Interjú

"Azt mondták, agyon fognak lőni"

Dmitrij Vilenszkij rendező, aktivista

  • Vértes Judit
  • 2013. május 11.

Színház

A Sto gyelaty? (Mit tegyünk?) nevű szentpétervári művészcsoport a tranzit.hu meghívására rendezte meg a tandráma és a közösségi színház módszereit alkalmazó Hová letta kommunizmus? című darab budapesti adaptációját. A Jurányi Inkubátorházban bemutatott előadást a művészetelméleti és -gyakorlati szabadiskola 2012. decemberi szemináriuma készítette elő, ahol a baloldali művészcsoport tagja, Dmitrij Vilenszkij vizsgálta - Tamás Gáspár Miklós segítségével - a magyarországi (anti)kommunizmus állapotát.

Magyar Narancs: Gondolom, önök már megtalálták a választ a kérdésre: mit tegyünk? De mi van a többi örök orosz kérdéssel: "Kinek jó Oroszországban élni?" "Ki a bűnös?"

Dmitrij Vilenszkij: Hogy kinek jó Oroszországban? Ez egyértelmű. Akinek hozzáférése van a hatalomhoz. A "Ki a bűnös?" pedig a jobboldali populizmus kérdése. Hát természetesen a zsidók, a homokosok, a bevándorlók, a kaukázusiak. A mi kérdésünk baloldalról jön. Azért jó a Sto gyelaty?, mert ez a folyamat kérdése, és a választ rá csak a gyakorlatban lehet megtalálni. Művészeti, filmes, színházi projektekben. Mellette publikálunk, újságot szerkesztünk.


Fotó: manufacturingtoday.org

 

MN: Hova pozicionálja magukat az orosz művészeti szcénában? Van kapcsolat más hasonló formációkkal, vagy légüres térben mozognak?

DV: A Vojna és a Pussy Riot hírneve leginkább a médiabotrányokkal függ össze. Nem lehet azt mondani, hogy a művészeti világban gyökerezne az ismertségük. Ez médiasiker. Oroszországban mi elég ismertek vagyunk az úgynevezett intelligencia, tehát olyan emberek körében, akik a priori ellenzéki pozíciót foglalnak el a putyinizmussal szemben. De mi eleve internacionalista művészként tekintünk magunkra.

MN: Mára már Oroszországban is elvesztette a művész azt a kitüntetett szerepét, amit korábban betöltött. Eljut-e a hatalomig az üzenetük? Nyilván az előadásaikra eleve olyan emberek mennek, akik osztják a nézeteiket.

DV: Igen, sajnos nagyon szűk réteget szólítunk meg. Úgy látjuk, Nyugaton szorosabb az együttműködés a társadalom és a művészek között. Terjed a community based art, de a társadalomra gyakorolt hatása így is erősen korlátozott. Mi azért olyan filmeket próbálunk csinálni, amelyek minden előképzettség nélkül is érthetők. A mainstreammel ellentétben az anyagainkhoz szabad hozzáférést biztosítunk, nincs viszont hozzáférésünk a széles néprétegekhez, mert ez már politikai kérdés. A nemzetközi porondon is jelen vagyunk, bár ezért is ér minket kritika, hogy mi úgymond Nyugatra termelünk. De ez ostobaság.

MN: Hogyan próbálnak hatni otthon?

DV: Az igazság az, hogy az elnyomottak önszervezésre vannak ítélve. Nyilván nem tudom megváltoztatni a középiskolai történelemoktatást, de szemináriumokat, workshopokat, filmvetítéseket szoktunk szervezni, és a Hova tűnt a kommunizmus? is fiatalokat bevonó tandráma. De mivel nincs hozzáférésünk a tömegmédiumokhoz, nyilván a megszólítottak köre sem olyan széles, mint szeretnénk. Valószínűleg ez a maximum, amit el tudunk érni úgy, hogy nem engedünk a cenzurális kompromisszumoknak.

MN: Miben nyilvánul meg a cenzúra?

DV: Ez tág fogalom. Az is cenzúra, ha elviszed a képeidet egy kiállításra, és elutasítják, de az is cenzúra, ha meg se hívnak, és az utóbbi sokkal keményebb, lényegibb. Az elutasításból tőkét lehet kovácsolni. Számomra az a kérdés, egyáltalán hogyan került oda a művész. Ez olyan, mintha megjelennék egy Putyinnak rendezett banketten, és ott jól megmondanám neki a véleményem. De hogy kerültem én oda? Mert oda meghívó kell. De minket se Putyin-bankettre nem hívnak, se a velencei biennáléra. Ez kicsit olyan, mint az NSZK-ban a berufsverbot, amikor a kommunista múltú emberek nem tölthettek be bizonyos posztokat. A hatalom számára a baloldali értékeket képviselő emberek nem szalonképesek.

MN: Milyen tapasztalatai voltak Magyarországon?

DV: Számunkra azért különösen izgalmas pont itt bemutatni ezt a projektünket, mert Magyarországon sokkal erősebb az antikommunista hagyomány, mint más volt szocialista országokban. Persze nálunk is jelen van, különösen a patriarchális-konzervatív diskurzusban, de Oroszországban 2003-tól megjelent és felerősödött egy újbaloldali mozgalom. A barátaink kifejezetten óvtak minket, hogy elfogadjuk a meghívást. Azt mondták, helyben agyon fognak lőni. A próbafolyamat során azonban úgy látszott, hogy itt se tűnt el annyira a kommunizmus, mint azt sokan szeretnék. Különben is, annak, ami a Szovjetunióban volt, semmi köze a kommunizmushoz, az államkapitalizmus volt. Ma már tudjuk, hogy a fasizmus és a kommunizmus konfliktusa nélkül nem lehet megérteni, miért olyan brutális formában valósult meg mindaz, amit szovjet történelemnek nevezünk, ahogy nem lehet megérteni a 20. századi kapitalizmus brutalitásának rendszerkritikája nélkül sem. Számunkra a kommunizmus nem egy konkrét rendszer, hanem az emberi lény alapvető vonása; egy olyan utópisztikus rendszer, amely meghaladja a bináris oppozíciókat, felszámolja az elidegenített munka és a tőke közötti ellentétet. Ne legyünk képmutatók: nagyon sok közös van a kereszténység és a kommunizmus eszméje között. Tulajdonképpen az egész európai civilizáció ezekből az eszmékből nőtt ki. De erre persze nagyon kevés ember gondol.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.