Kútba zuhant kislány, a Libegőn utazó vakok – dermesztő kispróza némi humorral

  • Radics Viktória
  • 2021. október 4.

Sorköz

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról című könyvének történetei hétköznapi helyszíneken, hétköznapi emberekkel játszódnak, mégis rendkívüli és sajátos prózát olvashatunk.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. szeptember 2-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Távoli barátnőm, aki szenvedélyes olvasó, megkérdezte, hogy miről szól az új Szvoren-könyv. Irodalomkritikus létemre elakadt a szavam: „Hát… a szorongásról”, válaszoltam, de azonnal visszaszívtam és „idioszinkráziákra” helyesbítettem az előbbi közhelyet. Szóval, „viszolygásokról, undorodásról, elborzadásokról”. „Olyan nagyon mai és budapesti”, fűztem még hozzá.

Többnapi gondolkodás után sem tudom jobban elmondani, miről is szól a könyv, hogy mi a tárgya. Ezek a szövegek – kisprózák, novellák – ugyanis soha nem arról szólnak, amiről épp beszélnek. A szokásos problémáinkat Szvoren mindig más szemszögből veszi szemügyre, mint azt egy elbeszélőtől elvárnánk. Az összes olvasói elvárásunknak keresztbe tesz.

A kötetnyitó csodálkozásellenes ars poeticában egy szembeszegülő alapmagatartást szignalizál. A csodálkozás, ami a kereszténységben dicséret és áhítat, a felvilágosodásban a kutatás motivációja, a romantikában a világegyetem igézete, a modernitásban pedig sötét láng, Szvorennél automatikus színlelés, készenlétben lévő udvariassági mimika. Megjátsszuk, mintha lenne kristálytiszta, naiv lelkünk, örömünk, áhítatunk, mintha még őszintén fel tudnánk háborodni a világ dolgain. A Szvoren-próza az érzelmes, lelkesedő reakcióktól mindig visszafogja magát. Az érzésekkel, érzelmekkel, lelkiállapotokkal foglalkozik, csakhogy azokat haránt simításokkal fölborzolva – mint a macska a szőrét – makacsul más szemszögből néz ránk a tükör túloldaláról, különös mondataival folyton akadékoskodva.

Ha a műélvezet mentén boncoljuk, akkor Szvoren Edina prózájának esetében irritáltságról, sőt, visszahőkölésekről beszélhetünk. Gyakran borzongunk, mint például azt a kisprózát olvasva (kútba esett), amelyben egy kislány belepottyan a kútba. Ezt a hétoldalas, hideglelős rövid prózát a „kútba esett” szintagma generálta és materializálta. Innen a címbéli „szóreaktor” is, mert rendszerint ilyesmi történik Szvorennél:

van egy szó, szókapcsolat, mondat vagy egy mozzanat, szókép vagy kép, amit belerak a művészi reaktorába, az írói agyába, ahol aztán csudálatos dolgok mennek végbe.

Hasonlóan dermesztő kispróza a (vakok a libegőn), amelyben egy képzet (a vak pár fölszáll a Libegőre) a különös mondatoknak köszönhetően elkezd hasadozni, szaporodni, végül a tudatunkban körvonalazódva a totál létbizonytalanság hatalmas érzésnyalábját hozza létre.

Szvoren a „lelki mélységeket” egészen lapos és tárgyszerű megközelítéssel fogja be a szövegeibe. Így például a (messzi citera) jelzetű kisprózában azt a szégyennel fenyegető szorongást tárgyiasítja a muzsikus elől elcsúszó hangszer párosával, amit például most érzek: mi lesz, ha nem tudom megírni ezt a kritikát? Ezek a prózácskák nem allegóriák, annál sokkal szövevényesebb, szövegszerű materializálások. Egy-egy érzés vagy állapot a reaktorban szöveggé válva kicsapódik. Az az irritáció például, amikor valaki folyamatosan idegesít bennünket az (anyám színésze) című novelette-ben, amelyben az elbeszélőt az anyja egy-egy szava és mániája kergeti ki a világból, válik megfoghatóvá. Itt a „szerepfelfogás” volt az a szó, amely elkezdett maghasadni, és valamely affektáló színész hanghordozása az az emlék, amely a történetet generálta.

E próza szinte önkéntelenül vezet el anyánkig-apánkig, a neurózis gyerekkori eredetéig. Azért mondom, hogy szinte önkéntelenül,

mert ilyen prózákat előre kiszámítottan, tudatosan nem lehet írni, itt a szavaknak kell maguktól bokrosodniuk, a nyelvnek kell írnia, nem az írónak.

Olyankor történnek nagy meglepetések, amikor önmagát írja a novella, s az író csupán az ügyelő és a kukta, olyasféle „automata ügyfél-tájékoztató”, mint a (Kedvesék) című novellában Kedvesné, aki a menüt mondja a telefonba és eligazít, miközben a torzonborz, anyagkezelő fia a konyhán kondérokat görget. Igen bonyolult viszonylatok vannak ebben a kötetzáró novellában is, amely az én olvasatomban csakúgy ars poetica, mint a kötetnyitó és címadó prózakülönlegesség.

No, de szinte mindegyik darab betekintést nyújt a prózaírómunkába is. Nem mintha Szvoren Edina titoktalanítana, inkább az olvasói várakozásokra rácáfoló mondataival megcsupálja, demisztifiálja a titkokat, traumákat, sebzettségeket, és a humor sójával állítja el a vérzést, mint amikor megvágjuk az ujjbegyünket.

Az egyik vakmerő szövegben a (lószag) szó generál olyan láncreakciót, hogy a végén egy szenteskedő család képzete merülhet fel az olvasóban, ahol a szentlélek kiáradásának lesz hasonlóan penetráns szaga, s végül „az üresen maradt borospoharak egyikébe éjfél előtt néhány perccel koppanva beleesett egy szürke foltos címeres poloska, az Isten megváltó fia”. Némelyik kötetbéli Szvoren-próza szatirikus élű, mint az (emberléptékű légycsapók), amelyben bizonyára az „emberléptékű” szó húzta ki az írónőnél a gyufát. Mindegyik darabban van humor, ami ellentételezi a szégyen/megszégyenülés momentumokat, és egy kicsit fölszabadít. Egyáltalán: végig olyan érzésekről, érzelmekről van szó, amelyeket nem lehet kimondani, elmondani, olyan irritálók, takargatnivalók, viszolyogtatók – de ha fel lehet nyeríteni rajtuk, csökken az az elviselhetetlenségérzet, amivel az írónő játszani is tud már.

 
 

Vannak olyan nézetek, miszerint a női prózát az tünteti ki, hogy direktebb, egyenesebb, nyíltabb, kibeszélősebb, mint a férfiaké. Szvoren Edina prózája ellenben komplikált, körmönfont, trükkös, csavaros, többszörösen áttételes és csattanós; egy egészen rövid írását is oldalakon át lehetne bogozni. Mindegyik egy rejtvény. A jelzők különösek, a hasonlatok vadak, a mondatok kapcsolatai kiszámíthatatlanok, a képek meghökkentők.

És mégsem repülünk föl szürreális magasokba, minden itt és most történik, férfiak és nők, szülők és gyerekek közt, iskolában, üzemben, Magyarországon. Ahol a Budapest környéki hegyek „nem fekszenek, hanem mint az utasok, állnak: mintha fásultan és haragvón már megint menniük kellene valahova”. Ez a mesterdarab, a (fásult, csúnya hegyek) a legjobb példa arra, hogy micsoda transzformációkra képes ez a rendkívüli és rendhagyó próza.

A hiperérzékeny szerző érzékeny a zajokra, hangokra, neszekre, a faktúrákra, mindennemű kis csomóra, zavarra, érzéki göbre. Nyelvi éberség és találékonyság („szélütött kertkapu”), felszabadító. Kritikus önismeret (az egész könyv vízjele az önarckép) jellemzi e kötetet is, amelyben az absztraháló és konkretizáló elmeműveletek olyan szinkronja mutatkozik meg, amire csak író s költő képes. Szvoren nem tekintget se jobbra, se balra, hanem azt csinálja, amire a sajátos tehetsége ráviszi.

Szvoren a lélek mélyeinek és sekélyeinek a kutatója anélkül, hogy lelkizne. A „lélek” szót is kerüli (lásd a Dinnyemag című novellát a lélekápolásról). Az inkább rövidebb, mint hosszabb prózái gyakran horrorközeliek; utoljára akkor volt ilyen libabőröztető érzésem, amikor fiatalon elmerültem Freud Álomfejtésében. „Nem értettem, hogyan lehetséges ez.” Most már csak lúdbőrzök.

Magvető, 2021, 250 oldal, 3499 Ft

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.