Michael Jackson, Liz Taylor és Marlon Brando együtt menekül, és közben beszélgetnek

Zadie Smith: Menekülés New Yorkból című könyvének visszatérő témája az identitás fontossága, az erőszak, az elnyomás, a szabadsághiány, pontosabban a társadalom vesztesei iránt érzett szolidaritás.

A szerző új könyvében 19 kisebb fesztávú, változatos narrációjú szöveget találunk. Hol a narrátor-főhős egyes szám első személyben megszólaló, egyszerű metaforákban, ironikusan előadott életszemléletét követhetjük (A Lusta Folyó; Belváros), hol objektívebb, egyes szám harmadik személyű, a szereplők szemszögéből írt, gyakorta átélt beszédben megvalósuló elbeszélésekkel találkozhatunk (Érzelmi fejlődés; Épp jó; Különleges hét), hol pedig egy kiszolgáltatott közösség többes szám első személyben beszélő szemtanú-elbeszélőjének különös beszámolójára csodálkozhatunk rá (Két ember érkezik a faluba). Többször olvashatunk úgynevezett te-elbeszélést is, amelyben a szövegbeli/tényleges olvasó vagy maga az elbeszélő a megszólított (Hangulat; Blokk). Olykor meg ez az összes narrációs technika keveredik egymással. A helyszínek és a szereplők, mint a szerző korábbi regényeiben, szintén szélesebb spektrumon mozognak. A makrotér részben ezúttal is London és New York (az Egyesült Államok), viszont most Párizst, Dél-Spanyolországot, a Balti-tenger partját is bejárhatjuk, sőt fiktív terekbe is eljutunk. A figurák egy része most is a fekete rasszhoz tartozik, de a bőrszín már kevésbé domináns, mint A szépségről, az NW vagy a Swing Time lapjain.

A művek többsége következetesen szegül szembe a műfaji elvárásokkal. Pár kivételtől eltekintve szó sincs klasszikus novellákról, szabályos elbeszélésekről (ilyen kivétel a feminizmusparódiaként is olvasható, kifejezetten szórakoztató Érzelmi fejlődés, a korosodó transznemű kálváriáját elmesélő Miss Adele a fűzők között, vagy az átmenetileg megtévedt rendőr vesszőfutását kibontó Különleges hét, nem mellékesen a Menekülés… legerősebb darabjai). Ehelyett a riport, a néhol kékharisnyás fecsegésbe, filozofálgatásba hajló esszéjelleg (A Lusta Folyó; Belváros; Blokk; A királyért), valamint a disztopikusság (Találkozás az Elnökkel; A hernyó) domborodik ki, de van itt szatíra (Menekülés New Yorkból), nem túl mély értelmű parabola (Két ember…) és kollázs (Hangulat), ötletszerű karcolat (Szülők reggeli Epifániuma) is. Meg akad olyan hibrid műfajú szöveg, mint az esszéből, disztópiából és filmszinopszisból összegyúrt Most jobban, mint valaha. Mindez legitim eljárás is lehetne, csakhogy a sci-fibe hajló antiutópiák obskúrusak, a Találkozás… egyenesen a zs-filmek színvonalát idézi, az egyéb textusok pedig szándékoltan töredékesek: „Újabban a töredéket szeretem. (…) Most áldom a félkészt, a befejezetlent, a töröttet, a szilánkot!” (Kelso dekonstruálása) A citátum szinte az egész mű kicsinyítő tükre lehetne, a kvázi epikusság, a történetek kidolgozatlansága sokszor zavaró, a borítófül önautofikciónak beharangozott szövegek pedig burkolt önéletrajzoknak tűnnek. Mintha a könyv teremtett szerzői tudata Zadie Smith írói és egyetemi oktatói énje között oszcillálna, s főként utóbbi csillogtatná pszichológiai, filozófiai, filmes, irodalomelméleti, irodalomtörténeti stb. tájékozottságát. (Látóköre széles, ám a temérdek pop- és magas kulturális utalásainak egy része aligha evidens nekünk, ezért nem ártott volna a magyar kiadó részéről némi jegyzetapparátus.)

A Menekülés… visszatérő témája az identitás fontossága, az erőszak, az elnyomás, a szabadsághiány, pontosabban a társadalom vesztesei iránt érzett szolidaritás – legyen szó kínos helyzetbe kerülő transzneműről, megerőszakolt nőkről, Antiguából bevándorló szegény londoni fiatalokról, rasszista gyilkosságról, almeriai fóliasátrakban görnyedező afrikaiakról vagy tengődő bábjátékosokról. Ugyancsak átszövi a „novellákat” a romboló idővel folytatott emberi küzdelem érzékeltetése. Ez többnyire kimerül „tipikusan női aggodalmaskodásban” a klimaxról, a kihízott fűzőről, a gyerekek felnövéséről.

Az író a pályája kezdetétől fogva él az allegorizálás eszközével; ezúttal a víz toposzával (az idő folyása, az élet sodrása) játszik el gyakran, legegyértelműbb példája ennek A Lusta Folyó. A kötet eredeti címe sem véletlenül Grand Union, a híres brit csatornarendszer neve. Szintén tudatos, habár némileg öncélú (mivel komoly jelentéstöbblettel nem jár) az ismétlések, keresztutalások hálózata. Az Elnök motívumával például először ironikus kontextusban, egy őrült Lincoln-hasonmás bemutatásakor találkozunk (Szavak és zene), később egy sci-fibe hajló szövegben az augmentálásnak nevezett lövöldözős elmejáték díszleteként (kőszobor) és végcéljaként (Találkozás az Elnökkel).

Kiknek ajánlható hát a kötet? Talán azoknak, akik szeretik az experimentális formákat, akiket felvillanyoz, ha a megtámadott New Yorkból együtt menekülő Michael Jackson, Liz Taylor és Marlon Brando (elképzelt) dialógusait olvashatják.

Idézzünk egy allegóriát a kötetből! A feltörekvő munkásfiú számára az éves Reader’s-előfizetés ára, a két shilling sok pénz, és nem biztos benne, hogy az általa elolvasott szövegek érnek-e ennyit, lévén a szavak nem olyanok, mint a szabott árú anyagi dolgok, de hogy valójában milyenek, „egyáltalán nincs semmi módja, hogy ezt megtudja az ember”. És persze tudja, hogy valószínűleg erre a gazdag és művelt emberek sem tudják a választ, de „nekik egyszerűen csak nem hiányzik az a két shilling” (Kelso dekonstruálása). Mindemellett a szerző ismert erényei, jelesül humora, okossága és érzékenysége egész biztosan nem okoznak csalódást.

Fordította: M. Nagy Miklós. Helikon Kiadó, 2021, 288 oldal, 3499 Ft