Magyar Narancs: Matematikusnak tanultál. Kényszerpálya volt?
Béres Attila: Semmi esetre sem. Marosvásárhelyen születtem, és a 80-as évek végén a szülővárosomban szerettem volna felvételizni a színművészetire, de 1989-ben nem hirdettek magyar fiúszínész helyet. Édesapám a marosvásárhelyi színművészetin tanított filozófiát és esztétikát, és ő sem igazán szerette volna, hogy színész legyek. Egy délután dühösen megkérdeztem tőle, hogy ha matematika szakra jelentkezem, az rendben lenne-e. Rendben, mondta erre ő. Bár a gimnáziumban szerettem a matekot, mégis engem lepett meg a legjobban, hogy felvettek a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika karára. Végtére is jó dolog, hogy van a gondolkodásomnak egy része, amelyik ki tud zökkenteni a színházi világból.
MN: Később aztán felvettek a színészképzésre.
BA: Harmadéves matematikushallgató voltam, amikor felvételiztem, és fel is vettek. Onnantól párhuzamosan végeztem a két szakot. Még előtte, matematika szakosként több előadásban is szerepeltem statisztaként a Kolozsvári Magyar Színházban, aztán a színész szak elvégzése után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerültem, de nem igazán találtam a helyem. Amire mindig is vágytam, hogy színész lehessek, a lelkem mélyén nem okozott örömöt. Pedig kezdő színészként jobbnál jobb feladatok találtak rám, és mégsem. Azt hiszem, a jó értelemben vett színészi ösztönösség hiányzott belőlem, vagy ha úgy tetszik, túl „agyas” voltam.
MN: Akkor döntöttél úgy, hogy felvételizel a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára?
BA: A Chioggiai csetepatét próbáltuk Novák Eszterrel a marosvásárhelyi színházban, Toffolót játszottam, és a próbafolyamat alatt nagyon sokszor azon kaptam magam, hogy lekések a jelenetről, vagy nem hallom az ügyelő hívását, mert mindig ott ültem a nézőtéren, és azt néztem, Eszter hogyan rendez, hogyan beszél, mit talál ki. A vele folytatott munka, az, ahogyan a színpadon létrehoz helyzeteket, kommunikál, ahogy megteremt egy színpadi valóságot, rabul ejtett. Lényegében ő adta meg a végső lökést.
MN: Milyen volt akkoriban az SZFE?
BA: Milyen szomorú, hogy erről is már csak múlt időben beszélünk! Már amikor színésznek tanultam, akkor is többször voltunk ott vendégként az osztályunkkal. Kicsit irigykedve is néztük a budapesti kollégákat. Szerintem mindannyiunkban élt a vágy, hogy egyszer idejárjunk. Amikor bekerültem, egészen különösen jó volt ott lenni, jó csapat gyűlt össze, Bodó Viktor, Balázs Zoli vagy Szabó Máté voltak az évfolyamtársaim. Székely Gábort, Szinetár Miklóst, Ács Jánost, Babarczy Lászlót vagy Ascher Tamást élmény volt hallgatni. Marosvásárhelyről nézve elérhetetlennek tűnő csoda volt, hogy ott lehetek.
MN: Mit gondolsz mindarról, ami az egyetemmel történt?
BA: Tragédia, ha úgy tetszik, megbocsáthatatlan bűn. Nem gondolom, hogy minden tökéletes volt az SZFE-n előtte, de ha gondok vannak, elsősorban a párbeszédre, a megoldásra kell törekedni, a ledózerolás nem megoldás. A mód, ahogy mindez megtörtént, rémisztő. Az, ahogy az einstandolók relativizálták a saját vélt vagy valós igazságukat, biztos nem vezet előre. Ez egy nagyon pici szakma, egy kis országban. És nagyon régóta küzd a szakmánk a megosztottság, a kettéosztottság daganatával. Az ilyen és ehhez hasonló történetek csak súlyosbítják ezt a kórt. Egészen korán, az egyetemfoglalást követően a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetése kiállt a diákok mellett, őrködtünk is az erkélyen. Székely Gábor a legfontosabb tanárom volt életem során. Az, ahogy bemocskolták a nevét, embertelen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
