Színház

Az arcunkra fagyott mosoly

Lavina

Kritika

Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.

Kényelmes nyugati civilizációnk fenntarthatóságának kulcsa, hogy a társadalmi elvárások és az emberi valóság közötti tér minél kisebb legyen. Legyünk jó polgárok, megértő barátok, odaadó házastársak és gyerekeinket az életünknél is szeressük jobban. A rengeteg elvárás teljesítése közben, ha bele akarunk férni a „jó ember” kategóriába, önmagunkat jobbára a háttérbe kell szorítanunk. De ha egy hóágyú úgy találja el a fehér lepellel takart ösztöneinket, hogy kibukkan alóla a valódi énünk, egyszeriben az egész társadalom szerkezete meginog.

Az efféle kötelezően fakultatív önmegtagadásra számos dramedy épül, a kánon kiemelkedő darabja pedig Ruben Östlund filmje, a Lavina, amely ezúttal Pelsőczy Rékát ihlette meg. A rendező már jártas a skandináv drámák feldolgozásában, Thomas Vinterberg Vadászat és Születésnap című filmjeit is színpadra vitte, a Lavinával azonban humorosabbra vette a formát, kicsit talán humorosabbra, mint kellett volna.

Nem egyszerű egy külső helyszínekre nagyban építő filmet néhány négyzetméterre beszorítani, főképp, ha a tájnak szerepe is van, márpedig itt kulcsfontosságú a végtelen fehérség nyomasztása. A látvány (díszlet: Tihanyi Ildikó) mégsem csonka. Egy ötletesen használt kocka, mely kívülről havas tájképként, belülről szállodai szobaként, illetve szaunaként működik, bőven elég, hogy érzékeltesse, ebben a fagyos atmoszférában kint és bent egyaránt be vagyunk zárva, nincs menekvés a robajjal közelgő konfrontáció elől.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk