Labdarúgó-világbajnokság: Az igazságos forgatókönyv - Olaszország-Egyesült Államok 1:1

Sport

A volt főnököm igazi futballőrült, ráadásul italomán. Ha az olaszok játszanak, meccsenként két-három SMS-t küld, melyekben forgatókönyveket vázol, lelkesedik, dicsőit, reménykedik - mikor milyen sorrendben.

A volt főnököm igazi futballőrült, ráadásul italomán. Ha az olaszok játszanak, meccsenként két-három SMS-t küld, melyekben forgatókönyveket vázol, lelkesedik, dicsőit, reménykedik - mikor milyen sorrendben. Ha az olaszok éppen nem játszanak, akkor azokról ír, akiknek a vérében-nevében sejti az olaszt: "Messi a világ legjobbja" - írja, miközben csak legyint Tevez zsenialitására; Riquelme meg a többi spanyol, mesztic és indián máris legendás 24 passza a szerbek ellen neki nem érhet fel Cambiasso végső, jól helyezett lövésével. Mindenekfölött azonban Tottit csodálja, és ez köztünk a legnagyobb vitatéma. Szerintem ugyanis ténykérdés, hogy egy csapat vagy Tottira épül, vagy nem épül Tottira. A válogatottban nem lehetséges az, ami a Romában: mert Gattuso vagy Zambrotta ugyan mindenhol és mindenkivel feltörli-túrja a pályát, de ha Pirlo vagy ne adj' isten(i) Del Piero nem kap elég teret, akkor az egész működésképtelen. Az olasz-amerikai meccs "igazságos" forgatókönyvében azonban a huszonnyolcadik percben SMS-t váltva egyetértettünk: Totti formán kívül, Del Pierónak jönnie kell, hogy egy zseniális húzással eldönthesse a meccset. Aztán minden másként alakult.

A meccs elején persze még nekem is megvolt a forgatókönyvem. Amikor kiderült, hogy az amerikaiak a ramsteini támaszponton készültek az olaszok elleni "háborúra", azonnal bevillant: ezt már láttam, ez egy Bud Spencer-film, az Akit Buldózernek hívtak. (A német verzióban Bud Spencert Mückének, azaz Szúnyognak hívják, aminek különösen azért nincs értelme, mert az egész film alatt megy a "na-na-na-na buldózer"-zene, szúnyogról pedig egy szó sem esik.) Sok mindenre emlékszem belőle: volt tengerparti rögbi, csihipuhi, némi mélylelki vonulattal, nehézségek árán győzött a jó. Ami a leginkább megmaradt: Bud Spencer szkanderozik a főamerikaival, először hagyja, hogy majdnem lenyomja, aztán úgy csapja le, hogy szét-törik az asztal. Tulajdonképpen ezt vártam a meccstől, és az első percek erre is utaltak. Jöttek az amerikaiak, de Gilardino megmutatta, hogy is állnak az erőviszonyok, aztán még az öngól is belefért - néha Piedone is kap egy-egy pofont. Utána azonban olyasmi történt, ami felborította az igazságról kialakított prekoncepciót: De Rossi akrobatikus könyökmozdulattal a levegőben ütötte le szegény statiszta McBride fejét; ömlött a vér. Ez az, ami nem lehetséges Bud Spencernél. Az ő ellenfelei fogják a lábukat-fejüket, aztán a következő jelenetben be vannak kötözve, de a nyílt törés meg a patakvér nem látszik soha.

De Rossit figyelem egy ideje, és úgy gondolom, hogy már két meccsel ezelőtt végleg ki kellett volna zárni a futballvilágból. Néhány hete, a svájciak elleni barátságos játék végén, 1:1-nél, amikor igazából már csak annyi volt hátra, hogy az ellenfelek három nyelven jó utat kívánjanak egymásnak a vébére, olyan brutálisan szállt bele az egyik svájciba, hogy az szó szerint párját ritkítja. Fiatal még, elkapta a hév - magyarázták az olasz szakértők.

A heves védő legfrissebb gyilkossági kísérlete nyomán összegabalyodott a meccs addig nyílegyenes vörös fonala, és főszerepet kapott az uruguayi kegyetlenségen szocializálódott bíró. Ettől fogva minden egyes döntése, két kiállítás, lesgól, meg nem adott tizenegyes sorsdöntőnek tűnt, és sokszoros nagyításban, kínosan kikockázva jelent meg. (A bírókérdés olasz viszonylatban mostanában egyébként is kényesnek tűnik, bár a bundaügyről az utóbbi években már több könyvben és több szemszögből is kimondták az igazságot, de sokáig senki sem akart odafigyelni.)

A németországi világbajnokságon 25 kamera mutatja a meccsek mindegyikét, a németek ezt szolgáltatják a világnak, ezt nevezik Weltbildnek, azaz világképnek. (A Bud Spencer-filmekhez elég két kamera, a másik Terence Hillt mutatja, ha épp a közelben van.) E helyütt ne foglalkozzunk azzal, hogy milyen a németek által kínált világkép, nézzük meg, mit mutat a bírókról. Sajnos, azt hiszem, ilyen formában túl sokat. Ugyanis nincs az a szuperpartjelző, aki meg tudná mondani, hogy ha két védő kifelé rohant harminccal, három csatár meg befelé ugyanennyivel, vajon abban a pillanatban, amikor húsz méter távolságból valaki ötvennel meglőtte a labdát, ki hol állt. Még a snookerben is szokott tévedni a bíró, amikor egyetlen golyót kell visszaállítania az előző állásba, nemhogy 5-10 izgő-mozgó ember esetében. Nyilván vagy videobíró kellene, vagy pedig el kellene fogadnunk, hogy a játékvezető nem a pillanatnyi pontosság, hanem a globális igazság kedvéért van a pályán. Hogy ha valami az igazságtalan felé billen, azt visszabillentse. Ha dráma van, ne legyen belőle tragédia. Vagy legyen, ha lennie kell. Ez a különben kiváló uruguayi ember sajnos nem ebben az irányban működött, bár lehet, hogy egyenként valamennyi döntése jogos és képviselhető volt. A bíró kevéssé empatikus működése nem tette lehetővé, hogy Cannavarót és Nestát ismét hősies oldalukról ismerjük meg, ahogy mindig is a legjobbak voltak. Miatta nem tudhattuk meg, milyen a normális olasz csapat, és mit tudnak az amerikaiak, ha előnybe kerülnek. Persze lehet, hogy az egész csak azért volt, mert az olaszok egyszerűen rosszak voltak, az amerikaiak meg kevesek.

Arról azonban, hogy a nagy huzakodás végül mégis igazságosan zárult, és nem lett belőle se amerikai limonádé, se Bud Spencer nem jött el Del Piero képében, és nem kólintott mindenkit fejbe, inkább a híres "láthatatlan kéz" tehet. Ahogy volt főnököm írta lehangolt, éjszakai SMS-ében: "Kézi Keller kivédte."

Neked ajánljuk