A helyiek csak káderhizlaldának hívták a szigligeti alkotóházat

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.

„E szobra pedig legyen közvetlen emlékeztető őrá, az itt pihenők számára akkor is, amikor mi – valamikor vele együtt üdülők itt – már nem leszünk. Emlékeztessen e szobor mindenkit arra, hogy ez a valaki, akit ábrázol, a legkülönb, a legderekabb emberek egyike volt” – mondotta Fodor József költő 1972. október 31-én, a szigligeti alkotóház kertjében, ahol Martsa István Bölöni Györgyöt ábrázoló mellszobrát avatták fel. Az ünnepséget a jeles irodalmár születésének 90. évfordulója alkalmából rendezték, és Fodor a beszédében elsősorban az íróra, Az igazi Ady, és a Hallja kend, Táncsics! című „el nem múló művek szerzőjére” emlékezett, ám Bölöni fő műve valójában az ünnepség helyszíne, az egykori Esterházy-kastélyból lett alkotóház volt, hiszen ő kezdeményezte a létrehozását 1952 nyarán. Bölöni György Ady barátja volt, 1919-ben emigrált, majd a francia fővárosban a Párisi Hirlapot szerkesztette, Károlyi Mihály köreihez tartozott, bár nála sokkal radikálisabb baloldali nézeteket vallott. 1945-ben hazatért, elég hamar kikötött a kommunisták oldalán, s ha lehet ilyet mondani, ő testesítette meg az „emberarcú sztálinista” alakját. Nem véletlen, hogy 1957-ben ő lett az Élet és Irodalom első főszerkesztője, de már 1950-ben ő került a szovjet Litfond (Lityerarnij Fond) mintájára létrehozott, azzal megegyező néven működő Irodalmi Alap élére, amely az írók szociális ügyeit intézte a gyorssegélytől a lakáskiutalásig.

Elkérték

A visszaemlékezések szerint Bölöni két munkatársával egy Balaton körüli autós túra során szemelte ki a szigligeti kastélyt. „Nem vaktában mentünk, hanem bizonyos javaslatok már érkeztek az íróktól. (…) Megálltunk a Balaton északi partján több helyen is. Emlékszem is azokra az épületekre, amiket megnéztünk (…), de egyik sem volt megfelelő. (…) Eléggé lehangoltan mentünk tovább, de amikor megérkeztünk a szigligeti kastélyba, akkor abban a pillanatban meggyőzött bennünket a látvány” – emlékezett vissza Bodnár György irodalomtörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) hangtárának 1982-ben. Bodnár 1952-ben már az Irodalmi Alapnál dolgozott, de korábban Révai József népművelési miniszter titkára volt, így ő közvetítette Bölöni kívánságát. Révai csak annyit mondott Bodnárnak, hogy hívja fel Erdei Ferenc földművelésügyi minisztert, és „kérje el tőle” az épületet, mivel a kastély a minisztérium tulajdonában volt, és a tsz-ek számára könyvelőket képző iskola működött benne. Erdei nemhogy odaadta a kastélyt, de később azzal dicsekedett, hogy ő ajánlotta fel az épületet a hozzá tartozó majdnem 10 hektáros parkkal. Az átalakítási munkálatok 1952 szeptemberében kezdődtek, az anekdota szerint „Péter bácsi”, a kastély egykori kertésze árulta el a munká­soknak, hogy a grófné hová rejtette azokat a kincseket, amelyeket az oroszok elől menekülve nem tudott magával vinni. A történet annyiban igaz volt, hogy a munkálatok során a kastély pincéjében valóban számos műtárgyat találtak, ám ezt rendőrségi nyomozás követte, amely megállapította, hogy 1949-ben, amikor az épületet tatarozták, a vízvezeték-szerelők már eljutottak az elfalazott részhez, és „a kastély gondnokával szövetkezve” sok mindent elloptak. De még így is egy rakás értékes holmi került elő, ám ezekből semmi nem jutott vissza a kastélyba; az Irodalmi Alap elsősorban bizományiból beszerzett bútorokkal rendezte be az újonnan kialakított vendégszobákat.

Az alkotóházat Nonn György népművelési miniszter avatta fel 1953. július 12-én, beszédében kiemelte, hogy a kormányzat a jövőben „még fokozottabban” kívánja segíteni az írók munkáját, egyúttal biztosítani a „magasrendű kultúra kivirágzásának feltételeit”. Mindez az elvonulást és a magányos munkálkodást juttatja az eszünkbe, Szigligeten szó sem volt erről: a kastély sokkal inkább volt üdülő, mint remetebarlang, a létesítménybe a vendégek beutalóval érkeztek, és olyan ellátást kaptak, amilyen az ötvenes évek elején csak a kiváltságosoknak járt. „Alkotóház – írva van homlokzatán, / a szem fürgén tekinget / hogy zöld, fabordás, tág kapun talán / felémtör harminc dühös szelindek” – írta 1953-ban Vészi Endre Érkezés című versében, azt sugallva, hogy a hozzá hasonló munkásköltőnek korábban esélye sem volt ilyen szép kastélyban lakni. De tíz évvel később Kassák Lajos már a szobadíjat is sokallotta, mondván, hogy egy Kossuth-díjas íróval nem tehetnek ilyet. Amúgy a kezdeti 15–30, majd az 1956 utáni 45–60 forintos napidíj teljes ellátással ahhoz képest valóban sok volt, hogy a szakszervezeti (SZOT) beutalóval nyaraló dolgozóknak még 1970-ben is csak 15 forintot kellett fizetniük az üdülésért napi háromszori étkezéssel. 

 

„Az alkotó pihen”

Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

És jött a karhatalom

Bodnár György, aki 1953 júliusában – jutalomból – az első turnussal érkezett, külön is kiemeli, hogy a felhőtlennek induló nyaralás „történelmileg drámai két hét volt”, mivel ekkor döntöttek úgy Moszkvában, hogy Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre legyen a miniszterelnök. „A júniusi határozatokat ott hallgattuk meg a rádióban, és én azonnal le tudtam mérni az írókon a reakciót” – mondja Bodnár, bár azt nem részletezi, hogy „méréseivel” mire jutott.

Nagy Imre miniszterelnöksége ellenére, az alkotóház első időszakában a szocialista realizmus dominált. Oravecz Paula új regénye egy olyan napszámos lányról szól, aki Budapesten „mint kórházi takarítónő keresi a kenyerét, de lehetősége van a továbbtanulásra”; Füsi József ifjúsági regénye „1951-ben játszódik és a falu fejlődéséért dolgozó fiatalokról szól”; Cseres Tibor „a magyar rizstermelőkről és a munkájuk során fellobbanó osztályharcról ír” – olvasható az 1953–1954-es helyszíni riportokban, külön is hangsúlyozva, hogy a házban lázas munka folyik, a vendégek csak „az étkezések alkalmával” találkoznak, illetve esténként, amikor „egymásnak olvasnak fel a műveikből”. Ennek némiképp ellentmond, hogy Oravecz Pauláról azt is megírták, hogy „lesülve, vidáman dolgozik”, de az anekdota szerint Karinthy Ferencnek még így is sikerült elhitetnie Zelk Zoltánnal, hogy az alkotóházban készült műveket a gondnoknál kell leadni hazautazáskor. László Gyula író, aki az elejétől részt vett az Irodalmi Alap munkájában, majd később az igazgatója is lett, 1983-ban arról beszélt a PIM hangtárának, hogy a nyáron már kezdetektől fogva üdülőként működött az alkotóház, más évszakokban viszont valóban írni jártak oda a vendégek.

A ház „szocreál” korszaka 1956-ban ért véget. A forradalom idején a leghíresebb lakó Németh László volt, aki Galilei című drámájának 1956. október 20-i bemutatója után érkezett Szigligetre, és így „lemaradt” a forradalomról. Rajta kívül szinte kizárólag párthű szerzők üdültek a kastélyban, akik okkal vagy ok nélkül rettegtek a forradalom következményeitől, a nem sokkal korábban még kegyvesztettnek számító Németh László pedig velük rettegett, és csak november elején, még az oroszok bevonulása előtt tért haza. „Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni (…) a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak” – olvasható az Irodalmi Ujságban 1956. november 2-án megjelent Emelkedő nemzet című írásában, pedig akkor nem sejthette senki, hogy a leírtakat nem sokkal később a kádári propaganda szó szerint megvalósítja. A megtorlás Szigligetig ért: 1957-ben a karhatalmisták itt tartóztatták le Sándor András írót. „Az egyik a zöldséges Grábics volt, a másik Stefanik Pista, akit még én hoztam fel Békés megyéből mint parasztgyereket, s küldtem tisztiiskolára. Odajöttek hozzám, és Stefanik kedvesen közölte: Sándor elvtárs, a Népköztársaság nevében letartóztatlak” – emlékezett vissza évtizedekkel később Sándor András.

 

Az Ungvári Tamás–Somlyó György páros

Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

Szakadékok

Az alkotóház személyzete szinte ugyanazokból állt, akik pár évvel korábban az Esterházyakat szolgálták ki. Ők valószínűleg nem olvasták 1953-ban az Irodalmi Ujságot, amely az alkotóház megnyitását úgy kommentálta, hogy „a nép verítékéből emelt Eszterházy-kastély vadregényes parkjaival a dolgozó népé lett”. Az egykori cselédség jelenléte feltehetően nem zavarta a vendégeket, akik az osztályharcra fittyet hányva cseppet sem ideológiai alapon tekintettek a ház nyújtotta szolgáltatásokra. A faluban ekkor még ismeretlen volt az idegenforgalom kifejezés, az pedig magától értetődőnek tűnt a kastélyban dolgozók számára, hogy az új elitet ugyanúgy ki kell szolgálni, mint a régit. Rövid időre talán egy kis változatosságot is hozott a „pestiek” jelenléte, hiszen ekkor már huzamosabb ideje megkeserítette a szigligetiek életét is a beszolgáltatási kötelezettség és a sok egyéb hatósági és állambiztonsági intézkedés; a propaganda „dolgozó népe” és a valóságos dolgozó nép viszonyát már-már jelképessé teszi, hogy a helyi kuláklista és az alkotóház szükséges berendezési tárgyainak listája nagyjából ugyanakkor készült. „A község lakói nagy érdeklődéssel figyelik az Alkotóház életét és Miklóssy tanító útján azt kérték: mutassák be az írók nekik is Szigligeten írt műveiket” – lelkesedett 1954 tavaszán a Magyar Nemzet. A falusiak és az írók viszonyáról sokkal életszerűbb Németh László ’56-os visszaemlékezése. „Itt voltunk, egy marék ember, elvágva a világtól – egy ellenséges érzésű faluban, amelyben főleg présházfeltörő csoportok találgatják, hogy az országos eseményeket hogy kéne kihasználniuk” – írta a forradalom szigligeti eseményeiről, és az írókat azokhoz a gazdákhoz hasonlította, akiket az 1784-es erdélyi parasztfelkelés során lemészároltak. Máshol arról is olvashatunk, hogy a falusiak egyszerűen káderhizlaldának hívták az alkotóházat, és különösen azt nehezményezték, hogy az írók átnéznek rajtuk. „Talán csak két író van, aki lemerészkedett a falusiak közé. Sarkadi meg az Oravecz Paula” – kesergett a szigligeti tanácselnök 1957-ben a Veszprémi Naplóban, külön hangsúlyozva, hogy hatalmas fájdalmuk az itt élőknek, hogy „a grófot elzavarták, de a kastély mégsem az övék, pedig jó lenne kultúrháznak is”.

És akkoriban nem is kellett volna sok, hogy a tanácselnök víziója valóra váljon. Mivel 1957-ben az írókat meglehetős gyanakvással figyelte a hatalom, a Tapolcai Járási Tanács ennek jegyében próbálta megszerezni az alkotóházat – mondván, hogy az írók egy része „túlságosan sokat heveskedett az ellenforradalom idején a környéken”. Ez nem volt igaz, de a Veszprém megyei képviselők júniusban a parlamentben felterjesztették a tapolcaiak kérését, a hivatalos indoklás szerint azért, mert a nyarat leszámítva alig lézengenek a kastélyban. „Természetesen ez még csak javaslat, amit a művelődési miniszter vagy elfogad, vagy elvet” – írta a Hétfői Hírek országgyűlési tudósítója. Abban, hogy Kállai Gyula miniszter elvetette az alkotóház megszüntetésére irányuló javaslatot, Bölöni Györgynek lehetett döntő szerepe, akinek az Irodalmi Alapban, illetve az 1957-től megjelenő Élet és Irodalom élén is az volt a legfontosabb feladata, hogy ne csak jó szóval, de kiváltságokkal is próbálja Kádárhoz édesgetni az írókat. Állítólag Bölöni ötlete volt az az 1957 szeptemberében megjelent nyílt levél is, amelyben a magyar írók tiltakoztak az ENSZ-bizottsága 1956-ról szóló jelentésének tárgyalása ellen, és amit 250-en írtak alá, köztük Illyés Gyula, Weöres Sándor, Németh László, Csoóri Sándor és Pilinszky János. Ezek után nem meglepő, hogy a szigligeti alkotóház léte sem került veszélybe, sőt nem sokkal később a magyar irodalom olyan kultikus helyszíne lett pár évtizeden át, amit a mai napig áhítattal emlegetnek írók és olvasók, és amelyről lelkes, hálás és humoros visszaemlékezések tömege jelent meg – teljességgel figyelmen kívül hagyva a születése és fennmaradása körüli rendellenességeket.