"Bátor könyv egy bátor kapcsolatról a halál árnyékában" - megjelent Karafiáth Orsolya új regénye

Vasárnap este 7 órakor a Margó Feszten a Várkert Bazárban mutatják be lapunk munkatársa, Karafiáth Orsolya: Egymás könyve - Amikor összegyűrtük az eget című regényét. Ajánló és részletek a könyvből.

Ha valaki megtudja, hogy halálos beteg, sokszor azzal a váratlan és kínzó tapasztalattal is meg kell küzdenie, hogy a barátok hirtelen elmaradoznak. Bármilyen kegyetlen és lehangoló is ez, éppenséggel emberi: nagy bátorság kell ahhoz, hogy a másik elmúlását végigkísérve szembenézzünk saját elmúlásunkkal. A Szirén szerzőjének legújabb regénye bátor könyv egy ilyen bátor kapcsolatról a halál árnyékában, valamint madarakról, szerelmekről, Tomról és Jerryről és Bowie-ról és Jackóról és a tengerről; felkavaró hullámvasút az éjszakába, ami személyességével, humorával és életszeretetével muníciót adhat mindazoknak, akik még csak keresik magukban ezt a bátorságot.

A könyv bemutatója október 17-én, vasárnap 19 órától a Margó Feszten lesz, a Várkert Bazár nagytermében. Felolvas Ónodi Eszter, zenél az Ónodi Eszter and the Open Pub. (A könyvhöz készült zenei anyag előző héten jelent meg, Amikor összegyűrtük az eget címmel.) A szerzővel Németh Gábor beszélget.

 

Fotó: Koronczi Endre

 

Részlet a könyvből:

Tegnap eljutottam a nulláig, suttogta Móna, ilyen még nem fordult elő azelőtt. Minden éjjel visszaszámoltunk ugyanis. Bevettük az altatót, majd elképzeltünk egy hatalmas fekete táblát, amire fehér krétával írjuk fel a számokat. Aztán minden gyönyörűen megrajzolt számot szép mozdulattal letörlünk képzeletben, és hangtalan kimondjuk: mélyebbre. Fura rituálé volt ez, az agykontrolltanfolyam egyetlen nyeresége. A tanfolyamé, ahová Móna minden józan megfontolás ellenére befizetett. A nulla után új időszámítás kezdődött.

Előtte, nyáron még minden más volt, bár a jelek azért sűrűsödtek. A magány például, amire korábban mindketten annyira és annyiszor vágytunk, egyre rémületesebb arcait mutatta. Még nyár közepe tájt Móna kitalálta, két hétre lemegy vidékre, hogy a betegségről írt jegyzeteit rögzítse. Száműzöm magam, mondta előtte egy délután, és büszkén mutatta az új királykék számítógépét. Tőled is meg kell tanulnom távol lenni – mi van, ha megint hosszabb időre elutazol? Nem akarom, hogy az legyen, mint a múltkor, kóvályognék elveszetten, és csak lógnánk a telefonon. Önként megyek hát, ezt választom, nézett a szemembe, nem csak elfogadom, hogy te elmész, ha akarsz, és visszajössz, ha akarsz. Elegem van ebből az érzelmi kiszolgáltatottságból. Igaza volt, mégis rosszul esett, annyira megszoktam, hogy mindig ott van – szinte gonoszságnak tűnt, hogy privát időt akar magának. Sehogy se ment az egyedüllét. Azt kibírtam, hogy ne én hívjam először, de utána nem volt megállás. Aztán a harmadik nap megírta, készüljek, mert jön haza. Kicsit elegem lett a vidéki életből, mondta már este, nem nekem való. Persze nem a vidékiekkel gyűlt meg a baja. Tegnap véletlenül kint hagytam a kést, mesélte, amivel a görögdinnyét vágtam fel, és a vendégház másik két lakója, egy borzalmas pár – amúgy is egyre nehezebben viselem ezeket a nagyon pár párokat – Chemotoxot fújkált, és eszelősen takarított, mert állítólag hangyainvázió kezdődött a dinnyés kés miatt. Iszonyú volt, amit műveltek. Szerintük a környék, mit a környék, a Kárpát-medence, az univerzum összes hangyája erre indult be, és miattam lepték el a konyhát. El kellett hagynom a terepet. Most engem gyűlöl a falu. Itthon persze dinnyével és késsel vártam, és megköszöntem a két idegbetegnek, hogy hazaküldték a barátnőmet, így láthattam, még mielőtt leléceltem volna egy újabb utazásra.

Mire hazaértem, átrendezte a lakását. Imádta az új nappaliját. A hihetetlenül vad, talán nem is lakásba való színeket, a váratlan megoldásokat. Ekkora horderejű újításba is csak Móna vág bele a legsúlyosabb kezelések közepette, gondoltam. Hadakoznia kellett a szakikkal, pakolt, őrjöngött, holnap jön a festő, én meg kezelésen leszek, nem igaz, hogy egyikőtök se tud idejönni segíteni! Összecsődített ősi ellenségeket, és viháncolt. Remek társaság lesznek egymásnak, alig várom, hogy lássam a fejüket, ha betáncolok! Megvettem a festéket, levendula színű lesz az egyik fal! Ha összepakoltam, ropit majszolok majd. És nem gondolok arra, hogy az egyik barátom elvitte a régi levedlett fotelem, mert szerinte répaszín huzattal lesz csak vállalható. Ha szörnyű lesz az egész, majd a nyaraláson készült képen pihentetem a szemem. De nem lett szörnyű, sőt! Olyan volt, mint egy ígéret. Egy be nem teljesült ígéret, gondoltam később, miközben kirámoltuk az otthonát. A csodás sárga kanapéval, a képekkel, a fantasztikus lámpával együtt. De arra gondoltam, mégis megérte. Levendulamező, rózsaszín vibrálás.

Tudod, mondta egyik délután, amikor a szobában pakolásztunk, Zitának nem tetszett a lakás, amikor megvettem. Azt mondta, tipikusan csajos, túl szinglis, ehhez mi már öregek vagyunk, ide nem fér majd gyerek. Harminc felett voltunk, már a negyven felé araszoltunk, körülöttünk mindenki a gyerektémán pörgött. Én magam sosem mondtam ki addig, folytatta, és talán ilyen erősen meg sem világosodott előttem, hogy talán nem véletlen, hogy most is ilyen otthont választottam. Ami szuper munkára és szuper bulizásra, kiváló a nagy heverészésekre, de nem, családnak valóban nem való. Maga a környék sem. A dülledt szemű Zita! Emlékszem, folyton pszichózott, hogy nézzek szembe a traumáimmal. Hogy biztosan bajom van a nőiségemmel, meg a többi baromság. Egyszer régen üvöltöztem is vele, hogy szálljon le rólam, mondta Móna, ne mérgezzen. Azért, mert ő nem tud mást elképzelni, mint hogy családja legyen, próbálja meg magában tartani a véleményét, mert csöppet sem érdekel. Az emberek érzéketlensége amúgy is gyomron tud ütni. Lina például, aki együttérzőn azt kérdezte: és semmilyen úton-módon nem lehet gyereked, te szegény? Néha már úgy érzem, a betegségem áldás, mondta Móna. Így legalább mondhatom, hogy sajnos, nem lehet gyerekem, nem tudok szülni már. És akkor még szívből együtt is éreznek velem.