Börtönmúzeum Sátoraljaújhelyen

Jobb lator

  • Orosz Ildikó
  • 2012. szeptember 9.

Riport

Hóhérok és meggyötört viaszbábuk ma már számos kínzókamra-panoptikumban borzongatnak, a hazai büntetés-végrehajtás múzeumának azonban nem a szórakoztatás, hanem a szakszerű ismeretterjesztés a célja.

Mi köze a nyelvnek a büntetés-végrehajtáshoz? A művelt olvasó bizonyára rávágja, hogy a "nyelv börtön". Azonban létezik egy kevésbé nyilvánvaló válasz is: Sátoraljaújhely. Itt, az ország északkeleti csücskében található két, a maga nemében páratlan múzeum: a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalom városrészben, és a Börtönmúzeum a centrumban, a városi fegyház alagsori részében.

Konfekció


Konfekció

Fotó: A szerző felvétele

A patinás Törvényszéki Palota és Fogház még az 1900-as évek elején épült, tervezője Czigler Győző, aki számos fővárosi bérpalota mellett többek közt a Gozsdu udvart, a Műegyetem több pavilonját és a Széchenyi fürdőt jegyzi. A kiállítás ötlete a budapesti királyi országos gyűjtőfogház egykori igazgatójától, Vajna Károlytól származik, aki 1906-ban nemcsak vaskos könyvet jelentetett meg a témában (Hazai régi büntetések I-II.), de rengeteg tárgyi emléket, fotót, levelet és egyéb dokumentumot is összegyűjtött. Ezt kezdetben Budapesten, a gyűjtőfogházban helyezték el, majd 1920-tól az Igazságügyi Minisztérium épületében. A második világháború után az állam nem tartott igényt a feudális relikviákra, a megcsappant gyűjtemény előbb "raktár-tömlöcbe", majd a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumba került. A kiállítás 2007 óta látható Sátoraljaújhelyen, kialakításában részt vettek a helyi elítéltek - többnyire súlyos, erőszakos cselekmények elkövetői. A tárlat Az év múzeuma pályázaton a "hatásvadászmentes kiállítás létrehozásáért" nyert oklevelet: a hangsúly ugyanis nem az attrakción, hanem a tudományos rendszerezésen van. Sőt, amint az a beharangozóból kiderül, a célok közt a bűnmegelőzés és a normakövetés előmozdítása is szerepel.

Ennek szellemében lépünk be a lipótvári fegyintézetből származó vaskapun. Az első nagyobb teremben a büntetés-végrehajtás története bontakozik ki szöveges-képes molinókon, olyan részletességgel, amiből csak szemezgetni lehet - különösen, ha néhány érdeklődő, ám fegyelmezetlen kiskorúval érkezünk. Kínvallatás Magyarországon - legalábbis "hivatalosan" - a 18. század végéig létezett: satuk, prések, ujjak, végtagok szorítása, tüzes vas, forró szurok és így tovább. A nyújtólétra a testet akár 10-15 cm-rel is meghosszabbította, minek ára a végtagok kiszakadása volt, a kínpadon tüskés hengereket ("spékelt nyúl") is végighúztak a meztelen testen.

Korát megelőző intézmény volt a 19. század végén a közvetítő intézet - ide azok kerülhettek, akik büntetésük nagy részét letöltötték, és "a javulásra alapos reményt" mutattak. A rabok mezőgazdasági munkát végeztek, enyhébb bánásmódban részesültek. Bár a módszer bevált, és szakemberek szorgalmazták az elterjesztését, mégsem terjedt el a két világháború között.

Említést érdemel az 1944. március 22-i sátoraljaújhelyi börtönfelkelés. Előzménye, hogy 1942-től ide hozták az ellenállókat és politikai elítélteket, akik a német megszállás után pár nappal megpróbáltak kitörni. Kis részük elmenekült a hegyekbe, többségükre megtorlás várt - ám Lindenberger Lajos ezredes megakadályozta, hogy a nácik kivégezzék őket: a humánus börtönparancsnok nevét a fegyház falán emléktábla őrzi. A háború után az elítéltek nagy tömege zúdult a börtönökre, egyes források szerint számuk 1952-ben elérte a 60 ezret, az internáltaké a 100 ezret. Szovjet mintára nyitott végrehajtási helyeket: gyárakat, üzemeket, bányákat adtak át a büntetés-végrehajtás számára.

A múzeum leglátványosabb, elegyes termében egyenruhás börtönőr- és csíkos rabfigurák, különböző bilincsfajták, raboktól elkobzott tárgyak, Rózsa Sándor körözési hirdetménye, régi betyárportrék és modern börtöntetoválások váltakoznak - "JOBKAROMAL (sic!) VÉDEM A HAZÁMAT". Az eredeti kivégző- és megszégyenítő eszközök - akasztófa, pallos, szégyentáblák, szégyenkövek, fenekelőlapát, bikacsök - mellett az elítéltek által készített kortárs tárgyakat is kiállították: a sok ezer használt gyufából összerakott hajómodell, az apró magvakból ragasztott bohócos kép a vánszorgó idő lenyomata.

A továbbiakban a rabok hétköznapjait, étkeztetését, oktatását, egészségügyi ellátását, munkavégzését ismerhetjük meg - a helyi börtönben működő Ábrándágynemű- és fehérneműgyár mintaboltja pár utcával arrébb, a főtéren köszön vissza -, ám a sok apró betűs szöveg szétfeszíti egy kiállítás kereteit, ezek egy részét érdemes lett volna a múzeumhoz tartozó digitális archívumba száműzni. Igazi felüdülés, amikor bepillanthatunk egy 1850-es évekbeli és egy mai cellába, gyerekeinket pedig egy időre bezárhatjuk az "álló" sötétzárkába. E zárkatípust az 1950-es évekig használták, a helyszűke miatt leguggolni sem lehetett benne, ezért ha a fogvatartott elájult, gyakran maradandó károsodást szenvedett. Bár a tréfás kedvű ügyeletes fegyőr, aki kamerán követi a börtönfolyosók és a múzeum történéseit, egyszer-kétszer hatásosan ráijeszt unatkozó gyerekeinkre a hangosbemondón keresztül ("micsinász?!"), összességében a múzeumból mégis fájón hiányzik az élményszerűség, az interaktivitás, a személyes történetek rabokról, őrökről. Jó kezdeményezés a múzeumi bolt, ahol elítéltek által készített tárgyak kaphatók, szerény számban - kerámiaedények, kézzel festett rendőrautók, pár olajfestmény, például orrszarvú vagy női akt. Ennél azonban sokkal több, a tényleges foglalkoztatásban előállított, nem pedig az elítéltek szabadidejében készített terméket kellene felvenni a kínálatba, hogy látszódjék: értelmes munka folyik a rácsok mögött, és létezik visszaút a való világba.


Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.