Zenei berkekben gyakorta hangzik fel a panasz, hogy miközben „Bartók és Kodály országa” vagyunk – egy olyan kifejezés, amire könnyebben megnyílnak az állami pénzcsapok, és a keblünk is dagadni kezd –, oly kevéssé ismerjük a két úriember művészetét. Bartók Béla születésnapjáról évről-évre megemlékeznek a hangversenytermekben, a róla elnevezett – az ötperces hírblokkokat leszámítva még mindig hallgatható – rádió egész nap ünnepel.
A 142 éve, 1881. március 25-én született művészről összeszedtünk olyan könyveket, amelyek a hozzáértőknek a hétvégi műkedvelőknek egyaránt hasznos olvasmányok lehetnek.
Tallián Tibor: Bartók Béla
A veterán zenetudós máig releváns monográfiája 1981-ben jelent meg először, de néhány évvel ezelőtt némi frissítés után újranyomták. Az életrajz jelentősége annak ellenére sem halványodott el, hogy azóta a Bartók-szakirodalom ugyancsak gyarapodott. Azt nem állítjuk, hogy a könyv némely oldalaihoz nem szükséges a zenei felkészültség, hiszen az életút ismertetése mellett nagy hangsúly fekszik a műveken is, egy biztos: a pazar stílusban megfogalmazott, elmélyült elemzések révén Bartók műveinek jobb megértéséhez vezeti el az olvasót. A 2016-os kiadás gazdag bibliográfiája révén a kutatóknak is kiindulási pont lehet.
És hogy milyen Bartók-kép bontakozik ki Tallián keze nyomán? Elsősorban az alkotót ismerjük meg, aki a hétköznapokban is művészetében él, valamint végtelen kötelességtudatot érez a gyűjtés és a magyar zenekultúra iránt. Az utolsó oldalak keserű verdiktje szerint az utókor felelősségérzete kisebb, csak a legendát fújjuk nagyobbra:
Hazája, mely életében ritkán magasodott fel hozzá, holtában nehezen állta meg, hogy mítoszt ne kovácsoljon a hagyatékából, azzal igazolván, hogy törvényes örököse.”
David Cooper: Béla Bartók
Egy angol nyelvű kötettel emelünk a lécen, és nem azért, mert mindenáron elitisták vagyunk. A magyar könyvkiadás érthetetlen hiányossága, hogy David Cooper ír zenetudós kötete nem jelent meg magyarul. Nem csak azért, mert a Yale University Press kiadványát kötelességünk lenne hazahozni, hanem azért is, mert Cooper kevesebb elfogultsággal, de alanyát mégis becsülve ír – egyetlen hátránya, hogy egy picit száraz stílusban.
A szerző ügyesen helyezi el Bartókot a kor politikai és földrajzi kontextusában, sok-sok oldalt szentel művészbarátaira, és előhoz egy olyan aspektust is, ami egyébként magyar biográfustól kiverte volna az olvasónál a biztosítékot. Cooper ugyanis azt állítja, Bartóknál kimutatható az Asperger-szindróma számos jegye. Anélkül, hogy szenzációhajhász pszichologizálást folytatna, felidézi, hogy Bartók apja korán meghalt, gyakorta volt beteg, családi és tanítványi kapcsolataiban szigorú, szikár volt. Vagy ahogy ma mondanánk: szociálisan diszfunkciós.
Bartók Péter: Apám
Nem jelent meg közvetlenebb és közelibb portré Bartókról, mint az Apám, amelyben a kisebbik fiú az életmű összefogásának igénye nélkül megírta szubjektív emlékeit a zeneszerzőről. Ha az imént a zeneszerző autizmusra való hajlamáról írtunk, érdemes árnyalni a képet: Bartók valóban rigorózus, tekintélyes szülő volt, aki mégsem mulasztotta el a körülötte lévő világ, s főleg a természet csodáiba beavatni fiát.
Megelevenednek a Csalán úti „békés évek” 1932-38 között, az Alpokban tett kirándulások, de a New Yorkban töltött sanyarú utolsó hónapok is.
Betekintést nyerünk Bartók munkamódszerébe, abba a szokatlan gondosságba, amivel mindent végzett: „Nem láttam még soha ékszerészt, aki olyan gyengéd óvatossággal bánt volna az értékes drágakövekkel vagy aranytárgyakkal, mint ahogy apám egy-egy fonográfhengert a kezében tartott... Ezek a hengerek olyan zenét tartalmaztak, amit senki sem tudna ma reprodukálni, akármilyen fejlett technika állna is rendelkezésre.”
De az is kiderül, hogy nem volt könnyű vele élni: „A házban mindenkinek az ő tevékenységéhez és szükségleteihez kellett igazodnia. Az alapszabály a következő volt: zajongani tilos, amíg ő otthon tartózkodik.”
Az Apám című kötettel kontrasztban érdemes megemlíteni a másik fiú, ifj. Bartók Béla életrajzát, a könyvként csaknem olvashatatlan Apám életének krónikáját. Ebben a szerző csaknem napról napra feljegyzi, mit csinált a komponista, de azt is, milyen kurtán-furcsán intézte magánéletét.
Kroó György: Bartók kalauz
Bizonyára sokan emlékeznek a régi Hangversenykalauzokra, amelyek műfajra, stílusra bontva ismertették a nagy zeneműveket a szorgos hallgatóknak. A legendás rádiós zenetudós, Kroó György 1971-es kötete hasonló, a fontos Bartók-műveket veszi sorra keletkezési sorrendben. Az életmű alapos ismeretéhez nagyon is megfelelő, de tényleg csak vájtfülűeknek ajánlott. Ezzel együtt megjegyzendő, hogy szövegzete nem nehezen érthető, csak hát nem vagyunk benne biztosak, hogy mindenkit érdekel, milyen alkotói nehézségekkel nézett szembe Bartók a hegedűs Szólószonátában vagy miként épül fel a zenekari Concerto.
Stachó László: A zongoraművész Bartók
Végül egy tényleg hardcore könyvet ajánlunk. Stachó László könyve (részletes kritikánk itt) tavaly jelent meg, a Hungaroton által kiadott ún. „barna lemezek” inspirálták, amelyeken Bartók zongorajátékosként hallható.
A lemezrajongóknak örök kérdés, vajon hogy játszaná maga a zeneszerző a saját darabjait, ebben az esetben erre választ kapunk.
Akik olvasták Kenneth Hamilton Az aranykor után című, paradigmaváltó kötetét, tudnak kapcsolódni Bartókhoz, aki a 19. századi romantikus tradícióból nőtt ki, a maga korában szikárnak mondták a játékát, most viszont már jóval szabadabbnak halljuk. Talán azért, mert mi lettünk merevebbek?
Szóval hogy is játszott Bartók? Álljon itt példaként az Allegro barbaro, amely sokkal élőbb, izgalmasabb, mint a mai monoton, műbarbár értelmezések. Érdekes, hogy Bartók egyébként elvetette a hangfelvételt mint olyat, és az évtizedek alatt egyre inkább arra a véleményre jutott, hogy „a gépekkel megrögzített zene változatlanná merevedik”, s csak az élő zenét tartotta igazi zenének.
