Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2014. december 18-i számában jelent meg.
Magyar Narancs: Azt érzem az utolsó két könyveden, tehát a tavaly megjelent A mélygarázson is, hogy direktebb, szikárabb, a korábbinál is gondolatibb lett a prózád. És komorabb.
Háy János: Ezzel nem értek egyet. A Napra jutni az én legérzelmesebb könyvem, korántsem olyan, mint A mélygarázs, ahol inkább ütnek, mint simogatnak. Nekem fontos, hogy mindig úgy írjak, ahol és ahogy a világban vagyok. Ez az egyetlen számomra követhető alapvetés. A legtöbb esztétikai alapelv szórakoztató ugyan, de praktikusan nem sokra mész velük. Az azonban, hogy tudjam, honnan látok rá a világra, és ki az, aki rálát, létfontosságú. Ez meghatározza a szöveg hangulatát, a stilisztikáját, és még ki tudja, mennyi dolgot. Szóval úgy változik a tónus, ahogyan én is változom. A gondolatiság inkább A mélygarázs középső monológjára igaz, hisz annak a résznek a lényege a szereplő gondolkodásának a története. Engem az akkor érdekelt, magamon és a legtöbb barátomon azt láttam, hogy ötven körül úgy van, hogy legszívesebben bedobná a gyeplőt a lovak közé, és köpne az egész világra. Különben meg kell mondanom, hogy annyira nem rajongok a nem gondolkodó írókért, akik parttalan locsognak, a buta íróktól meg egyszerűen kilel a hideg, de az olyanokhoz sem vonzódok, ahol csak agyalás van. Se Kundera, se Hrabal, de ez most csak egy hangzatos beköpés, mert amúgy mindkettőt szeretem.
| ||
MN: Elég szívszorító, ami új könyved főszereplőjével, a gyerekkel történik. Megalázás, verés, csalódások sora követi egymást, de eközben olybá tűnik, mintha ez lenne az ár. Az ára annak, hogy ő a napra jusson.
HJ: Ebben van némi igazság, de az írásoknak nem tétje a fájdalom, inkább csak a téma önkéntelen hordalék anyaga. A könyv főszereplője valójában a gyerekkor, az a folyamat, ahogy ráismerünk a világra, ahogy a kompakt világnak, amibe beleszülettünk, a burka elkezd felhasadozni, ahogy ezeken a hasadékokon a külvilág fénye beszüremlik. Amikor elkezded egyre jobban látni, ki vagy te mint önálló lény, milyen az apád, az anyád, milyen viszonyok vesznek körül. És ezt nem lehet traumák nélkül megúszni. A könyv reáliaalapja térben és időben jól definiálható (hatvanas-hetvenes évek, falu), de ezek közös traumáink, közös élményeink.
MN: Azt mondod, hogy trauma nélkül nem is lehet felnőni?
HJ: Nem lehet. Ha lehetne, felkopna a pszichológusok álla, és hát nem, virágzik a szakma. A világgal való szembesülés, még ha a legtökéletesebb szülői háttér mellett történik is, összehorzsol. Hiszen az emberi létezés egyik alapvető traumája az én és a másik közti feszültség. Van az én személyiségem, az a szeparálódás során oly nehezen életre hívott személyiség, amelyről azt gondolom, hogy egy szuverén, önálló valaki, és vannak a többiek, a másik mint megváltás és veszély. Egyszerre szeretnénk feloldódni a másik személyiségében, és egyszerre rettegünk, hogy a másik én felzabál. Ennek megélése a gyerekkorban kezdődik, amikor kis lépésekben elindul a szülő-gyerek vagy inkább anya-gyerek szimbiózis lebomlása, és létrejön az önálló személyiség. Gyakorlatilag belenősz az alapproblémába. Az addigi komplex világot nagyon apró dolgok billenthetik meg. Épp ezért, ha megfigyeled, ezekben a novellákban minden apró lépésekben történik, finommozgás van, nincsenek nagy gesztusok. Mintha egy veréb ugrálna a szíveden.
MN: Noha korábban is megjelent nálad a „kell- és muszáj-jelenségek” ábrázolása, itt ez még hangsúlyosabbá vált. A gyereket például le kell szoktatni a balkezességről, de ott a jelenet, amikor az anya csak azért vesszőzi meg, mert szerinte abban a helyzetben ezt így kell csinálni. Mit gondolsz, ennek a gondolkodásnak hol vannak a gyökerei?
HJ: A gyerekeket a társadalomba asszimilált félrabszolgák nevelik fel, én is az vagyok. Szülőként én is a társadalmi elvárásokat közvetítem a gyerekek felé, akkor is, ha liberális szülő vagyok, akkor is, ha konzervatív. Az én gyerekeimnek nem a bal kézzel kellett megküzdeniük, hanem azzal, és ezt fel is panaszolták párszor, hogy nálunk kötelező volt diplomát szerezni, nyelvet tanulni, kötelező volt elmenni kiállításokra, koncertekre. Itt a polgári létforma kellékeiről van szó, és bár nem kényszerítettük őket bikacsökkel semmire, mégsem lehetett azt mondani, hogy nem. Olyan elvárásokat fogalmaztunk meg, amelyek elsajátításával könnyebben be tudnak illeszkedni majd a felnőttvilágba, hogy belőlük is illedelmes félrabszolgák legyenek. És akkor ott a következő kör, például az iskola, ahol egy másik, már intézményes elvárásrendszer van. Valahonnan innen ered a kellek és a muszájok rendszere. Ráadásul kétféle kellt és muszájt kell és muszáj megkülönböztetni! Az egyik az, amikor mínusz 20 fok van, muszáj felvennem egy nagykabátot, hogy ne fagyjak meg. A másik típus a modern társadalom rendszeréből adódik. Az ipari forradalom után, amikor megjelentek a soha el nem fáradó gépek, jött velük az az időbeosztás, ami tulajdonképpen leuralja az életünket. A végletekig be vagyunk szabályozva, jóllehet magától senki nem akarna így élni! Mindenki arról álmodozik fiatalon, hogy úgy kéne a munkát csinálni, hogy, mondjuk, 20 évig robot, de onnantól kezdve szabadság, amikor ő határozza meg, hogy mikor mit fog csinálni. Persze ez a legritkább esetben jön össze. A szülői közvetítés nehézsége, hogy egyszerre ad tovább olyan szükségszerűségeket, amelyek nélkül megdöglünk, és egyszerre közvetít olyanokat, amelyek ennek a modern társadalmi világnak az elvárásai. Hiába tudjuk, hogy nem jó, mégsem tudjuk nem közvetíteni őket.
| ||
MN: Mivel a történetek falun játszódnak, az ember azt gondolhatná, hogy ez a rengeteg „így kell – úgy kell” inkább ennek a falunak a gondolkozásmódja, semmint általános társadalmi probléma. Azaz, hogy itt inkább valami provincializmusról van szó.
HJ: Hiba lenne így gondolni, ez általános dolog. Ha ezt a könyvet egy budapesti anya elolvassa, akkor is biztos megtalálja a saját gyereknevelésének és a saját gyerekségének apró, főleg érzelmi mozzanatait. Persze a főhősöm tyúkszarban tapicskol, de más meg a kipufogógázt slukkolja tüdőre.
A tyúkszar különben kellemesebb... Mindenhol megvan a díszlet vagy valóságháttér, ahol a gyerekkor zajlik. A novellák esetében a lényeg nem a háttér, hanem hogy átütő erejű érzelmi észrevételek legyenek a szövegben, ami átélhetővé teszi a történetet. Ha valaki úgy olvassa, hogy jaj, de jó, hogy mindez nem velem történt, akkor őt nem találta meg a könyv. Irodalmi műben, szemben például a tudományos igényű művekkel, nem a megismerés, hanem a felismerés és az érzelmi átélés a domináns. Senki nem azért olvassa az Anna Kareninát, hogy megismerje az orosz arisztokrácia életkörülményeit. Ahogy belépünk egy irodalmi térbe, elfogadjuk a felkínált játékszabályokat. Elhisszük, hogy a 19. századi Pétervár utcáin fog megtörténni az, ami az én sorsom számára létfontosságú, függetlenül attól, hogy ez a könyvben Raszkolnyikovval, Miskin herceggel vagy Rogozsinnal történik. Engem a szociográfia nem érdekel íróilag, számomra az a fontos, hogy valami autentikus legyen, és onnan dobbantok, ahonnan a mű tárgya szempontjából a legjobb dobbantani. Város, falu, mélygarázs, hatvanas évek vagy a 16. századi Velence, mindegy.
MN: Úgy tudom, jársz vissza Vámosmikolára, abba a Szobhoz közeli faluba, ahol felnőttél.
HJ: Igen.
MN: Ha felidézed a gyerekkorod idejét, és megnézed a mostani állapotokat a faluban, tudsz-e mérleget vonni? És ha igen, akkor milyet?
HJ: Tudok. Nem szeretném nosztalgikus mázzal leönteni, az ilyesfajta érzelmek tőlem nagyon idegenek, nem vágyom vissza se a gyerekkoromba, se a faluba. De az tény, hogy intenzív korszak volt, az emberek sokat dolgoztak, de egyre jobb minőségen éltek.
A nagymamám gyűlölte a kommunistákat, de még ő is azt mondogatta, hogy most lakott először jól Magyarország. A mostani egy depresszív korszak, és ez a magyar vidék túlnyomó részéről elmondható. A falvak már a rendszerváltás előtt is nagyon sokat romlottak, aztán a privatizálás és a szövetkezetek szétverése teljesen hamis útra állította a magyar mezőgazdaságot. Persze a modern mezőgazdasági technikákkal az is együtt járt, hogy kevesebb embert tudnak foglalkoztatni, mint 20-30 évvel ezelőtt. De azért ennél többet lehetne, többet és jobb minőségben. Az is nagy gond, hogy az uniós támogatás földalapú, és ez a legegyszerűbb, a munka szempontjából legigénytelenebb növénykultúrák terjedését segíti elő. Ahogy mész vidéken, mit látsz? Repcét hektárszám…
MN: …meg búzát és kukoricát.
HJ: …amihez egy ember kell meg néhány gép. Az ilyen termelésre épülő mezőgazdaság alig tud embert eltartani. Ehelyett igényesebb növénykultúrákra kellett volna ráállni, vagy megőrizni az annyit gyalázott valahai téeszek termelési struktúráját. A munka minőségét nem tudod elszakítani az élet minőségétől, amilyen szintű munkát végzel, a magánéleted is azon a minőségen szerveződik, és ez nem feltétlenül anyagi kérdés. Ilyen szempontból nagyon rossz állapotban vannak a vidéki települések. A politikai vezetők, a maiak és a korábbiak, mind megtéphetik a ruhájukat, mert ez a 25 év nagyjából ki lett dobva az ablakon. Ennek vannak nagy kárvallottjai, a dél-magyarországi vagy a kelet-magyarországi cigányok, akik nem is leszakadtak, hanem inkább a saját nyomorúságuk börtönébe lettek zárva. És vannak kisebb kárvallottjai, mint a szülőfalum lakosai, akik még valahogy el-elvergődnek, bár messze vannak a hetvenes évek szintjétől. Sajnos a magyar elit semmit sem tud erről a helyzetről. Persze olyan a politika, hogy nem is akar belefogni olyan munkába, aminek csak 20 év múlva lesz haszna. Közben tovább mennek pocsékba az évek.
| ||
MN: Hiszel-e abban, hogy lehet ezen a területen változtatni, és eredményeket elérni?
HJ: Ehhez nem értek, de nyilván vannak olyan lépések, amelyek beindíthatják a változást. Egy biztos, az oktatásnak központi szerepe van. Jó lenne, ha lenne olyan pedagógusképzés, ahol a nehéz térségekre készítik fel a tanárokat. Ha pénzt nyomna az állam ezekbe az iskolákba, ha kidolgoznának oktatási modelleket, és meg is valósítanák őket. Oktatás nélkül nem lehet kitörni, az tuti. Nagyon nehéz rétegről van szó, amelynek a sorsa az elmúlt 25 évben folyamatosan nehezedett. Munkája alig van valakinek. Hozzá kell tenni, hogy ebből a rétegből a munkaképes emberek kizárólag kétkezi munkára alkalmasak, amely munka nem vagy alig létezik egy modernizálódó gazdaságban. Egy-két százaléknyi embert kiemelni, és elindítani egy jobb minőségű élet irányába, hatalmas munka. De más út nincs. Az úton való elindítás azt is jelenti, hogy legyen életútmodell előtted. Gyerekkoromban egymás mellett éltünk a falubeli cigány családokkal, azok a gyerekek láttak egy lehetséges felemelkedési utat. A velem egykorú fiúk minimum szakmát szereztek. Az ő gyerekeik azonban már nem.
MN: És ez a faludban csak a romáknál, vagy a nem romáknál is megjelenik?
HJ: A képzettség hiánya, a kiúttalanság a nem romáknál is. Ez az egész szegény rétegre jellemző. Nem tudom, tudják-e azok, akik a cigányok haszontalanságáról papolnak, hogy a nem romák közül lehulló embereket a romák mindig befogadták, és befogadják, a mi falunkban még mindig van egy olyan szociális háló, amit a romák tartanak meg. Az a baj, hogy nem érzékelhető törekvés a változtatásra. A szomszédban van egy nagyon jó képességű kislány, aki Vácra jár középiskolába. Ha hazautazik hétvégére, gond, hogy miből utazik vissza. Honnét lesz meg az a 7-800 forint? Az anyja körbeszaladja a falut, vagy csak az én anyámig megy. Mert amíg anyám van, és amíg neki van, addig lesz miből visszautazni, és lesz a gyerekek születésnapjára torta, mert megsüti, mert ő kicsit jobban működik, mint Magyarország, ő még tudja, mi a felelősség a szomszédjaival szemben. Nagyon nehéz innen, ebből a kávézóból elképzelni, milyen az, amikor alapszinten nincs meg a pénz. Amikor nem milliók hiányoznak, hanem a kenyér ára.
MN: Hiszel a jó kapitalizmusban?
HJ: Nekem nagyon mély hitem volt a rendszerváltás idején abban, hogy valami gigantikus nagy változás lesz, ami az embereket nemcsak financiálisan, de lelkileg is jobbá teszi. Ezeket a hiteket már rég elvesztettem, és nem hiszek a hivatalos politikai közösségek vezetőiben. Valami olyan romlás férkőzött a politika világába, ami még a jobb szándékúakat is ledarálja. Szóval nem hiszek a jó kapitalizmusban, de a jobb kapitalizmusban igen. Abban, hogy a jelenleginél jobban lehet csinálni. Persze nem szeretném, hogy olyanok legyünk, mint a németek, ahol minden olyan idegtépően be van szabályozva. Hozzám a balkáni vagy inkább délvidéki slendriánság azért közelebb áll. Kivétel ez alól a munka. Ott nincs kecmec, és baromira utálom, ha valami szarul van megcsinálva.
MN: Egyre többen utasítják el a jelenlegi politikusi gárdát, párthovatartozástól függetlenül. A növekvő civil aktivitásban te elképzelhetőnek tartod, hogy amint azt például Erdős Virág tette, egy demonstráción színpadra lépj?
HJ: Alkatilag nem áll tőlem távol, mégis elképzelhetetlennek tartom. Nem szeretnék újságok címlapján azért szerepelni, mert politikai szerepet vállaltam. Ha szerepelek, azért szerepeljek, mert jó könyvet írtam. Nagyon vészes helyzetnek kell lenni ahhoz, hogy a véleménymegfogalmazáson túl politikai aktivitást vállaljak. Nem vállaltam az elmúlt 25 évben sohasem, pedig voltak rá ajánlatok. Nem szeretnék abba a gyanúba keveredni, hogy az, amit a világról mondok, nem a saját véleményem, hanem egy politikai érdekköré.
Ha az is érdekli, hogy lehetett volna Háy János proféta, aki folytassa az olvasás, és kattintson ide.
