„Kábítószerrel él, a homoszexualitás mocsarában fetreng”

Így harangozta be egy magyar folyóirat 1959-ben az új irodalmi irányzatot.

1967-re angol beat lett a legdivatosabb és legátkozottabb jövevényszavunk, az elektromos gitárt pengető hosszú hajú fiatal pedig a „beatzenész” archetípusa. De 1967 arról is nevezetes, hogy az Európa könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában megjelent az Üvöltés – Vallomások a beatnemzedékről című amerikai irodalmi antológia Allen Ginsberg, Jack Kerouac, Gregory Corso, William Burroughs és mások műveivel.

A vékonyka kötet annak ellenére vált pillanatok alatt beszerezhetetlen hiánycikké, hogy a könyvben megjelenő „beatnemzedék” egészen mást jelentett, mint amit épp „beat”-nek neveztek Magyarországon.

Igaz, hogy egy évvel hamarabb megjelent Jack Kerouac Úton című regénye magyarul, néhány folyóirat pedig már a hatvanas évek elejétől közölte pályatársainak műveit, egyértelműen az Üvöltés antológiának köszönhető, hogy a szélesebb közönség is megismerkedhetett az amerikai „beatköltészettel”. (Allen Ginsbergék hazai fogadtatásáról Havasréti József írt alapos összefoglalót 2014-ben.)

A beatnemzedékkel az elsők között 1959-ben a Nagyvilág című folyóirat Krónika rovatában foglalkoztak. Az Elmebetegség vagy új irodalom? című írás azonban név nélkül jelent meg, a szerkesztők már az írás elején leszögezték, hogy „a L’Express című francia hetilap közli Alfred Aronowitz riportját az amerikai »Beat Generation«-ról”, és ezt vették át. Ismerve Aronowitz munkásságát feltehetően nem a francia lapnak írta cikkét, ám abban egészen biztosak lehetünk, hogy a hangsúlyokat egészen máshova helyezte, mint a Nagyvilág névtelen fordítója. Az eredeti változatot minden bizonnyal a lelkesedés fűtötte, a magyar fordítást inkább a megrökönyödés és az irónia.

„Az amerikai szellemi anarchia legújabb csudabogara-e a »Beat Generation« vagy egy tehetséges új írói nemzedék?” –teszi fel a kérdést a szöveg, majd arra jut:

„Mindenesetre az amerikaiak számára a »Beat Generation«: maroknyi szennyes eltévelyedett, aki kábítószerrel él, a homoszexualitás mocsarában fetreng, néger szeretőkkel tüntet”

– olvashatjuk a szövegben, de a szerzők kalandjai és alkotásai is terítékre kerülnek. William Burroughsról – neve említése nélkül – megjegyzik, hogy „egy milliárdos unokája, aki a családjától havonkint kapott csekkből és a napi kábítószer adagból él”.

Jack Kerouacról ezt írják: „Az On the roadot az író 21 nap alatt gépelte egyetlen papírgöngyölegre pont, vessző és bekezdés nélkül. Ezt a technikát, mint mondja, Neal Cassadytől, a Southern Pacific fékezőjétől tanulta, aki egy negyvenezer szavas levélben alkalmazta először. A levél egy Denver-i futballmérkőzést ír le részletesen. Kerouac szerint ez – színtiszta Dosztojevszkij”. De ha ez nem lenne elég, azt is hozzáteszik, hogy „Jack Kerouac nagy kedvelője a sörnek s az inspirációt úgy csípi nyakon, hogy az ágya fölött egy szegre W. C. papír módjára oda van tűzve, s ha éjjelente rájön az ihlet, letép róla egyet és szalad – az íróasztalához.”

A cikk arról is beszámol, hogy miért került Allen Ginsberg elmegyógyintézetbe, illetve megemlékezik híres verséről is. „Főműve az Howl (Üvöltés) című költemény. Mint Ginsberg mondja, az Üvöltést a héber liturgia ritmusa inspirálta! A címet Jack Kerouac adta költeménynek, Ginsberg ugyanis elküldte neki a verset, s Kerouac következőképp válaszolt: »Megkaptam üvöltésedet«. Ha Kerouac On the roadja a »Beat Generation« bibliája, akkor a Howl a »Beat Generation« kiáltványa.”

Noha az 1959-es szöveg tele van csúsztatással és féligazságokkal, az mindenképpen a Nagyvilág szerkesztőinek érdeme, hogy a jelenséget nem az akkoriban szokásos hangnemben, a szocialista erkölcs védelmezőjeként, demagóg módon tálalták, legalábbis a cikk utolsó előtti mondatáig. De az utolsó mondat ez: „Európai szemmel az egész úgy fest, mint amerikai ifjúsági bűnözés irodalmias vetülete”.