Sok mindennel vádolhatjuk a mai világot, de azzal nem, hogy ne lenne több hozzáférésünk a tudáshoz, mint elődeinknek. Jól példázza ezt a Guido Tonelli könyvét indító történet, amit a szerző saját nagyapjáról, egy alpesi kőfejtőről mesél: a férfi a durva tömböket kalapálva hirtelen arra lett figyelmes, hogy minden elsötétül. Térdre esett, könnyezni kezdett, azt hitte, elérkezett a világvége. Csak napfogyatkozás volt. Unokája, a genfi CERN kísérleti fizikusa ellenben kivette a részét a Higgs-bozon felfedezésében, és már a második könyve jelenik meg magyarul. Az első, a Genezis a világ születését mesélte el a kvantumfizika és a teremtésmítoszok összeegyeztetésével. Második, az Idő pedig arról szól, hogy megölhetjük-e valaha Kronoszt, megállíthatjuk-e az idő feltartóztathatatlan sodrását.
A magyar olvasónak nem kell, hogy ismeretlen legyen a téma, hasonló kérdésekkel foglalkozott Carlo Rovelli 2018-ban megjelent Az idő rendje című könyve is – az újabb kötet borítója is hajaz a régebbire. (Ejnye-bejnye!) Nem is lehet anélkül kitárgyalni az idő mibenlétét, hogy az ember ne vetődne minduntalan a filozófia és a költészet határterületeire: a végtelent a most folyamatosan meghaló és megszülető pillanatai alkotják, élni így annyit jelent, mint mindig meghalni egy kicsit.
Tonelli sokat ír az idő hétköznapi relativitásáról: a jelenségről, hogy egy gyönyörű nő társaságában töltött óra két percnek tűnik, egy unalmas ötperc pedig heteknek. Felidézi az ókori mítoszt, miszerint az idő ura, Kronosz féltékenységében, mert elpusztítani nem tudta őket, felfalta saját gyerekeit – ahogy az idő is elemészt minden létezőt –, s Zeusz tíz éven át tartó háborúja kellett a legyőzéséhez. Platóntól kezdve élt az emberben egy törekvés, hogy a múló világot egy örökké tartó, ideákkal benépesített világra cserélje le – és megölje Kronoszt. Ennek ellenére ma – pontosabban Newtontól kezdve – Kronosz nagyobb úrnak tűnik, mint valaha: megkerülhetetlen a mozgás törvényeiben, a hétköznapokban, a közlekedésben és a munkában. Nincs biztosabb befektetés a Rolex-karóráknál. „A mi időfogalmunk, amelynek használatához mindennapi teendőink végzése során hozzászoktunk, egyfajta univerzális órát feltételez: ez rendületlenül, pontosan és szabályosan ketyegve halad előre, és megvető közönnyel viseltetik mindennel szemben.”
Akkor hát hogyan öljük meg Kronoszt?
Newton abszolút realitásként tartotta számon az időt, a mai kor elméleti fizikusai (Smolin, Rovelli, Barbour) már megkérdőjelezik a létezését. Zénó híres négy paradoxonja nyomán Platón azt mondta róla, hogy illúzió, Einstein szerint relatív. Tonelli megáll Giotto a páduai Scrovegni-kápolnában látható apokaliptikus freskója előtt, és megkérdezi: ha az időnek van kezdete, lehet-e vége is egyszer? A válasz túl izgalmas ahhoz, hogy egy-két mondatban válaszoljunk rá. Mindenesetre a téridő tágulása, szétesése, a sötét anyag beférkőzése, az összeomló csillagok, a sötét, hideg hellyé váló világegyetem inkább emlékeztet a Jelenések könyvére, mint egy fizikatankönyvre. Pont ez adja Tonelli munkáinak – az előző, Genezis című könyvnek is –a vonzerejét: nem fél a bölcsészet „vívmányaihoz” nyúlni, amikor azokra van szükség.
A könyv fő érdeme azonban az, hogy Guido Tonelli, aki a tudomány élvonalában dolgozik kutatóként, biztos kézzel kalauzolja végig olvasóját az elmúlt egy-két évtized felfedezésein is.
Az időről szóló diskurzust hatalmas tömegű sztelláris és szupermasszív fekete lyukak, valamint müonok, protonok, fotonok „díszítik”, amikkel kapcsolatban az idő egész mást jelent, mint a hétköznapi valóságunkban. Kiderül, hogy Kronosznak sokkal több arca van, és a létezés bizonyos síkjain mintha megölni is sikerült volna. De az is, hogy minél távolabb kerülünk az idő általunk ismert fogalmától, a részecskefizika és a kvantummechanika területén annál nehezebben igazodik el az egyszeri olvasó.
Kronosz megölése végül – úgy tűnik – csak álom marad, de az utolsó fejezetben, miután mesélt a szimmetriáért rajongó Jorge Luis Borgesről, az időkapszulaként szolgáló mozgóképről, a megállíthatatlan entrópiáról, Tonelli humanista végkicsengéssel zárja a könyvet. Idő nélkül semmik vagyunk. Borges A titkos csoda című elbeszélését idézi, amelynek főhőse a kivégzőosztag előtt az idő megállítását kéri a Teremtőtől, hogy még befejezhessen egy irodalmi művet. A világ mozdulatlanná dermed, ő pedig a fejében komponál: de egy év múlva amikor végez és lerakja a pontot, ismét megmozdul minden, és leterítik a lövések. Olyan, mintha az idő nem létezne, de közben mégsem tudjuk kivonni az egyenleteinkből: „Kronosz a kicsattanó életerő félreérthetetlen jeleit mutatja.”
Guido Tonelli, Idő – Kronosz megölésének álma. Corvina Kiadó, 2023. 208 oldal, 4490 Ft
