Kútba zuhant kislány, a Libegőn utazó vakok – dermesztő kispróza némi humorral

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról című könyvének történetei hétköznapi helyszíneken, hétköznapi emberekkel játszódnak, mégis rendkívüli és sajátos prózát olvashatunk.

Távoli barátnőm, aki szenvedélyes olvasó, megkérdezte, hogy miről szól az új Szvoren-könyv. Irodalomkritikus létemre elakadt a szavam: „Hát… a szorongásról”, válaszoltam, de azonnal visszaszívtam és „idioszinkráziákra” helyesbítettem az előbbi közhelyet. Szóval, „viszolygásokról, undorodásról, elborzadásokról”. „Olyan nagyon mai és budapesti”, fűztem még hozzá.

Többnapi gondolkodás után sem tudom jobban elmondani, miről is szól a könyv, hogy mi a tárgya. Ezek a szövegek – kisprózák, novellák – ugyanis soha nem arról szólnak, amiről épp beszélnek. A szokásos problémáinkat Szvoren mindig más szemszögből veszi szemügyre, mint azt egy elbeszélőtől elvárnánk. Az összes olvasói elvárásunknak keresztbe tesz.

A kötetnyitó csodálkozásellenes ars poeticában egy szembeszegülő alapmagatartást szignalizál. A csodálkozás, ami a kereszténységben dicséret és áhítat, a felvilágosodásban a kutatás motivációja, a romantikában a világegyetem igézete, a modernitásban pedig sötét láng, Szvorennél automatikus színlelés, készenlétben lévő udvariassági mimika. Megjátsszuk, mintha lenne kristálytiszta, naiv lelkünk, örömünk, áhítatunk, mintha még őszintén fel tudnánk háborodni a világ dolgain. A Szvoren-próza az érzelmes, lelkesedő reakcióktól mindig visszafogja magát. Az érzésekkel, érzelmekkel, lelkiállapotokkal foglalkozik, csakhogy azokat haránt simításokkal fölborzolva – mint a macska a szőrét – makacsul más szemszögből néz ránk a tükör túloldaláról, különös mondataival folyton akadékoskodva.

Ha a műélvezet mentén boncoljuk, akkor Szvoren Edina prózájának esetében irritáltságról, sőt, visszahőkölésekről beszélhetünk. Gyakran borzongunk, mint például azt a kisprózát olvasva (kútba esett), amelyben egy kislány belepottyan a kútba. Ezt a hétoldalas, hideglelős rövid prózát a „kútba esett” szintagma generálta és materializálta. Innen a címbéli „szóreaktor” is, mert rendszerint ilyesmi történik Szvorennél:

van egy szó, szókapcsolat, mondat vagy egy mozzanat, szókép vagy kép, amit belerak a művészi reaktorába, az írói agyába, ahol aztán csudálatos dolgok mennek végbe.

Hasonlóan dermesztő kispróza a (vakok a libegőn), amelyben egy képzet (a vak pár fölszáll a Libegőre) a különös mondatoknak köszönhetően elkezd hasadozni, szaporodni, végül a tudatunkban körvonalazódva a totál létbizonytalanság hatalmas érzésnyalábját hozza létre.

Szvoren a „lelki mélységeket” egészen lapos és tárgyszerű megközelítéssel fogja be a szövegeibe. Így például a (messzi citera) jelzetű kisprózában azt a szégyennel fenyegető szorongást tárgyiasítja a muzsikus elől elcsúszó hangszer párosával, amit például most érzek: mi lesz, ha nem tudom megírni ezt a kritikát? Ezek a prózácskák nem allegóriák, annál sokkal szövevényesebb, szövegszerű materializálások. Egy-egy érzés vagy állapot a reaktorban szöveggé válva kicsapódik. Az az irritáció például, amikor valaki folyamatosan idegesít bennünket az (anyám színésze) című novelette-ben, amelyben az elbeszélőt az anyja egy-egy szava és mániája kergeti ki a világból, válik megfoghatóvá. Itt a „szerepfelfogás” volt az a szó, amely elkezdett maghasadni, és valamely affektáló színész hanghordozása az az emlék, amely a történetet generálta.

E próza szinte önkéntelenül vezet el anyánkig-apánkig, a neurózis gyerekkori eredetéig. Azért mondom, hogy szinte önkéntelenül,

mert ilyen prózákat előre kiszámítottan, tudatosan nem lehet írni, itt a szavaknak kell maguktól bokrosodniuk, a nyelvnek kell írnia, nem az írónak.

Olyankor történnek nagy meglepetések, amikor önmagát írja a novella, s az író csupán az ügyelő és a kukta, olyasféle „automata ügyfél-tájékoztató”, mint a (Kedvesék) című novellában Kedvesné, aki a menüt mondja a telefonba és eligazít, miközben a torzonborz, anyagkezelő fia a konyhán kondérokat görget. Igen bonyolult viszonylatok vannak ebben a kötetzáró novellában is, amely az én olvasatomban csakúgy ars poetica, mint a kötetnyitó és címadó prózakülönlegesség.

No, de szinte mindegyik darab betekintést nyújt a prózaírómunkába is. Nem mintha Szvoren Edina titoktalanítana, inkább az olvasói várakozásokra rácáfoló mondataival megcsupálja, demisztifiálja a titkokat, traumákat, sebzettségeket, és a humor sójával állítja el a vérzést, mint amikor megvágjuk az ujjbegyünket.

Az egyik vakmerő szövegben a (lószag) szó generál olyan láncreakciót, hogy a végén egy szenteskedő család képzete merülhet fel az olvasóban, ahol a szentlélek kiáradásának lesz hasonlóan penetráns szaga, s végül „az üresen maradt borospoharak egyikébe éjfél előtt néhány perccel koppanva beleesett egy szürke foltos címeres poloska, az Isten megváltó fia”. Némelyik kötetbéli Szvoren-próza szatirikus élű, mint az (emberléptékű légycsapók), amelyben bizonyára az „emberléptékű” szó húzta ki az írónőnél a gyufát. Mindegyik darabban van humor, ami ellentételezi a szégyen/megszégyenülés momentumokat, és egy kicsit fölszabadít. Egyáltalán: végig olyan érzésekről, érzelmekről van szó, amelyeket nem lehet kimondani, elmondani, olyan irritálók, takargatnivalók, viszolyogtatók – de ha fel lehet nyeríteni rajtuk, csökken az az elviselhetetlenségérzet, amivel az írónő játszani is tud már.

 

 

Vannak olyan nézetek, miszerint a női prózát az tünteti ki, hogy direktebb, egyenesebb, nyíltabb, kibeszélősebb, mint a férfiaké. Szvoren Edina prózája ellenben komplikált, körmönfont, trükkös, csavaros, többszörösen áttételes és csattanós; egy egészen rövid írását is oldalakon át lehetne bogozni. Mindegyik egy rejtvény. A jelzők különösek, a hasonlatok vadak, a mondatok kapcsolatai kiszámíthatatlanok, a képek meghökkentők.

És mégsem repülünk föl szürreális magasokba, minden itt és most történik, férfiak és nők, szülők és gyerekek közt, iskolában, üzemben, Magyarországon. Ahol a Budapest környéki hegyek „nem fekszenek, hanem mint az utasok, állnak: mintha fásultan és haragvón már megint menniük kellene valahova”. Ez a mesterdarab, a (fásult, csúnya hegyek) a legjobb példa arra, hogy micsoda transzformációkra képes ez a rendkívüli és rendhagyó próza.

A hiperérzékeny szerző érzékeny a zajokra, hangokra, neszekre, a faktúrákra, mindennemű kis csomóra, zavarra, érzéki göbre. Nyelvi éberség és találékonyság („szélütött kertkapu”), felszabadító. Kritikus önismeret (az egész könyv vízjele az önarckép) jellemzi e kötetet is, amelyben az absztraháló és konkretizáló elmeműveletek olyan szinkronja mutatkozik meg, amire csak író s költő képes. Szvoren nem tekintget se jobbra, se balra, hanem azt csinálja, amire a sajátos tehetsége ráviszi.

Szvoren a lélek mélyeinek és sekélyeinek a kutatója anélkül, hogy lelkizne. A „lélek” szót is kerüli (lásd a Dinnyemag című novellát a lélekápolásról). Az inkább rövidebb, mint hosszabb prózái gyakran horrorközeliek; utoljára akkor volt ilyen libabőröztető érzésem, amikor fiatalon elmerültem Freud Álomfejtésében. „Nem értettem, hogyan lehetséges ez.” Most már csak lúdbőrzök.

Magvető, 2021, 250 oldal, 3499 Ft