Igazán nem szívesen lennék mostanság a tudomány helyében. Nap mint nap kommentelők százezrei lincselik, csalhatatlan netes publicisták kérdőjelezik meg a pozícióját, s miközben (mellék)terméke, a technológia nélkül már rég mozdulni sem tudunk, ő maga mintha egyre haszontalanabbnak tűnne a józan paraszti ész birtokosai számára.
„Helló, Bergman. A gyakorlati kérdéseket hagyd másra. Te csak foglalkozz azzal, amit te hozol létre, semmi mással. Mégpedig most. És ne szomorkodj, és ne félj” – így szólítja meg önmagát Ingmar Bergman hat évtizeden át vezetett Munkanaplójában, amelynek az 1955 és 1974 közötti időszakot felölelő első része immár magyarul is olvasható.
A világirodalom számos jelentős művét fordította le magyarra, és 25 évig szerkesztette a Nagyvilág versrovatát. Munkái között a legkülönfélébb szerzők művei szerepelnek Agatha Christie-től kezdve a Nobel-díjas Kazuo Ishiguróig.
Ádi egy vitorláshajón él az apukájával és a többi kalózzal, Szikla Szilárddal, Faláb Jakabbal, Kacskakezű Karcsival, Néma Noéval és a többiekkel, csupa erős férfi, nő nincs köztük egy sem.
„És vajon a két életvezetés közül (benne élni a pillanatban és rajta kívül élni) melyik a valóságosabb?” – kérdezi a regény különös narrátora, aki bár közvetlenül, egyes szám első személyben beszél, mégis több mint tisztes távolból.
Zenei feljegyzések és álomleírások szerepelnek a füzetben.
Magyar írók közül korábban Esterházy, Nádas és Weöres Sándor kapta meg az elismerést.
Az angolszász terminológia csendes könyvnek nevezi, amikor a szöveg mellőzésével, csak képekkel mesélnek el egy történetet. Az elveszett lélek szoros értelemben nem sorolható e típusba, hiszen itt kíséri szöveg a képeket, de abban a tekintetben mégiscsak találónak érezhetjük az elnevezést, amilyen érzéseket a könyv kivált.
