Helyükre kerültek a dolgok Kukorelly Endre verseskötetében

„Kukorelly Endre magyar író, költő. 1951-ben született. Még nem halt meg. De meg fog.” Ezekkel a mondatokkal indult majd’ harminc éve, 1996-ban Farkas Zsolt monográfiája a szerzőről. Mindezt nemcsak azért érdemes felidézni, mert Farkas jelentős munkája ma is alapvető segédanyaga a Kukorelly-líra iránt érdeklődő olvasóknak, hanem elsősorban azért, mert az élet megélése – „Még nem halt meg” –, illetve a közelítő elmúlás biztos tudata – „De meg fog” –, együtt határozza meg a legutóbbi alkotói időszak verseit (is).

A személyiség, az én integritása nemcsak a költészetben, hanem egy általános életstratégia szintjén is a Kukorelly-féle program központi kérdése. (A közelmúltban a Litera úgynevezett Proust-kérdőívének egyik kérdésére, „Ha meghalna, és egy személy vagy egy dolog formájában térne vissza, ki/mi lenne az?”, ez volt Kukorelly válasza: „Így, ahogy vagyok, nem lehet?”) Ennek megfelelően e költészet olvasói a kezdetektől egy olyan játéktérbe lépnek be, amelyben a civil én és a költői én nem különül el egymástól, mint ahogy a költői nyelv sem hántja le magáról a hétköznapi megszólalás sallangjait: éppen ellenkezőleg, ezeket forgatja be az egyes versek mondataiba úgy, hogy az egyszerre lesz meghökkentően keresetlen, de egyszerre mélyen átesztétizált is. Megint csak Farkast idézve: „Az irodalmon-inneni irodalmon-túlivá válik. Egy autentikus [én] jut nyelvhez. Sőt, én. Ami persze túlzás: én soha nem tudnám magam így kifejezni.”

Habár az elmúlt tíz évben nyolc kötettel is jelentkezett Kukorelly, ha csupán a lírát nézzük, egy jóval megfontoltabb építkezést figyelhetünk meg. Tízévente jött elő a szerző új verseskötettel (2010-ben a Mennyit hibázok, te úristen, azt megelőzően pedig 2001-ben a Kicsit majd kevesebbet járkálok jelent meg.) Az ezredforduló előtti időkben a líra aránya jóval dominánsabb volt az életművön belül. Hozzá kell tenni, hogy a mostani kötet és az azt megelőző között egy afféle lírai opus magnum is kijött, mégpedig 2014-ben a több mint 400 oldalas mind, átjavított, újabb, régiek című gyűjteményes kötet. Az életmű újragondolása, sőt, bizonyos értelemben újrarendezése és – ahogy a cím is sugallja – végiggondolása, javítgatása, abban a kötetben látványosan ment végbe. Ugyanakkor a Kukorelly-líra egyik legfeltűnőbb sajátossága éppen az, hogy nincs lezárva, sem tematikai, sem retorikai értelemben, és hasonlóképpen az egész oeuvre nyitottságához, az egyes szövegek is a ki-, vagyis megnyitás, illetve a nyitva hagyás poétikai gesztusaival játszanak. Éppen úgy, ahogyan az összegyűjtött versek kiadása sem zárt le egy (nagy) alkotói korszakot – hiszen nem befejezni, hanem (újra) működésbe hozni akarta az életmű egészét –, a gyűjteményes kötet utáni első verseskötet, vagyis a most megjelent Istenem, ne romolj sem nyit új szakaszt a pályán. Folytatja, amit lehet, és számot vet azzal, amit nem lehet folytatni, miközben erősen azon van, hogy bármi be tudjon lépni továbbra is a vers játékterébe.

A 2010-es kötetről azt írtuk ezeken a lapokon, hogy abban „ott folytatódik minden, ahol 2001-ben abbamaradt, másfelől azonban azok az egészen finom elmozdulások, hangszínváltások, amelyek csak most figyelhetők meg jobban, hogy kötetté állt össze az anyag, mintha a lírikusi továbblépés lehetőségét és igényét jelentenék be”. Arra is kitértünk, hogy az úgynevezett konceptkötetek hullámában Kukorellynél mintha egy ellenirányú hatás is működne, a verseskönyv egyneműre csiszolt felszínéből kibukkan egy-egy kiemelkedő vers, amely aztán a kötetstruktúra tartópilléreként is funkcionál. A Mennyit hibázok, te úristent egy évtizeddel később címében is megszólító Istenem, ne romolj hasonló technikával épül fel. Vannak benne, úgymond, a struktúra tömegét adó szövegek (ugyanakkor ezek sem pusztán kitöltő anyagként jelennek meg, inkább arról van szó, hogy együttes hatásuk erősebb talán, mint akkor, ha külön olvasnánk őket), és vannak kiugró darabok, amelyek maguk köré rendezik a kötet anyagát. A címadó Istenem, ne romolj, a korábbi esszékötetből már ismerős Pálya, vagy a Mint egykor az apámmal, illetve a Szép az élet de említhető ebben a sorban.

Nem attól válik erőssé ez a kötet, hogy megújítaná a Kukorelly-líra eszközkészletét, hanem attól, hogy ezeket az eszközöket továbbra is újszerűen alkalmazza. Kevés olyan magyar költő van, aki ennyire redukált eszközkészletből, ennyire szigorúan vett belső játékszabályok mentén, ennyire gazdag lírát tudna létrehozni, mint Kukorelly.

Amiben a mostani kötet másféle tónust üt meg, mint a korábbiak, az talán az elégikusság erősödése, a társadalmi érzékenység feltűnőbb momentumai, illetve az önirónia élesedése. Mindezek a különböző Kukorelly-szövegekben, esszékben, prózákban jelen voltak eddig is, de a lírában ilyen koncentráltan talán ebben a kötetben hatnak először. „De szép a kertem / ezt-azt csinálni benne mertem / de jó az idő / a fejre kell födő // de szép bogarak / szép legyek szép szavak / te jo-ó isten / mi minden nincsen” (Szép az élet de), olvassuk egyfelől. Másfelől meg ezt: „Most jó, / locsoltam is, / fel van mosva a konyha, // áll a / faszom, mint / fiatalabb koromba’, / a többi / versszakban / gorombaság már nem lesz” (Most jó). A helyükre kerültek a dolgok, a romlás is, a helyén romlik minden.

Kalligram, 2021, 176 oldal, 3500 Ft