Majd jön egy telefon, hogy azonnal induljon Moszkvába, és prezentálja az addigi eredményeket. Egy rossz mozdulat, egy félrecsúszó maszk és Rudolf máris két lábon járó vírusgazdaként száll fel a vonatra. Vakcina nincs. Csak a gyomorideg. Snittről snittre haladunk előre, és nem csupán a vírus terjedésének vagyunk szemtanúi, hanem egy elnyomásra épülő rendszer embertelen könyörtelenségének és az ember törékenységének is.
Ahogy lendül előre a történet, egyszerre bomlik ki előttünk a kontaktkutatás eszeveszett hajszája és folynak össze a legkülönbözőbb sorsok, pánikreakciók és a tehetetlenséget követő belenyugvás. Nem véletlen a filmes érzésünk: Ulickaja egy 42 éves szövegéhez nyúlt vissza, amelyet egy forgatókönyvíró-kurzus felvételijére készített. És otthon van ebben a világban, ügyesen vezeti a pörgős történetet. A leírások lényegre törők, tömörek, képiségük erős, egyszerre teremtenek hangulatot és villantják fel a belső történéseket. A pártfegyelem árnyékában gyors egymásutánban felvillanó emberi sorsok pedig messze túlmutatnak a vírusveszélyen: egy félelemre, látszatra, ki- és elhallgatásra épülő rettenetes állam természetét tükrözik. Áthallásos régi szöveg, s ettől még félelmetesebb, még ismerősebb.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
