Mókás meg persze elszomorító is, hogy pár nappal a tánc világnapja és a kedélyes ünnepi szónoklatok után arról írok, hogy itthon valójában nincs mit ünnepelni.
„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.
A társadalmi felelősségvállalás drámái, melyek mostanában jó okkal megszaporodtak, rendre azzal a kérdéssel küzdenek színházilag, hogy hogyan lehet ábrázolni, vagyis szóra bírni azt, aki elnyomott, alávetett, kirekesztett, áldozat. A szegényt, a romát, a hajléktalant, a menekültet, az auschwitzi túlélőt, a prostituáltat, a nővért, az árvát.
A független színház különös figurájából a magyar színháztörténet megkerülhetetlen alkotója lett. Előadásaira több hónapos előjegyzéssel lehet jegyet kapni, első igazi kőszínházi rendezését A bajnok címmel mutatták be a Katonában. Máris zajos a siker, miközben a kormánypárti sajtó a színház igazgatóját fenyegeti. Az alpári támadásokra a rendező nem kívánt reagálni, de így is volt mit kérdezni tőle.
Régen botrányosnak mondtuk volna, ma már szokásosnak: a dunaújvárosi színház élére a 9 tagú szakmai bizottság egyöntetű javaslata ellenére végül a polgármester jelöltje, Őze Áron került.