Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk rövidebb változata a Magyar Narancs 2018. december 20-i számában jelent meg.
Jézuska, fenyőfa, rénszarvas, hópehely, betlehemi jászol, csordapásztorok, háromkirályok, arany, mirrha, tömjén, mennyből az angyal: a karácsonyi (eklézsia)líra közhelyeit mintha egy adventi szöveggenerátor cserélgetné a hófehér papíron, olykor a legnagyobbak kézirataiban is. A naiv, de nehezen vitatható bölcselem szerint kétféle vers van: az, amelyiknek meg kell íródnia (szinte „megírja magát”, mintegy „megíródik magától”), és az, amelyet akarattal írnak, teljesítménykényszerben, például alkalomra vagy határidőre (feladatköltészetnek hívom az ilyesmit).
Alkalmi áruk
S hogy Adyt miért tartom – ebben is – kivételnek? Én, aki világéletemben vacogtam az alkalmiságtól, nem egy híres, ünnepi költeményben penzumteljesítést, másodlagosságot vagy szirupot, Ady Endre verseiben pedig személyességet, színt, leleményt, és nem ritkán hétköznapi útmutatást találok a magam számára. Görcsmentes, önazonos megszólalás – mondanánk mai szóval. Ady nem akar másnak látszani, mint a – szerepei. Kora tükre és szeizmográfja, s ez már korántsem póz. Ady nem múló veszedelem a retrográd gondolkodásra nézve. Nem csupán hívő ember volt, s nem csak a társadalmi részvét, az elefántcsonttornyon jóval túlmutató gyakorlati érzék és a történelmi előrelátás rendkívül ritka képességével rendelkezett, hanem meggyőzően tudta versbe fordítani hitélményét is, például a keresztény ember számára elemi jelentőségű, az irodalomban éppen ezért a fájdalmas banalitásig elcsépelt eseménnyel, a karácsonnyal kapcsolatban. Ez is egyfajta szingularitás nála, s az adventi versírás bevált, rutinba ritkán fordított vershelyzet. Nincs két egyforma karácsonyi verse. Majdnem minden aktív évében közreadott egy-két ilyen tartalmú költeményt, nyilván nem függetlenül a szerkesztők sürgető leveleitől és telefonjaitól, több, mint egy tucat született; ám a fölkérés lólába nem, vagy csak ritkán lóg ki nála.
Alkalmi verset írni olyan, mint karácsonyozni pusztán a karácsony kedvééért, és nem a magunk örömére. Aki látta már a londoni Oxford Streetet ősszel, tudja, miről beszélek. A karácsonyipar már októberben elkezdi termékei szétterítését. És áradnak a versek, ez is az elözönlés része, távol minden hitbuzgalmiságtól. Olyan remeklésekkel kevesen kápráztatnak el minket, mint T. S. Eliot A háromkirályok utazásával, amelyben a születés kemény és keserű haldoklás is egyben, vagy W. B. Yeats A Második Eljövetellel. Arany János üdvözítőt remél az éji sugártól, de opció a temető is Karácsonyi éjszakán. Száz éve Juhász Gyula szívében még bizalom ébredt, és „szép Tündérország” támadt föl „Ilyenkor decemberben.” Máskor Jézus nála „édes bambino” kézműves gondviselővel, „kis hajléktalan”, s e hontalanság fontos mozzanat (Betlehem). Máskor azt tekinti át szapphói strófában, hogyan festett a Gyermek születésekor Augustus császár mit sem sejtő Római Birodalma (Karácsonyi óda). Van, aki Krisztus születésnapján ájtatos, karitatív pedagógus, mint Babits Mihály, aki a remény meg a jóság esélyeiről töpreng, sőt szíveket harangozik (Karácsonyi ének, Karácsonyi lábadozás, Karácsony elé, Inkának), azonban a „Mennyek csillagos / homlokzata” őnála is kamuflázzsá, „kivilágított / Potemkin-front”-tá változik idővel (A felnőtt karácsony). Aki ma vinne aranyat, tömjént a csecsemő Jézusnak, már a vámon sem jutna át, üzeni a Csillag után a harmincas években. Kosztolányi gyakorlata épp ellenkező: lámpafényével, havas-ködös fenyőszagával, mozdonyfüttyével mindvégig intenzív hangulatfestő, és jellemzően világi (Téli alkony, Fasti). Hasonlóképp a multiinstrumentalista Weöres (Szép a fenyő, Száncsengő). Mások blőden a kalácsont rímeltetik a karácsonyra; ugyanúgy áldozik ezen a zenélő oltáron Kosztolányi, Tóth Árpád, az ifjú Dsida vagy akár Szilágyi Domokos, hát ilyet Ady sohasem tenne. Somlyó Zoltán vándort képzel a hóba, aki az első portára betérve megsimogatja „a szelíd, csöndes barmokat” az istállóban, elfogadja a gazda borát, majd odébbáll. Naplójegyzetének íróját, a „fagyoskodó fajankót” titokzatos képeslap villanyozza föl egy kilátástalan karácsonyi délutánon, azonban frusztrált szegény a vele lekezelően viselkedő „téli nőktől”. Csodásak Nagy Zoltán téli elégiái! Heltai Jenő Decembere. Így pedig Dutka Ákos szól az első nagy háború után: „S ha megpróbálnád Uram még egyszer / Az Embert rávenni Szeretetre – / Internálnának, esküszöm rá, / Ha nem is vernének mindjárt keresztre” (Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban). József Attila rusztikus és ragyogó a Betlehemi királyokban. Őt hangszereli újra némileg darabosabban Nagy László (Játék karácsonykor). Pilinszky a karácsonyról szólva is majdnem olyan drámai, mint a Fabulában a tiszta szívű, magányos, agyonvert farkasával, az ő angyala világháborúban érkezik (A fényességes angyal is), prózában pedig ilyen szigorúan fogalmaz: „a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe… Az ünnep nem csak ránk köszönt, az ünnepet ki is kell érdemelnünk” (Karácsonyi gondolatok) – s ebben a gondolatában alighanem sokakkal osztozik, Adyval mindenképpen: különleges ráhangolódás nélkül megette a fene az egészet. Petri György megverseli 1956 kizökkent idejű karácsonyát, amikor kéz alatt szerzett Capitaly az ajándék, majd 1965-ét is a kéken villódzó képernyővel meg a hemzsegő jégtáblákkal; illetve blaszfém bombát robbant a zakatoló szentcsaláddal (Apokrif).
Aki szeretné megosztani karácsonyélményét a közösségével, ugyanakkor óvakodik az eklézsia/parókia-irodalomtól, óhatatlanul fölteszi magának a kérdést: hogyan lehet írás közben elkerülni, na nem Istent, a hitet és a családot, de az Isten-haza-család, hit-remény-szeretet háromságok elképesztő csapdáit, fatális közhelyeit? Az érzés, amely ilyenkor csordultig eltölti, ha ugyan eltölti az embert, miért nem tartósítható? Miért nem tud számos, alapvetően jó érzésű emberben megszületni sem? Miért (nem) hiábavaló a várakozás? Lesz-e valaha eljövetel, mihez kezdünk magunkkal az efelől való bizonyosság híján? És végezetül: miért irtóznak egyesek a karácsonytól? (Hogyan vált a képmutatás és a hazugság szimbólumává az egyik legnagyobb keresztény ünnep, hogyan lett a karácsonyból kötelező feladat, iparág és kereskedelmi verseny, hogyan vált az iménti kijelentés is közhellyé? Hogyan menekülhetünk meg adventi rémeinktől? De ezzel már túl is lőttünk Adyn.)
Meghaladni mindezt a papíron természetesen szinte sohasem techné, hanem kizárólag inspiráció kérdése. És a világ összes közepes versében világosan kirajzolódik a demarkációs vonal: eddig bírta spiritusszal a szerző, innentől öblösödik a hangja, innentől lesz puszta deklamáció a verse. (Igen, igen: magamtól is olvastam már ilyet.)
Érzetünk összetett. „Befelé fordulni”, „elcsöndesedni”, „feltöltődni” a monotóniából kiszakadva, a magazinokban is deklarált óhaj ez. Bizonyára nem kizárólag a vásárról vásárra járva ajándékok után böngésző, romkom-néző, aromafürdőben lazuló, megtisztító szaunaszertartásos, képeslapíró, forralt bor-illatú életérzés a karácsonyvárás – de nem is független attól, elvégre az élvezetre irányuló vágy emberi alapszükséglet. Keressük és hajszoljuk az örömöt, mert jutalmazni óhajtjuk magunkat, bár nem csak szezonálisan.
A hírhedt szerepjátékos
Ady sohasem eszköztelen, de mellőzi a megvesztegető csilingelést: diszkréten, alig remegő kézzel gyújt gyertyát, és ez mutatványainak maximuma. Mint látni fogjuk, egyaránt ír individualista, illetve kollektív karácsonyi verseket; az előbbi esetben intim, de sohasem privát, s ezzel a frázisokba fulladás mellett a másik csapdát is elkerüli. Manapság arra biztat a média, hogy a „tökéletes ünnep”, az „eszményi karácsony” átéléséhez nem elég mélyen érezni, hanem cselekedni is kell, illetve a cselekvést nem beszüntetve lelassulni, lásd még a boldog Dániában hyggének hívott csodás valamit, az emelt hangulatú társas együttlét semmihez nem hasonlítható élményét. „Ne hagyjuk, hogy a tennivalók a meghittség fölé bokrosodjanak” – a kapkodásról lebeszélő, s a lezárást, az elengedést, a szemléletváltást sugalló hygge-prospektusokból Isten azért elég látványosan kimarad.
Elmélyedni nagyon nem ugyanaz, mint kikapcsolódni. Aki kikapcsolódik, az igazából nincs jelen; kikapcsolni maga a nem-ott-lét, a máshol-valóság. A tökéletes ünnephez alighanem az kell, hogy elengedjük magát a tökéletességre törekvést: hadd menjen, menjen a többi elvetélt szándék után.
Emlékszem, a Bojtorján együttes régen számtalan háztartásban előforduló, 1984-es karácsonyi albumán egyaránt szerepel Halász Judit szövegmondásában egy korai és egy érett Ady-költemény: a debreceni újságíróként, a Debreczeni Hírlapban 1898. december 24-én közölt Karácsony (Harang csendül, / Ének zendül…) néhány fragmentuma, illetve az 1911-ben, a Nyugatban megjelent Kis, karácsonyi ének, s erre valóban alapot ad, hogy az első vers a gyermekévek falusi adventjének kisimuló-megbékélő hangulatát eleveníti meg, az utóbbi pedig egyenesen az ünnepváró kisfiú szemszögéből íródott. Ez talán a legismertebb karácsonyi Ady. Találkoztunk már ilyen szuggesztív emlékképpel az Egy ismerős kis fiúban. Ezúttal a meglett férfi azt a hatéves fiúcskát bírja szóra, aki ő maga volt „1883 csúf karácsonyában”, a datálással is jelölt falusi kórus meg az ajándékba kapott, és máris besarazott, ropogós csizma: mind megélt, élményszerű mozzanat.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.
Nem csoda, hogy az előbbi, harangcsendítős, huszonéveskori verset szavalják, igenis: szavalják a legtöbben, így például Szabó Gyula, jó lassan, öblösen, férfifájdalommal, drámai szintetizátorkísérettel megbolondítva, s ha ennyi nem volna elég, még jól bevisszhangosítva is. Nemcsák Károly tárgyilagosan, meggyőződéssel vezeti elő, mint aki számára nem kérdés a költemény tételes igazsága. Elragadtatottan, mesélősen, visszarévedően, sőt vívódva adja elő a pályakezdő Udvaros Dorottya („Bántja lelkem / A nagy város durva zaja”). Dés Mihály Pesti barokk című regényében öt oldalon át elemzi ezt a felvételt, amelyet minden évben megismételnek a tévécsatornák. A média reflektálatlanságán igazán nincs mit csodálkoznunk, mégis elgondolkodtató, hogy antológiákban, kalendáriumokban, magazinokban és faliújságokon minden megkülönböztetés nélkül, sőt különös előszeretettel, a remekművek rovására szokás idézni éppen ezt az ünnepi sablonokat színvonalasan fölsorakoztató, amúgy negédes zsengét, mint az érett mestert, pedig gondolati sémái alapján írhatta volna bármelyik XIX. századvégi vagy XX. század eleji, giccsben tocsogó, porlepte verselő, például Szabolcska Mihály vagy Pósa Lajos. Mérföldekre jár ettől az Ady-előfutár, Reviczky Gyula költészete, vagy az Arany nyomdokán haladó Vajda János. Jó, lássuk be, kerek, „megvan benne minden, ami kell”, mégsem ezt irigylem.
Adynak a Debreczen hasábjain 1899-ben megjelent, Ma tán a béke ünnepelne… kezdetű, ízes, mű-népies nyelvezettel megköltött zsengéje még lejjebb adja: „Ma mennyé kén’ a földnek válni, / Hogy megváltóját béfogadja. / Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék / Szivükre mind az emberek – / De nincs itt hála, nincs itt béke: / Beteg a világ, nagy beteg…” Az ifjú Ady álláspontját egyébként ma is bajos lenne vitatni, így van ez, sőt cudarabbul; a vers reménytelen tónusa igazából mégis a hiteltelen népieskedésnek köszönhető. Viszont éppen ez a művészi egyensúlyozás egyik tétje, a faktum, az alapigazság meg nem kérdőjelezésével – a közhelytől való finom elmozdítás. A Nagyváradi Naplóban jelenik meg először 1901-ben, majd a Még egyszer kötetben (1903) szerepel a Békesség ünnepén című „tárcavers”, ennek zárlata egyszerre himnikus, és a verset záró tudálékos kifejezéssel hírlapi modorban poentírozott: „Harsogjatok csak, égi villik, / Örvendezzél, derék világ, / Te meg vagy váltva tudniillik.” Ferenc József birodalmának romlatlan optimizmusa. E költemény feledve, viszont a remek Kis, karácsonyi ének vezeti az Ady-megzenésítések toplistáját, eldalolta többek között Cseh Tamás, Illés Lajos, Szvorák Katalin, a Kormorán és a Ghymes együttes is.
Ady, a hírhedt szerepjátékos karácsonykor sem tagadja meg önmagát. A Három Holló kocsma nagy, önző embere igenis szolidáris. A fehér asztalnál öblögető showman lecsendesül. Szeret és tud is ünnepelni. Bizony, nem a punk karácsonycsúfolók, mint, mondjuk, a Ramones (I Don’t Wanna Fight Tonight) vagy a Blink 182 (I Won’t Be Home For Christmas, Happy Holiday You Bastard) előfutára ő. Elhisszük a versalanynak, hogy ő valóban szeretett hazamenni a falujába, ahonnan aztán, ha leteltek a wellnesses hosszú hétvégénél jóval hosszabb évzáró hetek, jól esett kimozdulnia. Vulgo: jó ritmusérzékkel élte életét. Mégis olyan citrusosan fanyarok ezek a költemények, mint egy gyöngyöző palackú IPA-sör. Nem mindegyik. Ahány, annyiféle, mondtam. Fontos, ceremoniális mozzanat, hogy Ady retorikai alakzatokkal emeli meg ünnepi költeményét: a karácsony tényét szinte mindig bejelenti, nem várja meg, hogy a versidő a körülményekből derüljön ki számunkra, kivéve egyetlen esetben (Krisztus-kereszt az erdőn), de az a vers majdnem kakukktojás ebben a karácsonyi sorozatban, egyben a legnagyobb költemény is.
Mezők átka
Az Új versek közé nem íródott karácsonyi vers, a félfeudális Magyarország rebellis lerohanása közben nem jutott idő a fenyőfára, azonban a Vér és aranyban már kettő is szerepel, amelyek az 1906-os Budapesti Naplóban még kis ciklusba sorolva, együtt jelennek meg; kötetben már nem szomszédjai egymásnak. Az elsőben a zaklatott férfit látjuk magunk előtt, aki a csecsemősírás elől menekül. Még az is „férfi-bánat, / Hogy fia fogant Máriának”. E karcosan kedves költemény talányos opciót villant fel: miért, foganhatott volna Máriának lánya is? Krisztus király helyett, mondjuk, Krisztina királynő? Még maszkulin kirekesztésre is gyanakodhatnánk Jézus ürügyén, olvasván a címet: A karácsony férfi-ünnep. Ezzel szemben az igazság az, hogy Ady, alighanem Párizsban, anyák napi verset írt szentestére, még ha nyelvtanilag némileg zavarosat is: „Ma, akinek van édesanyja, / Hím testvérem borulj elébe / S csókold meg sírva a kezét”. (Nyilvánvaló, hogy azokat a férfiakat szólítja föl kézcsókra, akiknek életben van az édesanyjuk, de a szórendcsere és az elhagyott vessző kavarodást okoz, ezúttal Arany nyelvi intarziáinak ereje nélkül.)
Az Egy jövendő karácsony lidérces látomása Dickens híres regényére, a Karácsonyi énekre emlékeztet. A szobába karácsonyi vendég lép. Olyan, mintha Scrooge úrhoz kopogtatna be a karácsony szelleme, aki a régi ünnep tartalmára kérdez rá. Beszélőnk beleborzong, mennyi életlehetőséget pazarolt el idáig: „én még sohse éltem”. Volt része elég jóban-rosszban, rendhagyó, kegyelmi, ünneplő pillanatokban szintén, de a maguk mélységében nem élte meg őket, nem volt benük jelen. Aligha személyeket ért „a régiek” alatt, sokkal inkább az elmúlt ünnepekre utal, s meggyónja beteglátogatónak, hogy azok nem történtek meg vele. (Figyeljük meg, egy „sápadt orvost” leszámítva egyedül tölti az estét, megint és mindig: ha családot említ, az csak a múltbeli családja lehet, a szülői ház lakói. Barátnővel, feleséggel, gyermekkel a világért sem osztaná meg verskarácsonyát. És már késő huszonévesen, 1906-ban is betegágyi helyzetet örökít meg, ráadásul szenteste.) Aztán krisztusi gesztussal kiűzi a szobából a „pogányokat”. Gyógyítóját is elzavarja, jellemző művészhiszti. Első olvasatra nem egészen világos, vajon hány szereplő között zajlik az összetűzés. Vershősünket jelöljük A-val. A nagybetűs Karácsony (B/1) jó eséllyel csak időmeghatározás, amennyiben mégis személy, azonos a Vendéggel (B/1 = B/2), akit a küszöbön álló Orvos (C) kísért be A-hoz. Ezek szerint szanatóriumi szobában vagyunk, oda érkezett a vizitátor (B). Pontosan hogyan értendőek, kicsodák is itt a pogányok, azontúl, hogy szemben állnak a keresztény beszélővel? Aki legvégül kizavarja látogatóját és saját (föltehetően „pogány”) orvosát (B + C), s a pogányokat általában – mielőtt, zsoltárokat énekelve, hajnalig várná az angyalt. Netán ő maga Jézus Krisztus („Hiszen én meg se születtem”), és orvosa segítene neki megszületni, ha hagyná? Viszont ha nem született meg, akkor egyelőre karácsony sincs, akkor pedig nincs honnan és miért a pogányokat kiseprűzni; egyáltalán kihez, mihez képest pogányok a pogányok? Győrei Zsolt szerint „ha idegszanatóriumban vagyunk, érthető az orvos figyelme, amellyel labilis betegének reakcióit kíséri: talán épp a messiásmánia a betegsége, ezért fél az orvos, és igaza lesz; a vers végére pedig mintha az önmagába zárt Krisztust látnánk.” Ez a költemény nem viccel, de a Budapesti Naplóban a fönti két verssel együtt ciklusba sorolt A nagy Kéz törvénye tréfás látványnak nevezi az Úr kegyosztó és elvevő kezét.
Az Illés szekerén kötet újra két verset kínál, s ezeket két külön ciklusba fűzve. A Krisztus-kereszt az erdőn eredeti címe Egy régi szán-út. (Téli versek gyűjtőcím alatt jelent meg a Budapesti Napló esti lapjában 1908 januárjában, másodikként a Hideg király országában és A jégcsap-szivü ember között.) Vershőse „két nyakas, magyar kálvinista”, a föltehetően szilágysági éjszakában, csörgős szánkón utazó apa és fia. Ezúttal nem „rossz szekér” fut Adyval, de alighanem ugyanazon a nyomvonalon halad a szán, s ugyanabban a zegzugos, hepehupás, lidérces és látomásos magyar éjszakában, mint ama „kocsi-út.” „Az apám még vidám legény volt.” A faragott bálványra legyintés protestáns példája ragadós: mindketten fütyülnek („dalolnak”) a feszületre, amely mellett elhaladnak, afféle forgalmi függeléknek látják. A tagadás szelleme érezhetően máris beférkőzött kettőjük kapcsolatába: az apa Igenje mellé felnőtt a fiú erős Nemje is, odavan a családi kohézió. Hiába dalolnak szinkronban, a két szólam is lehet eleve kétféle: az apa derűsen dicsőít, a fiú fitymálva gúnyol. Mindenesetre korán elkülönböződnek, a fiú kirepül a szülői házból, majdnem csak az ünnepekre jár haza, s e ritka alkalmak az otthon presztízsét is megnövelik. Hosszú évekkel később a felnőtt fiatalember már mélyen megsüvegeli megváltóját, és megkockáztatom: nem utolsó sorban a kereszttel szembedaloló apa előtt is kalapot emel, ha megkésve is. Felnövés, leválás és kötődés dialektikája; a hit mint kulturális kolonc és csökevény; a hit mint életesemény. Úgy emlékeztem, bámulatos a vers időkezelése, az előrehaladás kérlelhetetlenségével, pedig valójában semmi trükk, mindössze annyi történik, hogy Ady él a heinei dalformára emlékeztető keretes szerkezettel, és megszokott, ismétléses mintázataival: minden strófa ötödik sora azonos a másodikkal; továbbá értesülünk apa és fia rendkívüli sebességéről, explicit jelzés: „miként az Idő, úgy röpültünk”; majd rögtön arról, hogy két versszak között „Húsz év elmúlt”. E verset szavalta Latinovits, Máté Gábor, Bubik István és Mihályi Győző is, érdemes összevetni a tempóikat, Mihályi szövegmondásának ideje majdnem kétszerese a Mátéénak, két perc. Latinovits egyszerre öblös és szaggatott, Mihályi lelkes és szenvedélyes, Máté pattogós, kemény, „nyakas”.
Az 1907-es karácsonyi Népszavában publikált, és kötetben cikluscímadó A téli Magyarországban befagyott a láthatár, és hó alatt pihen durcásan az emberi lélek is. Kamaszkoromban alföldi expresszeken ülve éreztem át ennek a címnek a nagy levegőjét, roppant tágasságát és távlatosságát. Megy a vershős a gőzössel haza. „Én most karácsonyra megyek, / Régi, vén, falusi gyerek, / De lelkem hó alatt”. Hoppá, megint éjszaka utazik. Vajon a vasúti menetrend praktikuma kényszeríti rá, vagy eredeti, természetes vonzalma űzi újra meg újra az éjszakába? Álom nélkül álmodó utas, és (úgy látszik, fontos és jóleső gesztus újra jelezni a nemzeti kötődést:) magyar tanyák. Mégsem boldog zakatolás ez, a fizikai előrehaladással együtt a lelki épülés már csak illúzió: „halottak vagyunk”. A költemény megadja magát a magyar mezőket sújtó átoknak.
Galamb képében
Említettük, hogy természetesen Adynak is akadnak penzumdarabjai. Szögezzük le: megrendelésre, kiemelt honoráriumért, napilapok kövér hétvégi mellékletébe is készülhet remekmű, számtalan ilyet írt ő is. Helyenkénti rutinmunkái első pillantásra fölismerhetőek olcsóbb megoldásaikról, és néha – bár Ady formafegyelme igazán ritkán hagy ki –, nyelvi, még ritkábban gondolati hanyagságukról. A Megváltó kívánságára az ünnep a megtisztulásé: „Minden hívság kihányva / Életünk gömbiből” (A Jézuska tiszteletére, előbb a Budapesti Naplóban 1908-ban; 1909-ben a Szeretném, ha szeretnének kötetben). Ez az anyanyelven tett erőszak, ez a nagyvonalúan papírra kényszerített „gömbiből”, ez nagyon mulatságos, viccesebb még az Úr kegyosztó és visszavonó kezénél is.
A Harcunkat megharcoltuk ciklus második helyén szerepel a tőle is szokatlanul száraz és kiábrándult Egy megíratlan naplóból, amelyben Ady évszámot is közöl: harmincegy évesen is falun tölti az ünnepeket „a kesely arcú pogány”, a vártán, mint mindig, az előző harminc alkalommal is. Lám, az állandóság is lehet kulcskérdés ebben a minden ízében innovatív versvilágban. „Real time” írta, s az újévi Nyugatban közölte – várták! Így lesték a sztárszerző minden megmozdulását a szerkesztői. S ő? December 25-én még szkeptikus. 26-án keresi Krisztust, de már nem tud úgy számot vetni a színe előtt, mint régen, vallja karcos keresetlenséggel. 27-én végez az egésszel, és beint. Először halljuk tőle a karácsonyi kiábrándultság és a visszarévedni képtelenség hangját. A megfáradt küzdő nem annyira dafkéből, mint inkább végleges keserűségből veti oda: békesség mindenkinek, „De nékem, / Maradjon háborúság”.
Igazi fekete gyöngyszem a heltais című Kató a misén, mivel ez A Holnap új versei antológiában, 1909-ben közreadott írás egy hátborzongató, katolikus thriller-novella. Alighanem újsághír alapján íródott, és kabaréba készült kuplészövegnek, a költő Párizsból „küldte be” Nagy Endrének A Zozó levelével együtt, aki féltette is Adyt, nem megy-e a színvonal rovására a rivalda; Ady pedig botránytól remegett, mielőtt anyjával és öccsével együtt beült volna a páholyba. Mindkét esetben alaptalan volt az aggodalom, ez a dal Medgyaszay Vilma állandó műsorszáma lett. Négyszer négy sor a papéknál szolgáló cselédlányról, aki teherbe esik, de vastag ruháival végig sikerül titkolnia pocakját. Bába és tanúk nélkül szül. Nem kívánt magzatát belefojtja a hóba, „a havas semmibe” rekkenti. Szörnyű tette után sokkos állapotban tántorog be az éjféli misére, ott pedig gazdája szavát meghallva idegösszeroppanást kap. Érdekessége, hogy a verszáró négy sor a kötetkiadásokból elmaradt, Ady kihúzta:
Aztán a hivek szétoszolnak,
Kató lefekszik dideregve,
Istenre s a víg papra tekint
Lázban s két szegény gyerekre.
Szerencsés final cut az eltávolításuk, a vers hatása valóban drámaibb a túlmagyarázás és a verssor „lázas” áthajlása nélkül. De álljunk csak meg egy pillanatra! Ez a pap nem csupán víg, de izmos is. Vajon miért tartja fontosnak kiemelni a beszélő Isten emberének maszkulin karakterjegyét? Á, megvan. Csak nem? Csak nem a tisztelendő úr az apa? Most még vidám, de hamarosan lefagy arcáról a mosoly, amint megtudja, mire vetemedett a megesett lány? Óvakodnék bármilyen alaptalan inszinuálástól, de ennél kézenfekvőbb megfejtés nincs. Ibsen-dráma tizenhat sorban.
Nem karácsonyi, hanem farsangi vers, de alighanem ez jeleníti meg a legérzékletesebben a gyermekkor rácsodálkozó, borzongásokkal teljes, zúzmarás, téli világát, számomra ezért is tartozik a legnagyobbak közé: Zúg-zeng a Jégcimbalom, ugyanebben a verseskönyvben.
Két szív
Az 1910-es – újraolvasva karakteres és erős – A Minden-Titkok versei sorozata nem tartalmaz adventező verset. Vélhetnénk, talán azért, mert a karácsonynak nincs már számottevő titka költőnk számára, vagy átmenetileg vesztette el a jelentőségét, miközben „az ifju Minden / Keresztüldöfte Titok-dárdával / Az én szívemben a Halál szivét”. A két évvel későbbi és árnyalatnyival gyöngébb A menekülő Élet-kötet istenes ciklusa az Istenhez hanyatló árnyék. Ide, tehát egyetlen bokorba sorolta költőnk a már általunk is körbejárt Kis, karácsonyi éneket, valamint A nagyranőtt Krisztusokat is (Népszava, 1911). Utóbbi, azt kell mondjam, kincstári optimizmusú, látványosan balos üzenetű költemény a világ újkori átrendeződésről tudósít: „Betlehem híres csillagának / Híre maradt csak, se hamva, sem üszke.” A beszélő kiszól az egykor Krisztus nevében vérengző keresztesekre, és bár a technikai civilizációt csöppet sem kárhoztatja, sőt „szent garmadának” nevezi a táguló univerzumot, a dömpinget, azért nehezményezi, hogy mindez háttérbe szorítja az isteni teremtést. A kicsengés mégis: föl, föl, előre! Figyelemreméltó, hogy a határokat eltörlő és a szocializmus eszméjével győzedelmeskedő pankrátorokat hasonlítja Krisztushoz, s mulatságos a kő-kenyér megbolondított példázata (nem mi viszonozzuk kenyérrel a ránk szórt köveket, hanem a kenyérre is mi formálunk jogot a kövek után). „S ez a szegény Siralom-Völgye / Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.” Hát mégiscsak az Ember maradt Isten legtisztább és leghűségesebb képe-mása. Zeng az egység humanista himnusza, termelőszövetkezetben. Az életprogramot újrafogalmazó Harc és halál ciklusba sorolt A lelkem Kánaán-magvai című verset hasonló életigenlés dagasztja, a beszélő bő marokkal hitet és jövendőt hint, beharangozván, hogy „Lesz az Életnek cukros bora”. Adynál gyakori vershelyzet a diadal utáni fújtatás is: „Győztesre szárad ázott szárnyam.” Győrei azért szereti, „mert nagyon kétségbeesettnek olvasom, hisztérikus önkúrálásnak, a végére egyetlen összecsukló zárómondattal”, mégpedig ezzel: „De ha nem így lesz, az is mindegy.” A mégis-morált a mindegy-morál váltja. Hogy Ady miért akarja galambbá változtatni a lomha varjakat, érteni vélem, éppen csak az ízlésem tiltakozik az eljárás ellen. (Ázott szárnyával közéjük tartozna a beszélő is, vagy ez csak amolyan költői kép?) Mert ugyanakkor „finom nő-testekhez” is hasonlítja őket, ő maga pedig kész a magvetésre: nos, ez már sok, még az ifjúkori héjanász után is. A varjak tehát a meghaladott múltból jönnek Léda árnyával együtt, a galambok pedig az új nők? A galamb ugyanakkor Jézus keresztelőjével kapcsolatos motívum is: amikor Jézus fölemelkedett a Jordán vizéből, a Szentlélek galamb képében szállt le rá, és a vállán pihenve nyugodott meg. Ez az egyetlen költemény, amely tárgyában ugyan karácsonyi, mégsem az ünnepkörben született, és nem is akkor látott nyomdafestéket, hanem egy 1911 szeptemberi Nyugat-számban.
De hogy mégse ez legyen az utolsó szava, hanem a kedveszegett igehirdetés: egyszerű, vertikális vágyat közöl a Nyugatban közölt Virágos karácsonyi ének. 1914-ből való, az első világháborús télről („Óhajtozom el a Magasságba”, minden földi „Csúfság helyett”), és azt panaszolja föl Istennek, hogy „Valaha be szebbeket tudtál”, megint gyermeki nosztalgiával. A giccshatáron való átgázolás – Adyra ugyancsak nem jellemző – gesztusa is megvalósul, amennyiben a beszélő magát „a Lélek mosolyát” várja vissza, hová máshová, mint a jászolhoz, s ennek fejében nem sajnálna semmit. Szívesen föláldozna olyan Jézus-kompatibilis, bár különben karácsony-idegen lényeket, mint két gerlice (vagy galamb-fióka, megint!), sőt „Két szívet is” odaadna érte. Költeményére a száz jézusi seben nyiladozó bokrétával teszi föl a koronát. És nem ír többé karácsonyi verset.
Ne már. Akkor mégis inkább az ostorozó Ady, nem?
Köszönet Győrei Zsoltnak, a versek adatolásáért pedig Hegyi Katalinnak a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Az írás rövidített változata a Magyar Narancs 2018. december 20-i számában jelent meg.
