kád maradt az üres szoba közepén, meg egy szivacs. Aztán elkezdett csövezni, rengeteg helyen aludt, volt, hogy pár napra, volt, hogy hetekig maradt valakinél. Szívességből, mert megsajnáltad, meg jó volt a dumája. Két éve még összeszedte magát, kiment az anyjához Olaszországba. Az igazi anyjához, úgy értem, én adtam pénzt az útra. Hogy ott majd melózik, de nem lett belőle semmi, egy hét múlva hazajött. Képtelen volt megtalálni a helyét a világban, és folyton szívott. Mindent csinált érte, lomizott, kukázott, lopott, csakhogy a pénzt összeszedje rá. Engem is átvert, kit nem?”

Balázs a haverja volt Károlynak egy időben, ő már Tiszakécskéről ismerte, az utcáról. „Deszkáztunk vagy BMX-eztünk, ő kereste a társaságunkat. Nem tartottam rossz embernek, amikor tudott, segített bármiben, hiába nem volt semmije. Sokszor voltak mélyebb pontjai, de általában kijött belőle.” Balázs is említi Laurát, akivel Károly járt, és akiért Tiszakécskére költözött (a lány neve a fiú alkarjára volt tetoválva), de a lány kidobta, és ezt nem tudta feldolgozni. Egy másik ismerőse szerint ha Károly kábítószerezett, többször üvöltötte, hogy megölné Laurát, órákba telt, amíg az ilyen rohamából lenyugodott. Balázs szerint „voltak Karcsinak tervei, de a szintetikus kábítószer mindig visszafújta őt a nullára. Sokszor nem volt mit ennie, én vittem neki ételt meg ruhát, mert megsajnáltam”.

Többször próbált leállni a drogokkal, sikertelenül. Egy segítője még elvonókúrás helyet is szerzett neki, de Károly nem ment el a megbeszélt időpontra. A tör­vénnyel folyamatos összetűzésben élt: garázdaság, lopás, testi sértés, börtönben is volt már, de felfüggesztettet is kapott – így állt a szénája 21 évesen. Utolsó szabadulása után visszatért Tiszakécskére, ahol szállása nem volt, ezért két hónapig lakott abban a romos épületben, amelynek az udvarán a gyilkosságot elkövették. „Régóta nem lakott itt senki. Egy nőé volt, de az máshol él, nem tudom, miért hagyta így lerohadni. A házból évek alatt loptak ki téglát, fát, csempét, bútort, mindent” – mondja Molnár Istvánné, aki szemben lakik. „Egyszer látom ezt a kis nyüzügét, ahogy megy be. Rákiáltok, hé, ki vagy te?! Mondja, hogy nem csavargó, ő a Karesz. Elmesélte, milyen nehéz az élete, hogy nem talál albérletet, ezért húzza meg magát itt. Megsajnáltam. Mondtam neki, adok neked tejet meg egy kis kaját, csak el ne tűnjön semmi! Nem is tűnt. Adtam neki lavórt, törülközőt, szappant, hogy fürödni tudjon. Segédmunkás volt, folyton malteros a nadrágja, 500 forintot keresett óránként, aztán elkezdett egy faiskolában dolgozni. Ott már 600-at kapott, annak örült, az előrelépés volt.”

 

Rossz társaságban

S. Edvárd (20) nem intézetis volt, hanem elvált szülők gyereke. Otthonról többek közt Károly miatt kellett mennie egy ismerője szerint, meg azért, mert „régóta kábszeres volt. Edvárd eladogatott otthonról mindent, egyszer a Karcsi is ott aludt náluk, meglopta őket. Az anyja nagyon rendes nő, de a nevelőapjával nem nagyon jött ki Edvárd. Így került utcára, segédmunkázott, itt-ott lakott, hol szívességből, hol minimális pénzért”.

Edvárdék korábban Kecskeméten laktak, ott járt általánosba. „Tizenhárom évesen ismertem meg, akkoriban szokott rá. Rossz társaságba keveredett, sok egykorú drogozott. Amúgy jó gyerek volt, csak befolyásolható. A hülye haverja mindig elcsalta magával lopni! Kisebb dolgokat nyúltak le, illatszereket, aztán eladták” – idézi fel az egyik volt osztálytársa. Tiszakécskére pár éve költöztek. „Én már itt ismertem meg – mondja Norbi. – Mint barát, mindig számíthattam rá, bármiben segített. Mint ember: eléggé lecsúszott életű. Aki nem találja a helyét a világban. Állandóan betépve láttam. Ez volt, meg a linkeskedés, a piálás. De a Karcsi cseszte el őt teljesen. A mai tudásommal nem engedtem volna, hogy vele spanoljon! Edvárd betegesen sokat tolt, zsályát, herbált, kristályt, mindent, amit lehetett.” Egy lány, aki Edvárd osztálytársa volt, úgy emlékszik, hogy a fiú többször kábítószerezve ült az iskolapadban, folyton eladogatta a dolgait, amit „az anyukája vett neki”, aztán egyszer eltűnt, kimaradt a suliból, nem is szerzett szakképesítést. „A bátyámnál melózott a gyilkosság előtt. Segédmunkás volt, az volt a baj vele, hogy sokszor nem ment dolgozni. Akkor történt, hogy Edvárd barátja meghalt. Közlekedési baleset, mentek az Adriára, a sztrádán nekihajtottak a korlátnak, a srác kirepült, át a másik sávba, egy autó meg egyből átment rajta. Kemény. Ettől Edvárd tök megzuhant, ja, ez két héttel a gyilkosság előtt volt” – mondja nekem K., aki végül feldobta a két fiút.

 

Brutális kivégzés

„Karcsit régóta foglalkoztatta, milyen érzés lehet ölni” – ezt mondta a rendőrségen Edvárd, amikor arról kérdezték, mi történt az Arany János utca 1. szám alatti romos épület udvarán tavaly április 21-én. Amikor Ofir bebújt a hálózsákjába és elaludt, a két fiú már azon gondolkozott, mit csináljanak vele. Műfüves cigarettát szívtak, előbb csak az merült fel, hogy elveszik az értékeit, ám Edvárd szerint Károly ekkor dobta be, öljék meg az izraelit, ki keresné pont itt. Ezután fogtak a körü­löttük heverő téglákból, és megcélozták az alvó Ofir fejét. Az ügyet tárgyaló bíró hosszú percekig olvasta, pontosan milyen koponya- és egyéb sérüléseket okoztak ezekkel a téglákkal, valamint a később fejre célzott rúgásokkal. Csak a fej 37 különböző helyen sérült, miközben a védtelen Ofir úgy lett brutális kivégzés áldozata, hogy kezét még védekezésre se tudta használni, az ugyanis be volt cipzárazva a hálózsákba.

Csakhogy amikor átkutatták a táskáját, kiderült, hogy Ofirnál sokkal kevesebb pénz volt, mint amire Károlyék számítottak: mindösszesen 3 ezer forint. „A kristály hatása alatt éreztük, hogy a hulla átvágott minket” – vallotta Edvárd, Károly pedig újra dührohamot kapott, és rugdosni kezdte a tetemet, azt kiabálva, hogy „köcsög migráns”. A holttestet végül behúzták a házba, téglákkal és egyéb törmelékkel temették be. Edvárd szerint Károlyt feltüzelte a gyilkosság, olyanokat mondott, hogy megfizet mindenkinek, aki őt bántotta, ő a gettókirály, és újra bosszút készült állni Laurán. „Miután a férfi meghalt, Karcsi azt mondta, hogy ez sokkal egyszerűbb volt, mint gondolta.”

Amint végeztek, elindultak ünnepelni, hiszen Edvárdnak születésnapja volt. Zeusz becenevű ismerősük házához éjjel érkeztek. Ennek a férfinak csak a vallomását olvasták fel a tárgyaláson: a gyilkosság után „voltak a kedvenc kocsmájukban, hoztak sört, mondták, van pénzük. Minőségi bort is hoztak, 500 forintosat. Mutatták a 20 dollárost, a holland guldent is. Másnap reggel a Karcsi ment dolgozni, Edvárd otthon maradt, voltak fodrásznál is. Reggel megbeszéltük, hogy este csinálunk csirkepaprikást, de aznap már nem kerültek elő, csak másnap. Akkor láttam, hogy a Karcsinál van valami. Látom, hogy laptop, kérdem, kié? Mondta, az övé… Ha nem esett volna az eső, akkor kidobom az utcára! Következő reggel előkerült két fülhallgató is, mire mondtam, hogy na, menjetek innen. Edvárd bevitte a helyi bankba a bankjegyeket, de nem váltották be, a gulden rá­adásul nincs is már forgalomban, pedig azt is megpróbálta beváltani. A 20 dollárost végül a Kacsa vette meg, adott érte 1000 forintot.” A laptopot 2500, a telefont 2000, a fülhallgatót 1000 forintért adták el, így mindösszesen 9000 forintra tettek szert ketten egy ember elpusztítása árán. Ofir nem értékesíthető tárgyait a Tisza-parton ásták el egy félreeső helyen, úgy hitték, ezzel az ügy le is van zárva. Nem hagyták el a várost, a korábbi rutinoknak megfelelően folytatták napjaikat.

 

Sokkhatás, öklendezés

A gyilkosság másnapján Balázs is összefutott Károllyal. „Nagyon nyugodtnak tűnt, furcsán nyugodtnak. Edvárd más volt, ő befeszült, kapkodott, hadarni kezdett. Nem értettük, miért… Gyanús volt, amikor a Karcsi azt kérte, ne mondjam senkinek, hogy találkozott az izraelivel. A srác elment Kecskemétre, és kész.”

A rendőrség pár nap múlva kezdte meg a keresést, jó egy hét után talált rá az áldozatra. K. egy helyi presszóban állítja, ő dobta fel a gyilkosokat. K. neve a tárgyaláson úgy merült fel, hogy nála lakott sokáig Edvárd. „Basztattam a drog miatt, veszekedtem vele. Mindig láttam a szemén, ha be volt állva, folyt attól a szartól mindene. A gyilkosság után visszajött, el akarta vinni a samponját. Ideges volt, topogott az ajtóban. Kérdezte, fel tudok-e váltani egy 20 dollárost, el akarta adni nekem, igazából ezért jött. Kérdeztem, mit csináltatok, mire ő: lehúztuk a srácot! Na, mondom, takarodj innen! Három-négy nap múlva visszajött. Láttam, hogy nincs jól, kérdem, mi van. Mondta, semmi, neki már mindegy. Baromi depresszív zenét hallgatott, de folyton! Pár nap múlva csengettek a rendőrök, ott volt az izraeli fotója, kérdezték, láttam-e. Úgy tudom, kifosztották, meg is mondtam, kik. Erre elmentek, Edvárd még visszajött, mondtam neki, menj be a rendőrségre, mondta, jó, erre nekiállt szívni. Mondom, te kutya, mit csinálsz, menj már a rendőrségre! Lehúztátok, mi van abban? Megmondod, ennyi! Fogalmam sem volt, hogy megölték… Mondta Edvárd, hogy bemegy, de végül az utcán kapták el, ahogy Karcsit is.”

 

*

A kétnapos áprilisi tárgyalást mindketten csendben ülték végig, vallomást a bíróság előtt egyikük sem tett. Károly egyszer szólalt fel, amikor hazugsággal vádolta Edvárdot, aki a rendőri kihallgatáson azt vallotta, őt csak rákényszerítették erre az egészre, ezt viszont a bíró sem találta megalapozottnak. Károly az őt rabszíjon tartó őrrel hosszan beszélgetett az ítélethirdetés előtt, azt ecsetelte neki, úgy érzi, isten megbocsátott neki. Amikor pár perccel később a bíró kihirdette az életfogytiglanról szóló ítéletét, Károly öklendezni kezdett. Edvárd 18 évet kapott. A tárgyalást édesanyja fegyelmezetten ülte végig, miután kivonult a bírói tanács, megbilincselt fiával pár percet beszélhetett. Károly miatt senki nem jött el az ítélethirdetésre. Az ítélet ellen mindketten fellebbeztek.

Nemrég meglátogattam a gyilkosság helyszínét, és kiderült, hogy a szörnyű eset nyomán a romos házat az önkormányzat lebontatta. A egyik szomszéd azt mondja, ők már évek óta kérték a várostól, hogy rendezze a pusztuló ingatlant, „mert patkányok szaporodtak benne, átmászkáltak a dögök, a másik szomszédban ott az óvoda. De néha hajléktalanok is beköltöztek”. Most már üres a telek, az utolsó tégláig elhordtak onnan mindent. Csak a fű nő, de az önkormányzat ma már azt is szépen vágatja.

Mélyebb problémák

A tiszakécskei gyilkosság háttere legalább két problémára rámutat: a szintetikus kábítószerek hódítására a legszegényebbek körében, illetve a nevelőszülőkhöz kerülő fiatalok társadalmi beilleszkedésének nehézségére. Az előbbiről Molnár Ferencet kérdezem, aki annak a Rév Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatnak a vezetője, amely Tiszakécskén is működtet irodát. A városban folyik prevenció, az iskolákban a tanárokat kiképezik ilyen jellegű problémák felismerésére, kezelésére.

„Húsz éve vagyok a szakmában, de soha olyan nehéz helyzetben nem voltunk, mint most a szintetikus drogok miatt. Tíz éve elképzelhetetlen volt egy 13 éves gyerekről, hogy drogfüggő, két-három éve már nem az. A kilátástalan mélyszegénységben élők vannak a legrosszabb helyzetben, itt a legnagyobb a probléma. A szintetikus drogok olcsók, kiszámíthatatlan és mérgező hatásúak, nekünk sokszor hetekbe telik kideríteni, egyáltalán mit használ a kliens. Ma például a kristály elnevezés mást takar Észak-, mint Dél-Kecskeméten, de egy évtizeddel ezelőtt még az is különbözött, hogy akkor lassabban jutott a használó az intravénás használathoz, s közben szerzett magának némi tudást arról, hogyan tud vigyázni magára. Ma már ez nincs így. Tizenéves fiatalok egyből lövik maguknak, akár a nyílt utcán is. Óriási tehetetlenséget érzünk ilyen esetek kapcsán.” Molnár fontosnak tartja kiemelni, hogy a kábítószer-fogyasztásban Tiszakécske nem különbözik egy hasonló méretű magyar várostól, így ez az eset máshol is megtörténhetett volna. Sárosi Péter drogszak­értő a Károlyék által használt szintetikus anyagokról azt mondja: jellemző, hogy rohamokat, paranoiát, megnövekedett agressziót okoz a fogyasztásuk. „Ezek a szerek a személyiség sötét oldalát erősítik fel, de le kell szögezni, hogy a tiszakécskei esethez hasonlók nagyon ritkán történnek. Mélységében nem ismerve a történetet azt feltételezem, hogy a háttérben más, komoly disszociális, akár más élet- és szociális problémák is állhattak.” Ennek ellenére Sárosi szerint sok beavatkozási pont lehetséges, ahol az ehhez hasonló eseteket „meg lehet fogni”. Nagyban rontja szerinte ennek esélyét a jelenlegi kormányzati politika – amely kriminológiai eszközökkel nyúl a drogproblémákhoz, és nem a kiváltó okok kezelésére fókuszál –, valamint a tény, hogy az iskolákban kevés a képzett szakember, aki a krízis­eseteket kezelni, felismerni képes.

Báló Ottília vezeti azt a gyermekvédő szervezetet (Fészek), amely Károly volt nevelőszüleit is a hálózatában tudja. Károlyról nem bocsátkozik konkrétumokba, általánosságban említi, hogy „a nevelőszülőkhöz kerülők egy súlyos alapveszteséggel élnek, hiszen bármilyen jó is legyen a család, a gyerekek mégsem a saját közegükben vannak. Az ilyen fiataloknál egymásra rakódva jelennek meg a problémák, jellemzően nehezen létesítenek kapcsolatot, bizalmatlanok vagy épp túl könnyen bíznak másban.
A drog jelenthet kompenzációt, ezek a szerek ráadásul egyre olcsóbbak, és nem jó a helyzet az ellátás területén, nehéz bekerülni elvonóra. Mégis hangsúlyoznám, hogy ez a tragédia nem azért történt, mert Károly nevelőszülőknél élt. Gyilkosságot elkövetett olyan is, aki látszólag normális háttérrel rendelkezett.” A főleg Pest és Bács-Kiskun megyében szolgáltató civil szervezet vezetője azt mondja, újabban megnőtt a rendszerrel kapcsolatba kerülő pszichés és disszociális zavarokkal küzdő gyerekek száma, a hozzájuk érkezők egyre súlyosabb problémákkal küzdenek, a családok pedig, ahonnan például ki kell őket emelni, egyre rosszabb körülmények közt élnek. Mindeközben semmi nem utal arra, hogy a társadalom perifériáján élők körében a jövőben bármilyen javulás állna be.

Utazó, tele rejtéllyel

A negyvenéves, de fiatalabbnak tűnő Ofir Németországból érkezett Magyarországra 2016 márciusában. Stoppal jött, nem akart vagy nem tudott pénzt adni az utazásért. E. szerint – aki kecskeméti szállásadója volt, és a tárgyalás szünetében beszéltem vele – a kifejezetten sovány férfi puritán életet élt, folyton spórolt, őt is egy ingyenes szálláskereső oldalon találta meg. Ofir két éve hagyta el Izraelt, Magyarországra azért érkezett, mert állítólag Bodrogkeresztúron éltek a felmenői a második világháború előtt, meg akarta látogatni a települést, sőt venni akart ott egy tanyát. E. is érezte, kissé fura ez az ambíció, hiszen Ofir úgy akart letelepedni, hogy nem ismerte az országot, magyarul nem beszélt. „Nem tudtam megfejteni, miért volt itt.” Eközben „nagyon szegényes volt mindene. A mobiltelefonját befőttesgumi tartotta. Nem igazán ment ki a napra, azt mondta, az nem jó neki, pár száz forintért vett magvakat, azokat főzte össze nyers csirkével, néha vett csirkeszívet is. Ruhái egyformák, nagyon egyszerűek voltak. Napközben a gép előtt ült, talán magyarul tanult”. Ofir állítólag orvosiműszerész-tanuló volt Németországban, de értett a programozáshoz, és start-up vállalkozása is volt a hírek szerint. E., bár kedvelte Ofirt – szerinte művelt, tájékozott, melegszívű, szociális ember volt –, egy idő után jelezte neki, szeretné, ha elköltözne, mivel Ofir több hete lakott már a nőnél Kecskeméten. Ofir megígérte, hogy keres magának lakást, de nem talált. Ebben az is szerepet játszott, hogy csupán pár tízezer forintot szánt volna erre, ezért javasolta E., hogy menjenek Tiszakécskére, vannak ott ismerősei. Megkérdeztem a nőtől, szerinte Ofir küzdött-e pszichikai betegséggel. „Nem tudom megmondani. Rendszeres fülzúgásról számolt be, a portól mániásan irtózott, voltak nála kedélyjavító bogyók, de hogy azok pontosan mik voltak, nem tudom. Sovány volt, és a külsejét elhanyagolta. Ha utcán látom, lehet, hajléktalannak nézem.” Ofir esetét két klinikai szakpszichológusnak is elmeséltem, ők a töredékekben a paranoia és részleges skizofrénia egyes tüneteit ismerték fel, ahogy nem kizárható a szorongásos személyiségtípus sem. Ennek alapján Ofir kezelésre szorult volna.

E. végül április közepén tette ki Ofirt a tiszakécskei vasútállomáson. „Próbáltunk neki több helyen is szállást találni, de mindegyikkel volt valami gond. Én viszont nem tudtam tovább őt magamnál tartani, mondtam neki, kezdj magaddal valamit, nem ülhetsz szívességből másnak a lakásán. Közben Ofir mindennap beszélt az apjával. Tudja, milyen lelkiismeret-furdalásom van, hogy kiraktam a vasútállomáson? Én hagytam ott, de nem maradhatott nálam a végtelenségig, nem jó irányba ment az éle­tem, ő meg nem mondta, hogy bajban van. Nem mondta el, miért ezt az életformát éli.”

Heteken át próbáltam szóra bírni Ofir családját, de nem jártam sikerrel, kezdeti nyitottságuk ellenére végül nem válaszoltak a kérdéseimre. Fogalmam sincs, tudták-e, milyen állapotban volt Ofir, és azt sem tudom, mit gondoltak arról, hogy Ofir napok óta egy magyar kisváros szélén, egy ótvaros susnyásban sátrazik, miközben összesen 3 ezer forint volt nála (bankkártyáról sehol nem esett szó). Hogy a család érzékelhetett valamit Ofir zavartságából, arra a hvg.hu értesülése enged következtetni, miszerint egyik lánytestvére a gyilkosság előtt azt kérte tőle, menjen haza Izraelbe, ott tervezze újra az utazását. Ofir eltűnése után pár nappal az amúgy jómódú család több tagja is Tiszakécskére érkezett, maguk kezdték el keresni Ofirt, mert nem bíztak a magyar rendőrségben, mert tapasztalataik szerint az itteni hatóságnál senki nem beszélt rendesen angolul.