„Létrejött-e a szocialista nemzet, vagy csak a magyar társadalom próbált élni és boldogulni"

Sorköz

Többek között ezt a kérdést feszegeti Földes György Nemzet és hegemónia, Magyarország 1945-1989 című könyve.

Vajon a kádári konszolidáció eredményeképpen létezett-e szocialista (magyar) nemzet? Földes György az igen mellett teszi le a voksát, azzal az időbeli korlátozással, hogy mindez az 1960-as évek végétől a ’80-as évek közepéig tartott. A Kádár-korszak zenitjén és valamivel utána vagyunk. A Politikatörténeti Intézet volt főigazgatója hozzáteszi a Népszavának adott interjújában: „(…) nem attól volt szocialista a nemzet, hogy mindenki öntudatos kommunistává vagy szocialista hazafivá vált, hanem mert szocialista viszonyok között éltek az emberek, és a társadalom „belakta” ezeket a viszonyokat.”

Ez azért jóval problematikusabb kérdés ennél. Megítéléséhez figyelembe kell venni a szovjet fegyverek közt megtartott és elcsalt 1947-es választást, és az annak nyomán kierőszakolt kommunista „fordulatot” 1948-ban. S nem tekinthetünk el az ’56-os forradalom véres szovjet leverésétől, illetve a megtorlás során kivégzettek százaitól sem. Köztük a törvényes magyar miniszterelnökkel, Nagy Imrével.

És arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindvégig tabu maradt a szovjet hadsereg „ideiglenes” jelenléte, az egypártrendszer léte, az MSZMP vezető szerepének firtatása, ahogy Trianon kérdése és a holokauszt borzalmai is.

Ráadásul minden, ami elütött a proletárdiktatúrát és internacionalizmust a középpontba helyező pártdirektívától, az nacionalizmusnak és/vagy ellenzékinek számított. A magyar társadalom ebben a traumatikus és megfélemlített légkörben, a lassan puhuló diktatúra évtizedeiben megpróbált élni, megúszni, alkalmazkodni, kibekkelni. Tény, hogy az 1956-os megtorlás után a diktatúra szorításán csak engedni lehetett, így a többi szocialista országgal szemben a kísérletezőbb, a központi tervutasítás doktrínájától távolodó gazdaságpolitikával jobb és a diktatúra keretei között szabadabb lett az élet, mint Bulgáriában, Csehszlovákiában, az NDK-ban vagy Romániában, nem beszélve a Szovjetunióról. Ám ezt minden fejlődés és előrelépés ellenére, a világ fejlettebb részeivel való versenyképtelenség, a lemaradás és az eladósodás árnyékolt be. De hogy ettől a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig húzódó szűk két évtizedben létrejött-e a szocialista nemzet, vagy egyszerűen csak a magyar társadalom a maga rétegzettségével próbált egyszerűen élni és boldogulni, ez a kérdés. Magam, Földessel szemben az előbbi, korántsem teljes felsorolásra támaszkodva kételkedem ebben.

 

Földes György időben átvezet a négy és fél évtizeden, ahol 1945 után egy merőben új erőtérben találja magát az ország, ahol a nemzetet (megítélésem szerint inkább a társadalmat) a szovjetizálás igájába hajtották, amit 1953-tól korrekciós kísérlet követett, majd a kemény vonal visszarendeződése egyenesen vezetett az ’56-os felkelésig és a 13 napos megismételhetetlen nemzeti szabadságharcig. A vereség és megtorlás utáni időszakot a történész egy első hallásra ellentmondó fogalommal, az antinacionalizmussal írja le. Ennek része, „hogy a nemzeti érdeket nem szabad és nem lehet a nemzetközi munkásosztály, a szocialista közösség rovására érvényesíteni.” Az 1963-at követő kádári konszolidációt Földes az antinacionalista nemzetépítés korszakaként írja le, ami a szerző szerint, ha bukdácsolva is, de sikerült, és a nem szabad választásokra alapozott hatalmi hegemóniára támaszkodva sikerült megteremteni a kulturális elsőbbséget is. Igaz, fontos művészek sorának kiszorításával. És mindebbe az egyházak is belefértek, bár arról kevés szó esik, hogy vezetőik, ha nem is mind önként, de nemritkán fedett ügynökként kollaboráltak a rendszerrel.

1956 a legnagyobb tabu volt, aki pedig a rendszerről kritikusan gondolkodott, azt még a képzeletbeli partvonalról is leszorították. A nemzetiségi kérdés is belügy maradt. A határon túli többmilliós magyarság ügyében a hetvenes évek közepétől az MSZMP frazeológiája használta ugyan a hídszerep kifejezést, de Kádárnak a román pártfőtitkárral tartott 1977-es, kudarcos nagyváradi és debreceni találkozóján Ceaușescu akarata érvényesült.

Az apolitikus és nemzeti érzéseiben lefojtott társdalom értelmiségi rétegeiben zajlottak ugyan irányított nemzetviták, de ezeket a haladó szocializmus ideológiájával, érthető okok miatt, aligha sikerülhetett szinkronba hozni. Jellemző, hogy a nyolcvanas évek első felében az MSZMP deklaráció szintjén már nem fogadta el, hogy a nemzetiségi kérdés belügy lenne, ám Aczél György úgy gondolta, az ebből eredő problémák megoldását az országok közötti jó kapcsolat segít majd megoldani. Ez a legsúlyosabb esetben a nyíltan a romániai magyarság elleni „mestertervig” vezetett, a beharangozott falurombolásig és Duray Miklós felvidéki segélykiáltásáig. Megítélésem szerint a magyar társadalom, dacára a 800 ezer párttagnak, ezekben az évtizedekben sokkal inkább passzív volt, és visszavonult abba a második – magánéleti, baráti, ismerősi – nyilvánosságba, amelyről sok szó nem esik a kötetben. Beszélhetünk-e bármiféle (szocialista vagy nem szocialista) nemzeti identitásról egy olyan közösség esetében, amelyet hatalmi erővel elzártak attól, hogy saját múltja legfontosabb kérdéseivel szembenézzen, azokat önazonossága részeként megélje? Az idegen fennhatóság alatt működő hatalom tett ugyan engedményeket a „nemzeti érzés” bizonyos aggályosan behatárolt megnyilvánulásainak, de a magyar társadalom ettől még korántsem élhette meg nemzetként önnön létezését. 

Vitára ingerlő, fontos könyvet írt Földes György. Sok ponton másutt látjuk a hangsúlyokat és a választóvonalakat, de éppen azért érdemes és kell beszélni egymással, hogy jobban megértsük a közelmúlt magyar történelméről szóló diskurzusok különféle megközelítéseit, eredményeit és ezek összegzését.    

Napvilág Kiadó, 2021. 270 oldal, 3600 forint

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk