Mi köze a nyelvnek a büntetés-végrehajtáshoz? A művelt olvasó bizonyára rávágja, hogy a "nyelv börtön". Azonban létezik egy kevésbé nyilvánvaló válasz is: Sátoraljaújhely. Itt, az ország északkeleti csücskében található két, a maga nemében páratlan múzeum: a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalom városrészben, és a Börtönmúzeum a centrumban, a városi fegyház alagsori részében.
Konfekció
Fotó: A szerző felvétele
A patinás Törvényszéki Palota és Fogház még az 1900-as évek elején épült, tervezője Czigler Győző, aki számos fővárosi bérpalota mellett többek közt a Gozsdu udvart, a Műegyetem több pavilonját és a Széchenyi fürdőt jegyzi. A kiállítás ötlete a budapesti királyi országos gyűjtőfogház egykori igazgatójától, Vajna Károlytól származik, aki 1906-ban nemcsak vaskos könyvet jelentetett meg a témában (Hazai régi büntetések I-II.), de rengeteg tárgyi emléket, fotót, levelet és egyéb dokumentumot is összegyűjtött. Ezt kezdetben Budapesten, a gyűjtőfogházban helyezték el, majd 1920-tól az Igazságügyi Minisztérium épületében. A második világháború után az állam nem tartott igényt a feudális relikviákra, a megcsappant gyűjtemény előbb "raktár-tömlöcbe", majd a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumba került. A kiállítás 2007 óta látható Sátoraljaújhelyen, kialakításában részt vettek a helyi elítéltek - többnyire súlyos, erőszakos cselekmények elkövetői. A tárlat Az év múzeuma pályázaton a "hatásvadászmentes kiállítás létrehozásáért" nyert oklevelet: a hangsúly ugyanis nem az attrakción, hanem a tudományos rendszerezésen van. Sőt, amint az a beharangozóból kiderül, a célok közt a bűnmegelőzés és a normakövetés előmozdítása is szerepel.
Ennek szellemében lépünk be a lipótvári fegyintézetből származó vaskapun. Az első nagyobb teremben a büntetés-végrehajtás története bontakozik ki szöveges-képes molinókon, olyan részletességgel, amiből csak szemezgetni lehet - különösen, ha néhány érdeklődő, ám fegyelmezetlen kiskorúval érkezünk. Kínvallatás Magyarországon - legalábbis "hivatalosan" - a 18. század végéig létezett: satuk, prések, ujjak, végtagok szorítása, tüzes vas, forró szurok és így tovább. A nyújtólétra a testet akár 10-15 cm-rel is meghosszabbította, minek ára a végtagok kiszakadása volt, a kínpadon tüskés hengereket ("spékelt nyúl") is végighúztak a meztelen testen.
Korát megelőző intézmény volt a 19. század végén a közvetítő intézet - ide azok kerülhettek, akik büntetésük nagy részét letöltötték, és "a javulásra alapos reményt" mutattak. A rabok mezőgazdasági munkát végeztek, enyhébb bánásmódban részesültek. Bár a módszer bevált, és szakemberek szorgalmazták az elterjesztését, mégsem terjedt el a két világháború között.
Említést érdemel az 1944. március 22-i sátoraljaújhelyi börtönfelkelés. Előzménye, hogy 1942-től ide hozták az ellenállókat és politikai elítélteket, akik a német megszállás után pár nappal megpróbáltak kitörni. Kis részük elmenekült a hegyekbe, többségükre megtorlás várt - ám Lindenberger Lajos ezredes megakadályozta, hogy a nácik kivégezzék őket: a humánus börtönparancsnok nevét a fegyház falán emléktábla őrzi. A háború után az elítéltek nagy tömege zúdult a börtönökre, egyes források szerint számuk 1952-ben elérte a 60 ezret, az internáltaké a 100 ezret. Szovjet mintára nyitott végrehajtási helyeket: gyárakat, üzemeket, bányákat adtak át a büntetés-végrehajtás számára.
A múzeum leglátványosabb, elegyes termében egyenruhás börtönőr- és csíkos rabfigurák, különböző bilincsfajták, raboktól elkobzott tárgyak, Rózsa Sándor körözési hirdetménye, régi betyárportrék és modern börtöntetoválások váltakoznak - "JOBKAROMAL (sic!) VÉDEM A HAZÁMAT". Az eredeti kivégző- és megszégyenítő eszközök - akasztófa, pallos, szégyentáblák, szégyenkövek, fenekelőlapát, bikacsök - mellett az elítéltek által készített kortárs tárgyakat is kiállították: a sok ezer használt gyufából összerakott hajómodell, az apró magvakból ragasztott bohócos kép a vánszorgó idő lenyomata.
A továbbiakban a rabok hétköznapjait, étkeztetését, oktatását, egészségügyi ellátását, munkavégzését ismerhetjük meg - a helyi börtönben működő Ábrándágynemű- és fehérneműgyár mintaboltja pár utcával arrébb, a főtéren köszön vissza -, ám a sok apró betűs szöveg szétfeszíti egy kiállítás kereteit, ezek egy részét érdemes lett volna a múzeumhoz tartozó digitális archívumba száműzni. Igazi felüdülés, amikor bepillanthatunk egy 1850-es évekbeli és egy mai cellába, gyerekeinket pedig egy időre bezárhatjuk az "álló" sötétzárkába. E zárkatípust az 1950-es évekig használták, a helyszűke miatt leguggolni sem lehetett benne, ezért ha a fogvatartott elájult, gyakran maradandó károsodást szenvedett. Bár a tréfás kedvű ügyeletes fegyőr, aki kamerán követi a börtönfolyosók és a múzeum történéseit, egyszer-kétszer hatásosan ráijeszt unatkozó gyerekeinkre a hangosbemondón keresztül ("micsinász?!"), összességében a múzeumból mégis fájón hiányzik az élményszerűség, az interaktivitás, a személyes történetek rabokról, őrökről. Jó kezdeményezés a múzeumi bolt, ahol elítéltek által készített tárgyak kaphatók, szerény számban - kerámiaedények, kézzel festett rendőrautók, pár olajfestmény, például orrszarvú vagy női akt. Ennél azonban sokkal több, a tényleges foglalkoztatásban előállított, nem pedig az elítéltek szabadidejében készített terméket kellene felvenni a kínálatba, hogy látszódjék: értelmes munka folyik a rácsok mögött, és létezik visszaút a való világba.
