Színház

Az arcunkra fagyott mosoly

Lavina

Kritika

Akinek van családja, könnyen láthatja úgy, hogy az idill sokszor a borzalmak előszobája, és kizárólag arra jó, hogy még magasabbról essünk pofára, ha beüt a krach.

Kényelmes nyugati civilizációnk fenntarthatóságának kulcsa, hogy a társadalmi elvárások és az emberi valóság közötti tér minél kisebb legyen. Legyünk jó polgárok, megértő barátok, odaadó házastársak és gyerekeinket az életünknél is szeressük jobban. A rengeteg elvárás teljesítése közben, ha bele akarunk férni a „jó ember” kategóriába, önmagunkat jobbára a háttérbe kell szorítanunk. De ha egy hóágyú úgy találja el a fehér lepellel takart ösztöneinket, hogy kibukkan alóla a valódi énünk, egyszeriben az egész társadalom szerkezete meginog.

Az efféle kötelezően fakultatív önmegtagadásra számos dramedy épül, a kánon kiemelkedő darabja pedig Ruben Östlund filmje, a Lavina, amely ezúttal Pelsőczy Rékát ihlette meg. A rendező már jártas a skandináv drámák feldolgozásában, Thomas Vinterberg Vadászat és Születésnap című filmjeit is színpadra vitte, a Lavinával azonban humorosabbra vette a formát, kicsit talán humorosabbra, mint kellett volna.

Nem egyszerű egy külső helyszínekre nagyban építő filmet néhány négyzetméterre beszorítani, főképp, ha a tájnak szerepe is van, márpedig itt kulcsfontosságú a végtelen fehérség nyomasztása. A látvány (díszlet: Tihanyi Ildikó) mégsem csonka. Egy ötletesen használt kocka, mely kívülről havas tájképként, belülről szállodai szobaként, illetve szaunaként működik, bőven elég, hogy érzékeltesse, ebben a fagyos atmoszférában kint és bent egyaránt be vagyunk zárva, nincs menekvés a robajjal közelgő konfrontáció elől.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.