Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2003. november 6-i számában jelent meg.
Szombat esti láz, szétkapkodott jegyek: hétfőn este Robbie Williams a Budapest Sportarénában fogott kinn is, benn is egeret...
„Hát te?” – álmélkodott, akivel csak összefutottam, mintha maga volna a merő irracionalitás, hogy „rajtakaphattak” Robbie Williamsen. Na jó, lássuk be, kicsit magam is zavarba jöttem. „Izé, én most csak dolgozom”, szerettem volna tisztázni magam, csak hát ez nagyon rossz szöveg, miközben kint rekedtek jó pár ezren, akik életüket és vérüket... Úgyhogy inkább megpróbáltam olyan képet vágni, mintha megveszekedett Robbie-fan volnék, már-már majdnem vettem huszonnégyezerért egy mackófelsőt, amibe belehímezték a nevét.
Utoljára májusban jártam a Budapest Sportarénában, és akkor is halál kínosan éreztem magam; akkor történetesen a tényleg rendkívüli Paul McCartney lépett fel, ellenben több szektor is üresen maradt. Robbie persze más, ő most olyan trendi csávó, pillanatok alatt szétkapkodták a jegyeket, és szombat esti lázban égett már a hétfő délután is. Átható dizsilégkör uralkodott, de tényleg, komolyan, sok-sok potenciális Való Világ-lakóval, és mindenkinek Robbie kellett, odáig lehettek az extrém sportokért.
Közben aztán bevégezte az előzenekar. Egy feka csaj iparkodott rávenni, hogy ha már így alakult, lazítsak egy kicsit; innen is köszönöm a jó szándékát, meg különben is: olyan volt a hangja, mint a Tina Turneré.
Aztán sikítani kellett, mert a kivetítőn megjelent egy RW-monogram, az egyik oldalán „Love”, a másikon „Hate” felirattal. Megadták a módját, már a legelején.
Nem tudom, tetszenek-e emlékezni egy Take That nevű fiúzenekarra, úgy tíz évvel ezelőttileg. Nem számít, ha nem tetszenek, én sem emlékszem, lényegében nem is maradt utánuk semmi emlékezetes. No bármiképp is, Robbie abból a társaságból szakadt ki 1995-ben, lévén messze jobb volt a figurája, ráadásul egy fiúzenekarhoz képest túl sokat narkózott meg piált. Az első önálló lépései ezzel együtt meglehetősen bizonytalannak tűntek: az Oasis körül legyeskedett és George Michaelt dolgozott fel, bár az is igaz, hogy a piacot telibe trafálta már az első albumával. Sokan arra a Life Thru a Lensre esküsznek azóta is, mindenesetre kijött még öt, legújabban a Live at Knebworth, és (konszenzusos alapon) csak a tavalyi Escapologyról lehetett valóban roszszat olvasni. De ami fontosabb: Robbie-ból egy csapásra szupersztár kerekedett. Imádják a csajok, odáig volt a sajtó, hogy most neki éppen Mel C, Kylie Minogue, aztán Nicole Kidman, de Robbie amúgy is figyelt rá, hogy mindvégig terítéken legyen: a MIDEM-en arra ösztökélte híveit, hogy bátran kalózkodjanak a lemezeivel, másutt megpendítette, hogy James Bond gyanánt kipróbálhatná magát Pierce Brosnan helyén, a Forma-1-en meg Schumachernek szólt be, hogy reszkethet, mert jövőre valagba fogja rúgni Jenson Button. Mindez persze csak a bulvár, bár a MIDEM-es hírnek egy "mélyebb" olvasata is van: Robbie az a fajta popsztár, aki egyszerre képes „kinn is, benn is” egeret fogni, vagy azért, mert tényleg, vagy azért, mert baromi jól bánik ezzel a szereppel. Ha feldobom, deviáns hérosz, ha leesik, egy rakás olajozott fogaskerék a gépezetben.
Volt, megjegyzem, efféle gesztusa itt, az arénában is. Arra a spontán strófára gondolok, amit előttünk farigcsált: „nagyon tetszik Budapest, most vagyok itt először, sokkal jobban tetszik, mint Milánó, ahol már annyiszor voltam, mindjárt megkérdezem a menedzseremtől, hogy lehet ez így.” És kérdezte is, rögtön, egy fénycsóva pedig máris kiemelte azt a derék úriembert, aki zavartan-kedélyesen nevetgélt - vagy azért, mert tényleg, vagy azért, mert ő is profin alakított. Rock ’n’ roll-svindli, mondhatni. Hát nem tudom.
Az viszont biztos: Robbie szembetűnő könnyedséggel sertepertél a színpadon.
Ráadásul kimondottan sármos pasas benyomását tudja kelteni, értem én a csajokat, még azt is, aki belemarkolt a fenekébe, ha már megtáncoltatta a színpadon. Robbie persze nem szexista, (a közönségből) hamarjában magához emelt egy "meggyőző" alkatú srácot is, és kinevezte „speciális testőrének” - kár, hogy épp az Én és a majmom című szám következett. De bizonyára következhetett volna más is, mondjuk a She’s The One, a Kids, a Feel, a Rock DJ vagy az Angel, lényegében olyan mindegy, Robbie-nak igazán kiegyensúlyozott az életműve. Hogy is mondjam: egyenletesen nem túl érdekes. Persze nem akarnám én megbántani ezzel. A Budapest Sport-arénában végül is kimondottan szép színpadképet kalapáltak a nem túl érdekes - és mélyen a hetvenes évekbe tokosodó - dalaihoz, komoly létszámú és mindenféle megbízható hangszerrel ellátott zenekar állt a rendelkezésére, Robbie hangja tulajdonképpen rendben van, a közönség az ujjára tekerve, még Frank Sinatrának is elmegy; szóval be kell látnom, de igazán, Robbie-nak egyedül az a kis szépséghiba róható fel, hogy eddig még nem sikerült maradandó dalt alkotnia. Na bumm... A „maradandó” mostanában nem is trendi ebben a műfajban.
