Interjú

„Nagyobb állat, mint a hangya”

Béres Attila rendező, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója

Színház

Egy művészeti tanáccsal együttműködve vezeti a Miskolci Nemzeti Színházat, amelyet ma az ország egyik legjobb színházaként tartanak számon. Pályája alakulásáról, mesteréről, Székely Gáborról, az SZFE-ről beszélgettünk, de szóba került a politikai befolyásolás kérdése mellett Ókovács Szilveszter és a vidéki operatársulatok közötti vita is.

Magyar Narancs: Matematikusnak tanultál. Kényszerpálya volt?

Béres Attila: Semmi esetre sem. Marosvásárhelyen születtem, és a 80-as évek végén a szülővárosomban szerettem volna felvételizni a színművészetire, de 1989-ben nem hirdettek magyar fiúszínész helyet. Édesapám a marosvásárhelyi színművészetin tanított filozófiát és esztétikát, és ő sem igazán szerette volna, hogy színész legyek. Egy délután dühösen megkérdeztem tőle, hogy ha matematika szakra jelentkezem, az rendben lenne-e. Rendben, mondta erre ő. Bár a gimnáziumban szerettem a matekot, mégis engem lepett meg a legjobban, hogy felvettek a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika karára. Végtére is jó dolog, hogy van a gondolkodásomnak egy része, amelyik ki tud zökkenteni a színházi világból.

MN: Később aztán felvettek a színészképzésre.

BA: Harmadéves matematikushallgató voltam, amikor felvételiztem, és fel is vettek. Onnantól párhuzamosan végeztem a két szakot. Még előtte, matematika szakosként több előadásban is szerepeltem statisztaként a Kolozsvári Magyar Színházban, aztán a színész szak elvégzése után a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerültem, de nem igazán találtam a helyem. Amire mindig is vágytam, hogy színész lehessek, a lelkem mélyén nem okozott örömöt. Pedig kezdő színészként jobbnál jobb feladatok találtak rám, és mégsem. Azt hiszem, a jó értelemben vett színészi ösztönösség hiányzott belőlem, vagy ha úgy tetszik, túl „agyas” voltam.

MN: Akkor döntöttél úgy, hogy felvételizel a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára?

BA: A Chioggiai csetepatét próbáltuk Novák Eszterrel a marosvásárhelyi színházban, Toffolót játszottam, és a próbafolyamat alatt nagyon sokszor azon kaptam magam, hogy lekések a jelenetről, vagy nem hallom az ügyelő hívását, mert mindig ott ültem a nézőtéren, és azt néztem, Eszter hogyan rendez, hogyan beszél, mit talál ki. A vele folytatott munka, az, ahogyan a színpadon létrehoz helyzeteket, kommunikál, ahogy megteremt egy színpadi valóságot, rabul ejtett. Lényegében ő adta meg a végső lökést.

MN: Milyen volt akkoriban az SZFE?

BA: Milyen szomorú, hogy erről is már csak múlt időben beszélünk! Már amikor színésznek tanultam, akkor is többször voltunk ott vendégként az osztályunkkal. Kicsit irigykedve is néztük a budapesti kollégákat. Szerintem mindannyiunkban élt a vágy, hogy egyszer idejárjunk. Amikor bekerültem, egészen különösen jó volt ott lenni, jó csapat gyűlt össze, Bodó Viktor, Balázs Zoli vagy Szabó Máté voltak az évfolyamtársaim. Székely Gábort, Szinetár Miklóst, Ács Jánost, Babarczy Lászlót vagy Ascher Tamást élmény volt hallgatni. Marosvásárhelyről nézve elérhetetlennek tűnő csoda volt, hogy ott lehetek.

MN: Mit gondolsz mindarról, ami az egyetemmel történt?

BA: Tragédia, ha úgy tetszik, megbocsáthatatlan bűn. Nem gondolom, hogy minden tökéletes volt az SZFE-n előtte, de ha gondok vannak, elsősorban a párbeszédre, a megoldásra kell törekedni, a ledózerolás nem megoldás. A mód, ahogy mindez megtörtént, rémisztő. Az, ahogy az einstandolók relativizálták a saját vélt vagy valós igazságukat, biztos nem vezet előre. Ez egy nagyon pici szakma, egy kis országban. És nagyon régóta küzd a szakmánk a megosztottság, a kettéosztottság daganatával. Az ilyen és ehhez hasonló történetek csak súlyosbítják ezt a kórt. Egészen korán, az egyetemfoglalást követően a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetése kiállt a diákok mellett, őrködtünk is az erkélyen. Székely Gábor a legfontosabb tanárom volt éle­tem során. Az, ahogy bemocskolták a nevét, embertelen.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.