Komáromba hívták Béres Attilát, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját, hogy állítsa színpadra a Klaus Mann kisregénye nyomán, Varga Emese által bravúrosan dramatizált Mefisztót a Tükrök évadának nevezett időszakban. Béres Erdélyből indult, Budapesten végzett, 2006-ban lett az Operettszínház főrendezője, 2015-től pedig az idén kétszáz éves Miskolci Nemzeti Színházat vezeti. A színház az egyetlen magyar teátrumként az Európai Színházi Unió tagja lett.
A Komáromi Jókai Színház teljesítménye az elmúlt majd’ húsz évben hullámzó. Az intézmény szeretné újrapozícionálni magát időről időre, ezért szinte szimbolikus, hogy a Mefisztó főszerepét a rendező Gál Tamásra, a színház 2020-ban beiktatott felvidéki születésű, de Magyarországon is sokat működött jelenlegi igazgatójára osztotta. Dupla csavar, hogy Gál színészből lett színházigazgatót alakít a hatalom, a művészet, a manipuláció és a lelkiismeret kapcsolatáról szóló előadásban. A történet Fico újabb kormányzásának idején ott is elképesztően aktuális.
Magas labda tehát a becsvágy és lelkiismeret között őrlődő színész, színházigazgató Hendrik Höfgen pályáján keresztül bemutatni a propaganda által vezérelt rezsimek természetét. És hatásos is. A nézőtér oldalsó járatait felhasználó közjátékok, a játéktér erős fényekkel való felosztása, az ipari zörejek és Lakatos Róbert finomabb zenéinek ellentéte, Horesnyi Balázs egyszerű, de gigantikus díszlete, a mindent eltipró diktatúrát szimbolizáló óriási katonai bakanccsal és a falakba épített, mérsékelt funkcióval bíró vízszintes emberi alakokkal külön-külön is bombasztikus ötletek. A társulati összhang és a színészek játéka viszont nem egyenletes, így a nagy lehetőség mellett többször elmegy az előadás. A főszereplő pedig olykor vánszorog az erős, szellemes monológjai után, mintha inkább a hétköznapi, továbblépni képtelen figura felé billentené a szerepét, holott egy színházigazgatónak a színpadon és a valóságban is húznia kell magával a csapatát.
Több figyelemreméltó egyéni teljesítmény van az előadásban, sőt akadnak nagy meglepetések is: például Szebellai Dániel alakítása, ami felhívja a figyelmet arra, hogy a tehetségtelen, nemzetszocialista színész Miklas kicsi megvillanása kulcsszerep. Érdekes, hogy egy híresen vonalas ex-színházigazgató is színre került: Teophil Mardert, a fontoskodó és nagyképű színdarabírót Gáspárik Attila alakítja, aki 2012 és 2022 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója volt. A Göringet igen plasztikusan játszó Mokos Attila szerepe szerint ebben már komoly szellemi összeesküvést fedezhetne fel.
Béres Attila Mefisztója megmutatja, hogy az ember csak egy ideig képes hazudni magának, aztán falnak megy, vagy elkezd száguldani az őrület felé. De az is felsejlik az előadás kapcsán, hogy a színház lényege „túlmutat a történelem kulisszáin, túllép időn és politikán”.
*
A Történt egyszer Újvidéken című előadás a közönség, a színészek és a rendezők, valamint a klasszikus és a kortárs színház viszonyával foglalkozik. A művészi identitás kérdését járja körül vajdasági magyar kontextusban.
Urbán András rendező a posztjugoszláv avantgárd színház egyik legfontosabb műhelye, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház alapítója és igazgatója volt. Frissen nevezték ki az idén ötvenéves Újvidéki Színház élére. Olyan előadással indított, ami a társulatról, a társulat történetéről és identitásáról szól, és egyben saját színházcsinálói ars poeticája is. A Történt egyszer Újvidéken saját szövegekből, beszélgetésekből, vitákból, improvizációkból született, összességében az egész Vajdaságról szól. Bátor előadás.
A színház, illetve a színház épületének elmúlt ötven évét mutatja be őszinte és impulzív színészi megnyilatkozásokkal. Az egész társulat szerepel benne. A kerettörténet szerint a színészek a színház ötvenéves születésnapjára szervezett gálaműsor másnapján, hajnalban ráébrednek, hogy mivel reggel társulati ülés lesz, már nem érdemes hazamenniük. Addig is őrültségekkel foglalkoznak, delirálnak, szellemet idéznek, egymást basztatják, meg a közönséget is. Elhangzik sok dal korábbi előadásokból, de a vajdasági zenész, Szerda Árpád szerzeményei és más egyéb zeneszámok is előjönnek, amelyek a témához, illetve az életérzéshez kapcsolódnak.
A rendező és a koreográfus Gergye Krisztián is ügyelt arra, hogy az összhang tökéletes legyen. Kitűnőek az önreflexív stand upok és a zenés klipek (Krizsán Szilvitől Pongó Gáborig), és fantasztikus László Judit is, aki dzsesszénekesként is remek előadó: velőtrázó Szomorú vasárnapot énekel az előadás közepén, Mészáros Árpád pedig profi dekadens kabaristaként is kiválóan exponálta magát. A szürreális parti egy esztrádnak látszó, de mély értelmű jelenetfüzér a mozi korszakára emlékező indiános revütől a szerb-magyar keverék szlengben előadott párbeszédeken át a vezető színészek viadaláig. A Harag György rendezőre, a „keménypöcsű székely emberre” emlékező jelenettel a kisebbségi kör is bezárult, amit Mészáros Árpád a Rocky Horror Picture Show-ból a My sweet Transvestite from Transylvania című dallal, fülledt Gergye-koreográfiával ünnepel meg.
„Ha a nézőtéren már nem lesz itt senki/Ha már bosszankodva sem akarsz itt lenni/Akkor már lőttek a színháznak/Akkor vége lesz a világnak!” – mondja el prózában az előadás végén Elor Emina az előadás derekán még az egész társulat által énekelt dal szövegét, vagyis a hitvallásukat.
Jó olyan színházat nézni, amelyben minket, nézőket komolyan vesznek. És ez mindkét előadásra igaz.
(Címlapképünkön: részlet a Történt egyszer Újvidéken című előadásból. Fotó: Srdan Doroski)
