„Nehéz megmondani, miről szólnak a regényeim”

Jón Kalman Stefánssonnal, a Menny és pokol trilógia izlandi szerzőjével beszélgettünk az ördög és a költészet viszonyáról, irodalmi és zenei hatásokról és persze a magyarul nemrég megjelent kötetéről, az Ástáról is.

Magyar Narancs: Az Ásta fő elbeszélője egy híres író. Tekinthetjük a saját alteregójának?

Jón Kalman Stefánsson: Valóban közel áll hozzám korban és van bennünk sok közös vonás. De a Halaknak nincs lábukban is korombeli a narrátor, játszom is ezzel. Felhasználom a tapasztalataim egy részét, és együtt táncolunk. Gyenge emlékezőképességgel vagyok megáldva, úgyhogy sosem vagyok biztos benne, jól emlékszem-e a dolgokra. Az is megesik, hogy amire azt hiszem, hogy a saját emlékem, azt valójában kitaláltam. Összevegyül, amit írok és amit élek.

MN: A címszereplő Halldór Laxness 1935-ös regényének, a Független embereknek egyik lányalakjáról kapta a nevét. Ő korai haláláig apja árnyékában maradt; saját hangot és regényt akart adni neki?

JKS: Elég egyszerű ötlet volt. Az írás kezdetén mindössze egy pár élt csak a fejemben, illetve az, hogy a könyv az 50-es években játszódik majd. Mindketten olyan figurák voltak, akik szeretnek könyveket olvasni, és akkoriban az izlandi szerzők közül Laxness volt a legelismertebb, és ez a könyve volt a legnépszerűbb. Összetettek az érzéseim Laxness iránt: nagyszerű szerző, ugyanakkor kritikával kell tekintenem rá. A Független emberek főszereplője antihős. Bjartur egy rohadék, önző alak, mindent lerombol maga körül. Izlandon mégis hősnek tekintik, mert mindig a saját lelkiismerete hangját követi. Mindig is érdekesnek, különösnek és szomorúnak találtam a történetet. Gyönyörűen, ám hatalmas bánattal végződik: Ásta meghal, Bjartur, aki megölte, sírva cipeli a testét. Meglehet, hogy egy kicsit Bjartur hozzáállásával szemben írtam a magam regényét, mert szerintem az önzés az emberiség rákfenéje. Az önzés ellentéte a szeretet, és az „ást” szó izlandiul épp szeretetet jelent.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ástának pont a szeretettel van a legtöbb gondja, meg kell tanulnia, hogyan mutassa ki.

JKS: Ez részben a gyerekkori traumája, illetve attól az állandó, mélyről eredő félelme miatt van, hogy éppen olyan, mint az anyja. Hezitál, és ha hezitálsz a szerelemben, veszítesz. Fél, hogy ő is el fogja árulni a szeretteit, hogy nem elég jó és nem elég erős.

MN: A Nyugati-fjordoknál játszódó szál szinte egy gótikus rémtörténetbetét, Üvöltő szelekbe illő, be nem teljesült szerelemmel.

JKS: Amikor elkezdtem írni a regényt, nem tudtam, hogy Ásta vidékre fog menni, de aztán követtem őt. Ott várt rá ez a tanya, amelyet részben egy valós helyről mintáztam. A kilencvenes évek elején ugyanis időnként újságíróként dolgoztam, és hosszú cikkeket írtam vidéki helyekről. Ez a ma már elhagyatott tanya távol állt mindentől, a képe azóta is élénken él bennem. Íróként minden benyomás, ami életem bármelyik pontján ért, törvényszerűen újra fel fog bukkanni. A jelenetben, amikor Ásta először találkozik a gazdával, a „szembesülés a világtól távoli helyről érkező emberrel” kliséjével játszottam. A filmekben is használják ezt, ott ezek a gazdák olykor egyenesen horrorisztikusak. Hol­ott általában ők is csak normális emberek, akik, mivel félreeső helyen élnek, nem biztos, hogy otthon vannak a társasági kódokban. Máshogy viselkedsz az emberek, és máshogy a természeti jelenségek között. A hegyeket nem érdekli, hogyan öltözöl.

MN: Ásta nővére és barátnője, Rúna alig kiismerhetők. A fejében készen van a történetük, csak nem fért bele a könyvbe?

JKS: Számos figurát kreálok munka közben. Mind lelkesek, hogy belekerüljenek a szövegegészbe, de mindig ki kell vágnom valakit. Máskor csak le kell csökkentenem a nekik jutó teret. Néha azt gondolom, hogy amikor meghalok, emberek százai várnak majd rám dühösen, akiket megalkottam ugyan, de mégsem élhették meg az életüket.

MN: A regény elején azt írja, az ötvenes évek Reykjavíkja fejletlen, a 20. század csak tíz éve ért el oda…

JKS: Extrém módon modernek vagyunk, azzá váltunk az utóbbi öt évtizedben. Nonszensz, de igaz, hogy a második világháborúval köszöntött be hozzánk a modernség, amikor a britek elfoglalták Izlandot. Aztán jöttek az amerikaiak. A hatásokon vitatkozhatunk, ám a társadalom nem volt elmaradott előtte sem, csak épp a 80-as évekig nem vált igazán modernné. Reykjavík persze most sem igazán nagyváros, de nem érződik aprónak, forr benne az élet. Az ötvenes években messzebb volt tőle a világ.

MN: A történet elbeszélői szólamát társadalomkritika itatja át. A nyugati-északi társadalmak nyavalyáit írta bele?

JKS: A nyugati világban élőknek a legmagasabb az életszínvonala. Ennek részben az az oka, hogy sok nagy cégnek Afrikában, Ázsiában vannak gyárai, ahol az embe­rek rabszolgaként dolgoznak értünk. Ezért ezt a kritikát meg kell hallanunk. Azért írunk, hogy megváltoztassuk a világot, és ez az egyik dolog, amit meg kell változtatni. Nehéz beépíteni mindezt az alkotásokba, megvan a veszélye, hogy megöli a művészetet. Nagy kihívás a regény szerves részévé tenni a kritikát. Amikor sikerül, nagyon büszke vagyok.

MN: Az irodalomnak a klímaválsággal kapcsolatban is van felelőssége?

JKS: Az irodalom mindenért felel. Fontos, hogy beszéljünk a problémákról, de néha nem a regény a legjobb fegyver. Nincs túl sok szerző, akinek sikerül, de néhányan gyönyörűen megoldják, gondolok itt például Andri Snær Magnasonra, bár ebből a szempontból a legerősebb munkái nem szépirodalmiak. A politikával ugyanez a helyzet: nagyon kevesen tudják anélkül a művükbe illeszteni, hogy mindent elrontanának vele, vagy öt év múlva el ne avulna a könyvük. Bulgakov A Mester és Margaritája a ragyogó példa, vagy Ionesco bámulatos drámái.

MN: A névtelen híres író azt is írja, hogy a miniszteri rezidenciákon tartott fogadásokon az írót az unalom duplacsövűjével végzik ki. Személyes tapasztalat?

JKS: Ezt csak a kisördög íratta velem.

MN: Apropó ördög! 1993-ban jelent meg az eddigi utolsó verskötete, ősszel azonban újra egy versgyűjteménnyel jelentkezik, az lesz a címe, hogy Az ördög aludni megy és istenként ébred. Mit keres a címben az ördög?

JKS: Szerintem az ördög eléggé misztikus fickó. A régi vallás követői majdhogynem abban hisznek, hogy a sátán az igazi Isten, rajta keresztül kell eljutnunk hozzá. Miért ne? Az az Isten, akit az Ótestamentum leír, szinte ördögi, kegyetlen és bősz. A költészetben és a szépprózában, mint ahogy valószínűleg minden művészeti ágban, van valami, amit nehéz irányítani. A legjobb zene, vers, próza olyan mélyről jön, hogy nem is értjük, hogyan képes erre egy ember. Az ördögtől ered? Istentől? Mindkettőtől? Szerintem ha léteznek, mindkettejük költő és regényíró, és a világ a művük. Férfi és nő: de nem tudom biztosan, hogy az ördög a nő és Isten a férfi, vagy fordítva, de mindenképpen párt alkotnak.

MN: Miről szólnak ezek a versek?

JKS: Általában azt is nehéz megmondanom, miről szólnak a regényeim, a verseim esetében ez még nehezebb. De mondjuk úgy, hogy a klasszikus témákat vetem fel: idő, megbánás, szeretet, szomorúság. De ott vannak a Jupiter holdjai is, és mint a legtöbb munkámban, ezekben is van sok-sok zenei utalás.

MN: Hogyan fogadja az anyanyelvi közönség a kortárs zenészeket és írókat a műveiben?

JKS: Általában halott és közismert, szeretett szerzőket hozok be. Úgy látom, az olvasók szeretik ezt, ugyanúgy, ahogy a zenei utalásokat, valami plusz képződik meg a fejükben ezáltal. De a zene nekem amúgy is alapvetés, nem telik el nap zenehallgatás nélkül. Zenét hallgatni olyan számomra, mint levegőt venni. Ha izlandi zenészt vagy szerzőt választok, az is ott van bennem, hogy nagy eséllyel később, amikor Magyarországon, Olaszországban, Franciaországban olvasnak róluk, sokak szeme rányílik az izlandi kultúrá­ra. Rákeresnek a szerzőre vagy felmennek Spotifyra, és meghallgatják az idézett művet. Így kijuthat a világunk a szigetről.

MN: Az izlandiak többsége együtt él a sagákkal. Hogy áll velük?

JKS: Nincsenek történelmi épületeink, a sagák a mi váraink és kastélyaink. Még mindig olvasottak, de már nem beszélünk róluk mindennap. Szerintem rám csak áttételesen hatottak: tudom, hogy befolyásoltak olyan nagy írókat, mint Knut Hamsun, Hemingway vagy Borges, ő és Hamsun pedig hatottak rám. Ez a szép az irodalomban, hogy olyan messzire tud utazni. Az is hathat rád, amit még csak nem is olvastál. Nekem az irodalom egy óceán, amelyen a szerző csak egy kis sziget. Az óceán anélkül formál téged, hogy gondolnál rá.

MN: Hallgrímur Helgason azt mondta, amikor önről és a kortárs izlandi próza hagyományairól kérdeztem, hogy ezt a kereket nem lehet újra feltalálni, idősebbként már csak örül a szerző, ha felpattanhat rá és élvezheti az utat. Mit gondol az elméletéről?

JKS: Ez jellemző Hallgrímurra! Persze ismerem az elméletét, barátok vagyunk, de az esztétikai álláspontunk eltérő. Szerintem is betéve kell tudnod a kánont, de a szavaid legyenek robbanószerek, amelyekkel a hagyományt provokálod!