magyarnarancs.hu: Azt lehet mondani, általános meglepetést okozott idén a Nobel-díj bizottság azzal, hogy a zanzibári származású, angolul író, és jó ideje Angliában élő Abdulrazak Gurnah-nak ítélte a legnagyobb presztízsű irodalmi díjat. A reakciók alapján Gurnah-t mint afrikai díjazottat üdvözli a közvélemény, de felmerül, hogy rajta keresztül valóban az afrikai irodalom került-e most a fókuszba, vagy ő már gyakorlatilag inkább brit írónak mondható?
Tarrósy István: Érdekes kérdés, hogy ha valaki már a 60-as évek óta Anliában él, angolul írta az összes művét, akkor brit szerzőnek számít-e, vagy fontosabb, hogy honnan érkezett? Ez egyértelműen természetesen nem dönthető el, maradjunk abban, hogy Gurnah afrikai származású író, akinek a műveiben a kontinens, amit mondhatni kényszerből maga mögött hagyott, rendkívül fontos szerepet játszik.
magyarnarancs.hu: Ez azért is érdekes, mert a nigériai származású, de szintén angolul író Wole Soyinka után Abdulrazak Gurnah az egyetlen fekete afrikai szerző, aki Nobel-díjat kapott.
TI: Valóban, bár Észak-Afrikából, egészen pontosan Egyiptomból még ott van Nagíb Mahfúz, ő ráadásul arabul írt, de a többi afrikai díjazott, John Maxwell Coetzee, illetve Nadine Gordimer fehérek és angol nyelvűek. A szubszaharai fekete irodalmakat tehát a két angolul író szerző, Soyinka és immár Gurnah képviseli csupán a Nobel-listán.
magyarnarancs.hu: Fordítva egyet a nézőponton: az afrikai irodalmak szempontjából fontos pillanat-e Gurnah Nobel-díja?
TI: Mindenképpen az, hiszen, ahogy mondtam, egy afrikai származású íróról van szó, aki ezer szálon kötődik a szülőföldjéhez, és könyveiben erről a kötődésről ad nagyon érzékletes tanúbizonyságot. Az ő díja fontos az afrikai kultúrának, az afrikai irodalomnak, és alighanem az afrikai önbecsülésnek is.
magyarnarancs.hu: Maga a Nobel-díj mennyire számít komolyan vett elismerésnek Afrikában. Odafigyelnek rá, követik, számít az embereknek, hogy ki kapja?
TI: Olyannyira, hogy van is egy afrikanisztika kurzusom, amiben altémaként szerepel, hogy „Híres afrikaiak, Nobel-díjasok, világbajnokok, ikonok, példaképek”. Nagyon komoly súlya van Afrikában is természetesen minden nagyobb díjnak, annál is inkább, hiszen Kelet-Afrikában és az egész szubszaharai régióban is ma már éppúgy az online térben zajlik jelentős részben a tájékozódás és hasonló formákat ölt, mint a nyugati társadalmakban. Vagyis elég gyorsan elég nagy tömeget tud elérni a hír, hogy egy Zanzibár szigetéről elszármazott, tanzániai-brit szerző nyerte el a legrangosabb irodalmi díjat.
Minden hasonló hír erősíti az afrikai fejlődésbe vetett hitet, a saját kulturális örökségük fontosságának tudatát, és példát is mutat, hogy tessék, afrikai emberként is el lehet érni ilyen világra szóló sikert.
Amikor én úgymond terepen vagyok, és fiatalokkal beszélgetek, igenis azt erősítik meg, hogy minden hasonló sikernek van jelentősége a számukra. Persze ezen belül lehetnek különbségek, és úgy alakult, hogy afrikában korábban főként a béke-Nobel-díjaknak volt nagy visszhangja, de talán egy irodalmi Nobel a maga újszerűségével is tud hatni.
magyarnarancs.hu: Gurnah-t a díj kapcsán egyébként finoman ugratta is a brit sajtó, hogy most ezzel ő lett Freddie Mercury után a második leghíresebb zanzibári.
TI: Ez mindenképpen így van, bár nem biztos, hogy a Stone Town-i turistanegyedben a Freddie Mercuryról elnevezett kocsmák mellett megjelennek majd az Abdulrazak Gurnah-bárok is, de kétségtelen, hogy most már mindkettejük nevét meg kell említeni, ha Zanzibár híres szülötteiről lesz szó valahol.
magyarnarancs.hu: De akkor menjünk vissza kicsit az időben. Gurnah 1948-ban született, amikor Zanzibár még a brit birodalom része volt. A függetlenné válás után röviddel kirobbant forradalom idején, 18 évesen hagyta el a szigetet, és végül 1968-ban érkezett meg menekültként Angliába. Ezek az évek bizonyára nem csak a számára, de az egész régió számára meghatározóak voltak. A függetlenedés eufóriáját a véres forradalom keserű tapasztalata váltotta. Milyen alapvető társadalmi változások zajlottak Kelet-Afrikában?
TI: Azt lehet mondani egyébként, hogy ez a véres átmeneti időszak épp az 1964-re szövetségi államformát öltő Tanzánia esetében rövidebb volt, mint sok környező állam esetében. Kenya például jóval több és hosszabb véres perióduson megy át a függetlenedés kivívásának időszakában. A zanzibári forradalom egyébként épp azt jelezte, és ez a mai napig is így van, hogy a szigetvilág erősen eltér a kontinentális, volt tanganyikai területek kontextusától. 1961-ben lesz független Tanganyika, 1963-ban Zanzibár, mindkettő a brit uralom alól szabadul fel. A szövetségi államformában való egyesülésükre pedig 1964 áprilisában kerül sor, ettől fogva lehet Tanzániáról beszélni. A zanzibári szigeteken ekkor zajlott le egy forradalom, egy kvázi kiugrási kísérlet, amit néhány száz fegyveres férfi egy John Okello nevű alak vezetésével vitt végbe. Ám az egész elég hamar kifulladt, és végül az egyesülés motorjaként működő, Julius Nyerere-féle Chama Cha Mapinduzi, röviden CCM nevű forradalmi állampárt szövetségi szinten a politikai hatalmat szilárdan kézben tartotta attól fogva. Jellemző, hogy Tanzánia végül is a régió legstabilabb állama lesz, aminek a történelmét azóta sem árnyékolták be különösebb fegyveres konfliktusok, mint ahogy polgárháborúra sem került sor. Az viszont nagyon fontos, hogy ezután is megmarad a szövetségi állam kétpólusú szerkezete, és Zanzibár Tanzánián belül megtart valamiféle ellenzéki sejt-szerepet, ami gyakorlatilag a mai napig is így van.
magyarnarancs.hu: A szigetek kiválása azóta nem téma?
TI: De, időről időre felmerül, aztán nem lesz belőle mégsem komoly konfliktus. A központi vezetés nyilván ezt nem akarja hagyni, de valahol a zanzibáriak is értik, hogy még ha ki is válnának, valószínűleg nem tudnának a saját lábukon megállni.
magyarnarancs.hu: Etnikai vagy vallási feszültségek mennyire jellemzőek Zanzibáron? Gurnah-nak például miért kellett elmenekülnie a forradalom idején?
TI: A forradalom idején meglehetősen sok atrocitás érte az arab vagy muszlim lakosságot. Okello, aki a szultán hatalmának megdöntését, illetve az arab hatalmi dominancia megtörését tűzte ki célul, maga fanatikus keresztény volt, és azt az utasítást adta ki az embereinek, hogy öljék meg a fiatal arab férfiakat. 1964 januárjában több ezer arab és dél-ázsiai férfit gyilkoltak le Okello emberei, házakat gyújtottak fel, elűzték a családokat, nőket erőszakoltak meg. A muszlim Gurnah ezek elől az események elől menekült el, és indult Anglia felé.
magyarnarancs.hu: Freddie Mercury ázsiai, párszi családból származott, Gurnah muszlim volt, tehát a két leghíresebb zanzibári épp az üldözöttek közül került ki.
TI: Valóban, de ha nem az ő személyes történetük felől nézzük, az 1964-es erőszakhullám után stabilizálódott a szigeteken a közbiztonság, és a Nyerere vezette szövetségi államon belül újabb atrocitásokra már nem került sor, vagy ha voltak is apróbb villongások, nem eszkalálódott a helyzet. Zanzibár muszlim többsége megmaradt, míg a szövetségi állam egészében több mint 60 százalék a keresztények aránya.
magyarnarancs.hu: A vallási kérdés mellett a nyelvi kérdés is felmerül. Gurnah szuahéli anyanyelvű, de mint mondtuk, angolul ír. Zanzibárban illetve Tanzániában milyen nyelveket beszélnek?
TI: Tanzánia érdekes ebből a szempontból, mert nagyjából 130 különféle nyelv létezik az országban, és nagyjából ugyanennyi etnikai csoport. Ugyanakkor egyik sem vált dominánssá, ez pedig nem élezte ki a csoportok közötti szembenállást olyan mértékig, mint például Ruandában vagy Kenyában. A szuahéliről el lehet mondani ma már, hogy egész Kelet-Afrikának ez lett az elsőszámú közvetítő nyelve. Ha Tanzániánál maradunk, ott egyfajta triglosszia a jellemző, tehát három nyelv együttálásáról van szó. Ezek közül az első az adott közösség saját nyelve, mint mondjuk Belső-Tanzániában a gogók által beszélt gogó nyelv, vagy a Kilimandzsáró környékén hasonló a chaga. Ilyesfajta nyelvből van 130 különböző az országban, ahogy mondtam. A másik a volt gyarmatosítóktól örökölt nyelv, tehát az angol. Míg a harmadik, a közvetítő nyelv, a szuahéli, amit mindenki beszél már, és akik most ott születnek, azok ebbe születnek bele, és pluszban beszélik még a másik kettőt.
Tanzánia függetlenné válásakor Julius Nyerere is a szuahéli nyelvet jelölte ki mint a nemzetépítés, az oktatás, a kultúra nyelvét a fiatal állam számára. Ő maga egyébként Angliában szerzett tanári diplomát, és például ő fordította Shakespeare-t szuahélire. Ez lett a tanítás nyelve is, az üzlet nyelve is, ma már ebben a régióban 180 millióan használják napi szinten.
magyarnarancs.hu: A sajtó vagy a könyvkiadás nyelve is szuahéli Tanzániában?
TI: Abszolút, a rádió, a tévé, a tankönyvek, a napilapok, mindez szuahéli nyelven működik, mellette erős az angol is természetesen, de a szuahéli az első.
magyarnarancs.hu: Gurnah műveit viszont angolul kell olvasniuk alighanem.
TI: Igen, amit nyilván meg is tesznek, illetve meg is tettek ezelőtt is, ugyanakkor ha eddig nem lett volna szuahéli fordítása, biztos vagyok benne, hogy most majd lesz, már csak a nemzeti büszkeség miatt is. Hozzátéve, hogy egyébként piacnak sem utolsó a szuahéli nyelven tájékozódók egyre szélesebb rétege. Itt talán azt is érdemes elmondani, hogy persze, a sztereotípia itt is működik: szegénység van, nélkülözés, satöbbi, ugyanakkor látványosan elkezdett kinőni egy erős középosztály Tanzániában is.
magyarnarancs.hu: Ha már a lehetséges olvasók tömegeiről beszélünk, azt is érdemes körüljárnunk kicsit, hogy a kontinens méreteihez és az olvasók tömegéhez, illetve a kulturális háttér sokszínűségéhez képest mégis mintha nagyon alulreprezentáltak lennének az afrikai irodalmak nemzetközi szinten.
TI: Különösen, ha a szubszaharai régióra gondolunk. A Nobel-díjjal kapcsolatban említettük, hogy Soyinka és Gurnah kapta csak ebből a régióból, már ami a fekete szerzőket illeti, és ők is angolul írnak. Mindeközben van egy nagyon határozott felfutása az afrikai irodalmaknak, habár ez jobbára még csak Afrikán belül feltűnő. De ez nyilván változni fog, ahogy Afrika geopolitikai helyzete is változik, egyre bekötöttebb a globális folyamatokba, ami a kultúrára, az irodalomra is hat, és a konnektivitás elvének értelmében folyamatosan könnyebbé kell válnia egy-egy afrikai szerző felfedezésének, az afrikai irodalmak menedzselésének. Erre már látunk példákat is, ott van mondjuk az 1977-es születésű nigériai Chimamanda Ngozi Adichie, aki lényegében világsztárnak számít a kortárs irodalomban, és magyarul is jelent meg könyve. A hozzáértők szerint még legalább tíz-tizenöt olyan szerző van, jellemzően egyébként a nyugat-afrikai területekről, akiknek várható a nemzetközi szintű berobbanása a közeljövőben. És hát számos idősebb szerző is jelen van még, elég csak a korábbi Nobel-várományos kenyai Ngũgĩ wa Thiong'o nevét említeni. Gurnah most kiugrott közülük, és könnyen elképzelhető, hogy az ő Nobel-díja újabb löketet ad a feltörekvő szerzőknek is.
magyarnarancs.hu: Elképzelhető ezek szerint, hogy a világirodalomba berobbanó következő nagy terület éppen Afrika lesz, akár úgy, ahogy a 20. század második felében Dél-Amerika egyszer csak a figyelem középpontjába került?
TI: Én könnyen el tudom képzelni, hogy a következő években egy latin-amerikaihoz hasonló boom következzen be az afrikai irodalmakkal. Sőt látom is ennek az előjeleit.
Hatalmas adóssága a nemzetközi irodalmi színtérnek az, hogy Afrikát eddig nagyrészt figyelmen kívül hagyta. Másfelől megint csak a geopolitikai helyzetet kell felhoznom: egyszerűen a kultúra a politikai mozgások szempontjából is rendkívül fontos.
Egy régió történetét, tudatát, vágyait, a helyi társadalmak mélyrétegeit nem lehet megismerni anélkül, hogy a kultúráját meg ne ismernénk. Márpedig ma egyre erősebben látszik, hogy Afrika a jövő szempontjából egyszerűen megkerülhetetlen lesz.
magyarnarancs.hu: Gurnah regényei ugyanakkor könnyen megszólíthatják az európai olvasókat is, hiszen elsősorban a bevándorló tapasztalata jelenik meg bennük, a hazát, adott esetben nyelvet váltó emberé, a migráns sorsa foglalkoztatja, aminél ma kevés forróbb és átpolitizáltabb téma akad.
TI: Ez feltétlenül így van, és talán innen nézve sem rossz döntés az a Nobel-bizottságtól, hogy neki adták az idei díjat, hiszen Gurnah könnyen összekötő kapocs lehet az európai és az afrikai kultúrák között.
magyarnarancs.hu: Mi a helyzet Magyarországon, a Nobel-díj után várható Gurnah regényeinek kiadása? Az afrikai irodalmak nagyon halványan és sporadikusan érték el eddig a magyar könyvpiacot. Coetzee elég ismert lett, az előbb említett Chimamanda Ngozi Adichie éppen megjelent, Gurnahról semmit sem tudhattunk eddig.
TI: Sajnos ebben eléggé le vagyunk maradva, hiába volt mindig egy-egy kiadó, ami felvállalt afrikai szerzőket, afrikai témákat, átütő sikere egyiknek sem lett. Az utóbbi időben ráadásul a politikai közbeszédben a migrációs válság miatt szinte csak negatív kontextusban került elő Afrika. És van egy olyan adottság is, hogy nálunk nem él jelentős afrikai kisebbség, ezért az általuk hozott témák sem kerülnek igazán széles közönség előtt terítékre. Nyugat-Európában egész más a helyzet, az ottani társadalmak nem is igen tehetik meg, hogy ne gondolkodjanak együtt a saját afrikai közösségeikkel arról, hogy mit jelent az együttélés, mit jelent a közös kulturális tér, és hogyan lehet újragondolni mondjuk a gyarmati múltat.
magyarnarancs.hu: A magyar lemaradáson mi segíthet?
TI: Kulturális értelemben alighanem az olyan eseményeknek, mint amilyen Abdulrazak Gurnah Nobel-díja, rendkívüli jelentősége van.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
