Nick Cave: One More Time with Feeling

  • 2016. december 6.

Snoblesse

Nick Cave 3D-ben

„Nem tudunk kibújni a bőrünkből, és csak reméljük, hogy egyre jobb emberek leszünk. De mi van akkor, ha beüt egy olyan katasztrófa, amitől egyik napról a másikra teljesen megváltozunk? Amikor a jól ismert emberből egyszerre ismeretlen lesz, és a tükörbe nézve ugyan felismerjük az arcot, de az, aki visszanéz ránk már más valaki.” (Nick Cave)

false

Andrew Dominik 3D-technológiával készült, fekete-fehér dokumentumfilmje a Nick Cave & The Bad Seeds Skeleton Tree című albuma keletkezéstörténetébe vezeti be a nézőt. Az eredetileg színtisztán a dalokra fókuszáló, filmklip-szerű szerkezet akkor változott meg, amikor Nick Cave megnyílt a kamera előtt, és vallott azokról az érzésekről, amelyek 15 éves fia 2015-ben bekövetkezett tragikus halála után az album elkészítéséhez vezettek.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.