| ||
Újabb állomáshoz érkezett a Kosztolányi-életmű kritikai kiadása: a Kosztolányi Dezső Levelezése I. 1901–1907 című kötet nemcsak a Kosztolányi által írt leveleket, hanem a hozzá írtakat is tartalmazza, köztük számos olyat, melyről eddig nem volt tudomása az olvasóközönségnek. S míg Kosztolányi levéltitkairól beszélgetnek az Írók Boltjában a sorozat készítői, mi is közlünk egyet; ilyen baráti hangnemben írt 1907. május 31-én Kosztolányi Dezső az általa ki nem állhatott Ady Endrének. Vigyázat, stílusbravúr következik!
| Kedves Ady Endre, én önt a leveleiért szerettem meg. Az egyik volt az a kegyetlen, embertipró írás, melylyel szegény Tóth Bélára sújtott le; a másik az, amelylyel engem s poézisomat juttatta Tóth Béla sorsára. Eddig csak irigykedtem a verseire s bámultam önt. Ma szeretem. Ez a két levél egy egész, nemes embert fedezett fel számomra, olyant, akit, azok kik csak nyomtatott írásait olvassák, nem ismernek. Az ön nevének hangzása – bocsássa meg ezt a gyerekes naivságot – mindig úgy hatott rám, mint valami fehérség, valami kékesen csillogó tisztaság. A levele és nyílthomlokú kritikája igazat adott nekem: egy fehér, nemes embert ismertem meg belőlük. Ne értsen félre. Nem a szeretetreméltó és kedves pofonokat akarom megköszönni egy megvert gimnazista romantikus és komikus pose-ával. Megköszönöm önnek azt a nemes egyszerűséget, amelylyel bemutatott a magyar fórumon. Igaza volt. Amit ön megírt a levelében, nem volt új előttem s épen ezért lepett meg emberlátása. Nem képzeli, mennyire érzem magam is az életből való teljes kiszakítottságomat, az utszélen vergődőnek folytonos ambíciórohamát, a pariának beteges gyönyörét a szépben, az újban, a nagyszerűben. Testtelen és vértelen az én poézisom, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam<.> A szívek és érzések világában az a végzetem, ami Berkeley püspöknek a filozófiában, hirdetem, ami nincs s bámulom a semmit, az ürességet, ami nekem mégis több, mint az egész buta világmindenség. Én a négy fal között látok délibábokat, a levegőbe rajzolok perzsa arabeszkeket. Ennyit írok magamról. Ebben a pillanatban nem akarok polemizálni, bizonyára nem is tudnék. Frázisokat rovok egymásután, mert gyönge vagyok az ön egész, ősi […] szeretetének viszonzására. Bocsássa meg nekem ezt is. Szeretem a frázisokat, mert sokszor többet fejeznek ki, mint az ötletek s az igazságok. Igaz híve Kosztolányi Dezső |
