Az egy hónapja elhunyt szegedi nyelvész, szemiotikus, Tóth Szergej tavaly ősszel megjelent Tünettan és identitás című könyvének ajánlása így hangzik: A jekatyerinoszlávi testvéreknek. Azt, hogy kikről van szó, Tóth Szergej megrázó interjúban mondta el a Tiszatáj Online oldalán, még halála előtt.
Nagyapjáról és három fivéréről van szó, akik az első világháború utáni polgárháborúban négy különböző erőhöz sodródtak, attól függően, éppen hol tartózkodtak, és sorsuk ellen nemigen tehettek semmit: „nem volt választásuk, abban az időben és abban az országban mindenki csak azzá lehetett, ahol éppen tartózkodott” – mondta a nyelvész.
A négy férfiról négyféle egyenruhás képet őriz a család, de közülük csak egyetlen élte túl a polgárháborút, a későbbi nagyapa.
A család a ma Ukrajna területén lévő, milliós lakosú iparvárosban, Dnyepropetrovszkban – ukránul Dnyipro – lakott. Értelmiségi emberek, a nagyapa tanult, mérnök lett, aztán a sztálini mérnökperek egyikében szabotázzsal vádolták, munkatáborba küldték, a nép ellenségének bélyegezték, és ezért a feleségének névleg el kellett válnia tőle. A nagyapát 39 évesen vitték el, és teljesen megőszülve tért vissza.
Az orosz nagyregényeket idéző interjú sorra veszi, mi történt a családtagokkal, milyen stratégiával élték túl, hogy a hatalom lépten-nyomon beleszólt az életükbe, hogyan találkozott Tóth Szergej orosz édesanyja és magyar édesapja, hogyan költözhettek Magyarországra – a fiuk nélkül: „A szüleim úgy tervezték, rövidesen követhetem őket. Ez majdnem 7 évbe telt, ezért 7 éves koromig Nagymama és Nagypapa nevelt. Amikor 7 éves koromban átjöhettem, egy szót sem tudtam magyarul, de élményekkel volt tele a szívem, és hiszem, hogy a legfontosabb tapasztalataimat a szeretetről és az összetartozásról addigra már megszereztem. (...) Csapon az állomás épületében egy nagy váróterem egyik fele Magyarország volt, a másik pedig Szovjetunió. Nagypapa és Nagymama hozott el, ott aludtunk, adtak szétszedhető ágyat. Másnap, amikor eljött a nagy átadás, mondták, hogy ott van anyukám, szaladjak oda; át kellett szaladnom útlevél nélkül. Átszaladtam, Anyu megölelt. Én pedig kiabáltam, hogy Gyeda! Gyeda! Nagypapát hívtam, hogy vissza akarok menni, de nem lehetett. Ezután Nagypapám háromnaponta írt nekem képeslapot...” – olvasható a Tiszatáj Online oldalán megjelent interjúban.
A leadkép forrása az interjú
