Magyar Narancs: Gondolom, önök már megtalálták a választ a kérdésre: mit tegyünk? De mi van a többi örök orosz kérdéssel: "Kinek jó Oroszországban élni?" "Ki a bűnös?"
Dmitrij Vilenszkij: Hogy kinek jó Oroszországban? Ez egyértelmű. Akinek hozzáférése van a hatalomhoz. A "Ki a bűnös?" pedig a jobboldali populizmus kérdése. Hát természetesen a zsidók, a homokosok, a bevándorlók, a kaukázusiak. A mi kérdésünk baloldalról jön. Azért jó a Sto gyelaty?, mert ez a folyamat kérdése, és a választ rá csak a gyakorlatban lehet megtalálni. Művészeti, filmes, színházi projektekben. Mellette publikálunk, újságot szerkesztünk.
Fotó: manufacturingtoday.org
MN: Hova pozicionálja magukat az orosz művészeti szcénában? Van kapcsolat más hasonló formációkkal, vagy légüres térben mozognak?
DV: A Vojna és a Pussy Riot hírneve leginkább a médiabotrányokkal függ össze. Nem lehet azt mondani, hogy a művészeti világban gyökerezne az ismertségük. Ez médiasiker. Oroszországban mi elég ismertek vagyunk az úgynevezett intelligencia, tehát olyan emberek körében, akik a priori ellenzéki pozíciót foglalnak el a putyinizmussal szemben. De mi eleve internacionalista művészként tekintünk magunkra.
MN: Mára már Oroszországban is elvesztette a művész azt a kitüntetett szerepét, amit korábban betöltött. Eljut-e a hatalomig az üzenetük? Nyilván az előadásaikra eleve olyan emberek mennek, akik osztják a nézeteiket.
DV: Igen, sajnos nagyon szűk réteget szólítunk meg. Úgy látjuk, Nyugaton szorosabb az együttműködés a társadalom és a művészek között. Terjed a community based art, de a társadalomra gyakorolt hatása így is erősen korlátozott. Mi azért olyan filmeket próbálunk csinálni, amelyek minden előképzettség nélkül is érthetők. A mainstreammel ellentétben az anyagainkhoz szabad hozzáférést biztosítunk, nincs viszont hozzáférésünk a széles néprétegekhez, mert ez már politikai kérdés. A nemzetközi porondon is jelen vagyunk, bár ezért is ér minket kritika, hogy mi úgymond Nyugatra termelünk. De ez ostobaság.
MN: Hogyan próbálnak hatni otthon?
DV: Az igazság az, hogy az elnyomottak önszervezésre vannak ítélve. Nyilván nem tudom megváltoztatni a középiskolai történelemoktatást, de szemináriumokat, workshopokat, filmvetítéseket szoktunk szervezni, és a Hova tűnt a kommunizmus? is fiatalokat bevonó tandráma. De mivel nincs hozzáférésünk a tömegmédiumokhoz, nyilván a megszólítottak köre sem olyan széles, mint szeretnénk. Valószínűleg ez a maximum, amit el tudunk érni úgy, hogy nem engedünk a cenzurális kompromisszumoknak.
MN: Miben nyilvánul meg a cenzúra?
DV: Ez tág fogalom. Az is cenzúra, ha elviszed a képeidet egy kiállításra, és elutasítják, de az is cenzúra, ha meg se hívnak, és az utóbbi sokkal keményebb, lényegibb. Az elutasításból tőkét lehet kovácsolni. Számomra az a kérdés, egyáltalán hogyan került oda a művész. Ez olyan, mintha megjelennék egy Putyinnak rendezett banketten, és ott jól megmondanám neki a véleményem. De hogy kerültem én oda? Mert oda meghívó kell. De minket se Putyin-bankettre nem hívnak, se a velencei biennáléra. Ez kicsit olyan, mint az NSZK-ban a berufsverbot, amikor a kommunista múltú emberek nem tölthettek be bizonyos posztokat. A hatalom számára a baloldali értékeket képviselő emberek nem szalonképesek.
MN: Milyen tapasztalatai voltak Magyarországon?
DV: Számunkra azért különösen izgalmas pont itt bemutatni ezt a projektünket, mert Magyarországon sokkal erősebb az antikommunista hagyomány, mint más volt szocialista országokban. Persze nálunk is jelen van, különösen a patriarchális-konzervatív diskurzusban, de Oroszországban 2003-tól megjelent és felerősödött egy újbaloldali mozgalom. A barátaink kifejezetten óvtak minket, hogy elfogadjuk a meghívást. Azt mondták, helyben agyon fognak lőni. A próbafolyamat során azonban úgy látszott, hogy itt se tűnt el annyira a kommunizmus, mint azt sokan szeretnék. Különben is, annak, ami a Szovjetunióban volt, semmi köze a kommunizmushoz, az államkapitalizmus volt. Ma már tudjuk, hogy a fasizmus és a kommunizmus konfliktusa nélkül nem lehet megérteni, miért olyan brutális formában valósult meg mindaz, amit szovjet történelemnek nevezünk, ahogy nem lehet megérteni a 20. századi kapitalizmus brutalitásának rendszerkritikája nélkül sem. Számunkra a kommunizmus nem egy konkrét rendszer, hanem az emberi lény alapvető vonása; egy olyan utópisztikus rendszer, amely meghaladja a bináris oppozíciókat, felszámolja az elidegenített munka és a tőke közötti ellentétet. Ne legyünk képmutatók: nagyon sok közös van a kereszténység és a kommunizmus eszméje között. Tulajdonképpen az egész európai civilizáció ezekből az eszmékből nőtt ki. De erre persze nagyon kevés ember gondol.
