Ezt példázza Elisabeth Demand, a 32 éves művészettörténész élete is, aki a Brexit-szavazás után valahogy nap mint nap megtapasztalja a végtelen és féktelen abszurditást. Már egy útlevél meghosszabbítása is kabaréba illő szituáció, és annak kiderítése sem kevésbé furcsa, hogy ki és miért húzott szögesdrótot a homokos lapály köré.
Bár az Őszt az első poszt-Brexit regényként aposztrofálják, a szerző nyíltan nem foglal állást a kilépésről, de a közhangulat hű ábrázolása így is húsbavágó társadalmi látlelet, a fókusz Elisabethen és az ő legfontosabb kapcsolatán van. A fiatal lány és idős szomszédja közötti húszéves barátságon. A történet jelen idejében már 101 éves és egy gondozóházban mély álomban élő Daniel Gluck irányította annak idején a lány érdeklődését a művészet felé, különös figyelemmel a saját életében oly fontos szerepet játszó Pauline Botyra, a brit pop-art egyetlen női festőjére. (Megismerhetjük egy küzdelmes életpálya kulcsmomentumait, Boty szinte maga is a regény szereplőjévé válik.) A történet egyszerre szól az elmúlásról és a fiatal lány útkereséséről, erős líraisággal, irodalmi allúziókkal és a szerzőtől megszokott nyelvi játékokkal. A magyar valóságra (is) vonatkoztatható áthallások pedig néha egészen megdöbbentőek: szörnyű látni, hogy máshol is indulatáradat, mindent felülíró megosztottság, és a párbeszéd hiánya határozza meg a mindennapokat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
