Amikor véget ér egy döntõ, az amerikaiak gyakorlatilag megkezdik a felkészülést a következõre. Talán ezért is szeretnék, ha a következõ nap munkaszüneti lenne. A várakozás napról napra fokozódik, ennek megfelelõen egy héttel a nagy nap elõtt már gyakorlatilag az egész ország futball-lázban ég.
Már csak ezért sem volt meglepõ, hogy a harlemi The Abyssinian Baptist Church lelkipásztora is a Super Bowlnak szentelte a legtöbb idõt a döntõ elõtti utolsó istentiszteleten. Butts tiszteletes 150 kilójával és fülbevalójával maga is egy igazi tight end benyomását keltette, így igazán autentikus szakértõként elemezhette mind a tavalyi döntõt, mind az idei esélyeket. Igen szuggesztív és patetikus elemeket sem nélkülözõ eszmefuttatásának az volt a lényege, hogy a Patriots és az Eagles megkapta a lehetõséget a gyõzelemre, de ez csak az egyiküknek sikerülhet, ezért a vesztest is becsülni kell. Hát igen. A lelkipásztor szerint a tavalyi Pats-sikert az eredményezte, hogy Brady és Smith, az akkori futó hitt magában. Ezért nekünk, hallgatóknak az javasolta, hogy ezt tegyük mi is, és éljünk a kapott lehetõségekkel. Az elõadás tényleg hatásos volt, szinte láttuk magunkat áttörni a New England védõin.
A fergeteges gospelkórus evangéliumi énekei által igen hangulatossá vált igehirdetés persze az élet más területeire is adott útravalót. A szuggesztív beszéd hatására már a tiszteletessel együtt haragudtunk a Destiny's Child nevû macacsapatra, akik azt sugallják, hogy a külcsín a fontos. Különösen az nem tetszett az atyának - s nekünk sem -, hogy az állítólagos sors gyermekei a soványságot hirdetik, ami nyilvánvalóan felületes és üldözendõ szemléletre utal. A harlemi baptisták egyébként a most vasárnapi istentisztelet után a Super Bowlt együtt nézték a templomban kifeszített nagy kivetítõn. Butts testvér csak annyit kért, mindenki hozzon magával a kedvenc ételébõl, éppen annyit, ami hat embernek elegendõ. Közösségi hangulat, kiváló sportélmény és egy nagy ívû csapás a Destiny's Child diétás elveire.
A világ legnézettebb sporteseményére az idén elõször hivatalosan is lehetett jegyeket venni interneten keresztül. A közel 600 000 forintos jegyárak azonban még annak ellenére is riasztónak tûntek számunkra, hogy többnapos szállás, kaja és talán ingyensör is járt hozzá. Ezért még New Yorkból is úgy döntöttünk, néhány millió társunkkal együtt, hogy marad a televíziós közvetítés.
Az elmaradóban lévõ jégkorongszezon híján kénytelenek voltunk a döntõre a Knicks kosarasaival hangolódni. Állítólag az USA-ban a tragikus 9. 11 óta a sporteseményeken is megerõsítették az ellenõrzést. Nehéz elképzelni, milyen volt korábban, mi ugyanis - egy kisiskoláscsoport tagjainak álcázva - fél perc alatt a Madison Square Garden parkettjén voltunk. Csak miután egy rögtönzött dobásbemutatót követõen magunk is lejattoltunk a helyi ászokkal, Marburyvel és Mohammeddel, s helyet foglaltunk az elsõ sorban, akkor került elõ egy öltönyös úr, aki igen udvariasan közölte, hogy a jegyünk sajnos nem a kispadra szól. A mérkõzés váratlanul izgalmas volt, a Knicks legyûrte a Clevelandet.
A New York-i szurkolói szokásokról érdemes pár szóban megemlékezni. A játékvezetõ édesanyjának foglalkozását, az ellenfél játékosainak szexuális irányultságát és az ellenfél város kisebbségi arányait elemzõ és összegzõ magyar rigmusokhoz szokott hazai drukker kicsit szegényesnek érezheti az itteni kínálatot. A legszellemesebb a "defense" csatakiáltás. Igaz, más nincs. Ezt meglepõ módon akkor kell kiabálni, ha a csapat védekezik. A szöveg a kivetítõn megjelenik, és a hangosbeszélõ is segít a lámpalázas nézõnek. A klub kreatívjai már a támadásra is kidolgoztak egy harcias "Go Knicks Go" javaslatot, de ezt a szurkolók még nem szeretik. Ha a támadáskor is koncentrálni kellene, az 100 százalékos teljesítményt igényelne, és ez nyilvánvalóan túlzás. A környékünkön a kemény magot és a B-középet egy apa és fia jelenti, õk a bennfentes Come on Crawfyval buzdítanak, és minden szép kosár után pacsiznak a közelben ülõkkel. Egy idõ után kicsit fárasztó. A meccs végén már csak a kosarak újraszámlálásában reménykedõ Cavs-drukkerek is Super Bowl-pólók vásárlásába vetik magukat, amelyek mellé a futballdöntõre vonatkozó kiadványt is adnak.
A kiadványban elsõként természetesen a két csapat pompom lányait tekintjük meg. A kicsit túlkozmetikázott szépségek majdnem mindegyike egyetemre jár, a legintellektuálisabbnak az tûnik közülük, akinek hobbija is van: a tánc mellett napi két karamel macchiato a Starbucks kávézókban.
Nem csak a két csapatot, a két várost is összevetik, ki tudja elõre, két ilyen kiváló védelem mellett milyen apróságok dönthetnek. A Pats (Boston) sörben - Sam Adams - verhetetlennek tûnik a Yuenglinggel szemben, a vezetõ színész drukkerek között Ben Afflecket (B) meggyõzõbbnek érezzük Kevin Baconnél (P), de a rapperbõl lett színész kategóriában Will Smith egyenlít a bostoni Mark Wahlberggel szemben. A két bokszoló, Rocky Marciano és Joe Frazier közötti különbség nem dönthet, így nyilvánvalóan a helyi köszönés kifinomultsága - How ah yah (Boston) - volt, ami legyûrte a slendriánabb Yo! Whasuphoz szokott Eagles-sztárokat.
Persze az is lehet, hogy Branch és szokás szerint Tom Brady zsenialitása döntött, akirõl mindig elmondják, hogy nem õ a legjobb irányító a ligában, de valahogy mindig az õ csapata gyõz. A vesztes csapat vezérét a kicsit korán McNamathként aposztrofált Donovan McNabbat is idesorolják, így megint egy évig lehet vitatkozni arról, hogy a csapat csinálja-e a jó quarterbacket, vagy fordítva. A választ nem tudjuk, s a lapzárta miatt a részletesebb értékeléstõl is el kell tekintenünk. Ami tény, hogy négy éven belül harmadszor is a New England Patriotsé a Lombardi-trófea, s ez, ahogy a mérkõzés egyik hõse, Troy Brown lihegte a mikrofonba lényegre törõ nyilatkozatában a meccs után, igen kiváló érzés.
Fecser Péter
