A legkedveltebb képeslaptéma szintén ipari létesítmény, a hammi Mammuth Building.
A német gazdasággal való ismerkedési lehetõségekkel nem élünk, az elõzõ estét és a döntõ napját Kölnben töltjük. Szállásadónkkal, egy magyar származású közgazdásszal egy kicsit szomorkodunk az 1. FC Köln kiesésén, s visszaidézzük a régi szép idõket. Ez számára Toni Schumachert, Littbarskit és Klaus Allofsot jelenti, számunkra azt, amikor a kölni védõk négykézláb mászva követték Törõcsik cseleit egy UEFA Kupa-meccsen. Az utóbbira persze csak mi emlékezünk, s így hamar a Bajnokok Ligájára terelõdik a figyelem: feltûnnek a portugál és francia drukkerek. Kevesebben a dóm környékén, többen a boltokban, még többen a vendéglátó-ipari objektumokban.
Gelsenkirchen felé
tartva folyamatosan zöldövezetben utazunk, parkok, erdõk között. Az AufSchalke Arena ugyancsak egy hatalmas park közepén található, kifejezetten kellemes környezetben. Egy tábla a Schalke-múzeumra hívja fel figyelmünket. A stadion a Schalke 04 otthona, az egyik legnémetebb s ennek megfelelõen az egyik legnépszerûbb csapaté. Még ma is beleborzongunk, ha az 1997-ben UEFA Kupa-gyõztes csapatra gondolunk. Totális antifutball, Eigenrauch, Martin Max, Mölder, Thon, De Kock stb. Elég azt megemlíteni, hogy a két cseh - Latal, az elöl praktikus, hátul divatos, sportos, egyenes Bundesliga-frizurájával (csehül: futbalerka) és Nemec ennek fodrokkal vadított változatával - még a csapat jobb képû tagjának volt mondható.
A múzeumot inkább kihagyjuk, s a gyülekezõ Porto-szurkolókhoz csatlakozunk.
A hivatalos szponzori sátrak és büfék mellett a portugálok maguk gondoskodnak szórakoztatásukról. Saját sátraikban halat és húst sütnek, bort mérnek baráti áron, rögtönzött koncertekkel és a rigmusok begyakorlásával melegítenek. A légkör lenyûgözõ s roppant barátságos. Itt is feltûnnek monacói szurkolók, s bár - ahogy a tréfás mondás tartja - barátságok nem köttetnek, a két szurkolótábor békében, nyugodtan sétálgat, sörözget egymás mellett. A focimeccs Magyarországon kívül mindenhol családi szórakozás, felhõtlen élmény. Agresszivitásnak, feszültségnek nincs nyoma.
Rossz elõjel a Monaco számára, hogy a két tábor között rendezett elektromos rolleres futballmérkõzést a fiatalabb, lendületesebb portóiak nyerik a kissé túlsúlyos, idõsebb és láthatóan kapatosabb francia ultrák ellen.
Majdnem mindenkin a csapat meze, szinte az összes játékos neve feltûnik valakinek a hátán. A portugáloknál igen népszerû a 04-es, Gelsenkirchen nevû balhátvéd, belõle van a legtöbb.
Rendõrt nem látunk,
rendezõket se nagyon, rájuk itt nincs szükség. Egy kapun át kis híján a pályára is besétálunk, egy idõs úr mosolyogva jelzi, hogy alighanem eltévedtünk, ne erre menjünk.
Az Arena káprázatos. Az egyik, ha nem a legmodernebb stadion ma Európában. A legfontosabb a több kilométer hosszú sörvezeték, amely révén a felépítmény bármely szegletében biztosított a sörellátás. Nekünk az is tetszik, hogy ha vége a mérkõzésnek, a gyepet kitolják a parkolóba levegõzni. Minden helyrõl tökéletesen lehet látni, ahol mégsem, ott kis tévékészülék segít a szurkernek.
A belépõjegy egy bankkártya, melyet a pénztáraknál lehet feltölteni, s a büfékben is vele kell fizetni, készpénzt nem fogadnak el sehol. Ezzel a trükkel már más nyugat-európai stadionokban is találkoztunk. A lényege az, hogy a feltöltés mennyisége elõre meghatározott, s az árak úgy vannak kalkulálva, hogy bármit vásárol a fogyasztó polgár, mindig marad a kártyán pénz. Kivéve talán, ha vennénk 25 csomag csokoládét és 8 diétás kólát. Nem veszünk, így mi is bukunk egy-két eurót.
Jegyünk közvetlenül a két kispad és a játékoskijáró fölé szól, váratlanul jó helyre. Elõttünk történik késõbb a kupa átadása is, kicsit sajnáljuk a túloldali VIP-páholyba szorult hercegi családot és Michael Schumachert, akik a kivetítõn keresztül lelkesítik a szurkolókat. Gerard Houllier és barátai is felénk veszik az irányt, de hiába, jegyük nem ide szól, udvariasan feljebb küldik õket.
Kb. egyszerre érkezünk a csapatokkal, a játékosok egybõl a pálya felé veszik útjukat egy kis gyepellenõrzésre. A két edzõ lelkesen üdvözli egymást, a játékosok talán ha biccentenek egymás felé, nincs nagy barátkozás. Az egyenöltözetek roppant elegánsak, egy-két fiatal monacói játékos fehér sportcipõvel, a többség napszemüveggel próbál változtatni az öltöny egyhangúságán, de hiába, nekünk a Porto formaruhája és sötétbarna mokaszinja tetszik jobban. A portugálok megfontoltabbak, nekik nem ez az elsõ nemzetközi kupadöntõjük. A franciák gyermeki lelkesedéssel fotózzák egymást, s küldik haza a pálya közepérõl az MMS-eket. Evra kezében egy palm top, jegyzeteli a legfrissebb élményeket.
Elõttünk a düsseldorfi amerikaifutball-csapat táncoslányai készülnek a bevetésre, ez némileg könnyíti a várakozást. A kifestett légtornászok is megjönnek, nagyon fáznak.
Közben lassan a nézõk is beszivárognak. A portóiak vannak többen, nem meglepõ. A Monaco hazai bajnoki meccseit pár ezer nézõ elõtt játssza, idegenbe csak egy szûk mag szokta elkísérni õket. Egy ilyen igazi drukkerrel - Ludónak nevezi magát - váltunk pár szót. Maga is meglepõdött, hogy a BL- döntõbe jutással hirtelen mennyire megnõtt a csapat híveinek száma. ' nagyon örül ennek, úgy látszik, az ún. divatszurkoló-jelenség csak nálunk probléma.
Végül a monacói szektorok is megtelnek. Felvetésünkre, hogy esetleg a világ minden részére szétszóródott monacóiak gyûltek ma itt össze, határozott nem a válasz. Aki Monte-Carlóba születik, az onnan soha nem megy el.
A különbség érezhetõ a két tábor között. A portói induló alatt szinte felrobban az aréna, a monacóiak - bár a piros és fehér zászlóikat nagy lelkesedéssel lengetik - csak most ismerkednek a sajátjuk szövegével.
Rudi Assauer, a Schalke elnöke sétál el elõttünk, személyesen ellenõrzi, rendben mennek-e a dolgok. Minden rendezõt külön üd-vözöl, megjelenése - a szokásos szivarral, fuxokkal - kifejezetten arisztokratikus. Úgy néz ki, mint egy kokainbáró.
A meccs kezdéséig sem tudjuk eldönteni, kinek drukkoljunk.
A választás nehéz, ugyanis mindkét csapat a szívünkhöz közel álló látványos latint futballt játssza, s egyikük sem tartozik azok közé a nagyon gazdag óriásklubok közé, melyekkel kapcsolatban ellenérzéseink vannak.
Ha nem is pont ugyanilyen, de hasonló dilemmában volt részük az 1998-as futballvébén Párizsban a Nigéria-Dánia mérkõzésen elõttünk ülõ hardcore Fradi-szurkolóknak. Számukra a nagy kérdés az volt, szurkoljanak-e Nigériának. A színük zöld-fehér, a becenevük zöld sasok, de mégiscsak afrikaiak. A probléma áthidalhatatlannak tûnt, de szerencsére a kreatív ferencvárosi drukker a legnehezebb helyzetben is feltalálja magát. Ennek következtében mind a nigériai, mind a dán himnusz alatt zúgott a mocskos Újpest. Ez onnan jut eszünkbe, hogy az elõttünk ülõ német szurkoló valószínûleg valamelyest hasonló indíttatásból a döntõre egy zöld-sárga "scheisse Wolfsburg" hímzésû sálat tartott érdemesnek folyamatos lengetésre. A sál még arra is választ adott, a tulajdonosa miért nem szereti a Wolfsburgot. Keine Tradition, keine Fans.
A bevezetõ mûsor kicsit hosszú, bár az egymás felé õrült tempóban rohangáló atléták egyikének hasra esése okoz egy kis vidámságot.
Megkezdõdik: a mérkõzés és az este hátralevõ része a pályán, a kispadon és a lelátón portugál örömünnep (3-0).
Az ünneplés
forgatókönyve a szokásos. Papír-esõ, tûzijáték, "We are the champions", össznépi hajlongás, csúszkálás, éneklés, körbeszaladnak a kupával kétszer-háromszor. A monacóiak sem mennek el, végignézik a díjátadást, megünneplik csapatukat.
A portóiak még kidobják szurkolóiknak a gyorsan rájuk adott ünnepi pólót. Egy mez mellettünk, egy németnél landol, aki érzi, hogy nem neki szánták, rögtön odaadja egy örömittas portugál fanatikusnak. Vitor Baia reklámpólóját ugyanez a portói kaparintja meg, s rögtön odaadja a németnek: a légkör nem magyar szurkolóknak való.
Autónkat a portói buszok között közelítjük meg, ahol kisebbfajta utcabál áll, kicsit irigyeljük õket. Majdnem mindenkin PORTO CAMPEOES EUROPEUS póló, a trikógyártók optimizmusa kamatozott.
Állítólag a gépet nem is nagyon akarják átállítani, két hét múlva Eb, reményeik szerint csak a PORTO feliratot kell PORTUGAL-ra módosítani.
Fecser Péter
