Vagyis a táncot igen, de a tánc háza táján, szakmai berkeiben jószerével semmit. A hazai táncszíntér sosem volt egységes, összefogáspárti, de tán ennyire megosztott sem volt soha. Kezdem újra a nyolcvanas években, a szabad tánc hazai új hullámának megszületése idején érezni magam, amikor Bozsik Yvette, Goda Gábor, Angelus Iván, Nagy József és mások indultak. Ott néztek vezető táncoskörökből ennyire gyanakvóan és hatalmi pozícióból mindent és mindenkit, és ott volt az akkor még kialakulatlan struktúra és intézményi háttér hiányában ilyen kiszámíthatatlan a működés. Ha nincs Soros Alapítvány (!), nincsenek támogatólag fellépő külföldi kulturális intézetek és néhány elkötelezett mecénás, ha nincs Szkéné és Petőfi Csarnok, akkor nincs a táncnak nyolcvanas évekbeli új hulláma sem.
Látszatra azóta sok minden változott, a kiszolgáltatottság azonban, úgy tűnik, szemernyit sem csökkent. Az önkormányzati, illetve állami fenntartású nagy társulatokkal szemben – Magyar Nemzeti Balett, vidéki balett-társulatok (Pécs, Győr, Szeged), hivatásos néptáncegyüttesek stb. – ma a független terület lényegében ugyanolyan veszélyeztetett, mint harminc évvel ezelőtt.
A struktúra, az intézményi háttér, ha töredékesen is, de felállt (egyik legfájóbb hiánya a talán már soha ki nem épülő vidéki kortárs befogadó színházi hálózat), a rendszerben levő pénzt viszont kiszivattyúzták, aminek legnagyobb vesztese az új generáció, a fiatalok. Kopogtatnának ők, de nincs ajtó. Ma Bozsik Yvette éppúgy nehezen tudna színre lépni és megkapaszkodni a pályán, mint a nyolcvanas években, társulatalapításra meg végképp nem nyílna semmi esélye.
Azért említettem őt, mert Bozsik mára mintha megfeledkezett volna arról, hogy honnan indult. Az NKA Táncművészeti Kollégiumának vezetőjeként ugyanis az „előző ciklusban” sorra hozta – Vincze Balázzsal és Zsuráfszky Zoltánnal, a Pécsi Balett és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes igazgatójával – azokat a döntéseket, amelyek a függetlenek között is leginkább a fiatal generáció képviselőit lehetetlenítették el. S akkor a zárt, meghívásos pályázatokról és a saját maguknak leosztott támogatási pénzekről még nem is beszéltünk. A nagy társulatok vezetői – köztük a „klubba” bekerülő Bozsik – a politika és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) segedelmével csak jobban összezártak az utóbbi években. Ma hivatalosan ők jelentik a „szakmát”, ők reprezentálják a hatalom felé a „mai magyar táncművészetet”, miközben az évi 90-100 táncbemutató közel kétharmada a hozzájuk képest fillérekből gazdálkodó független területen születik meg. Ők alkotják a „kicsik” képviselőitől még idejekorán megtisztított Magyar Táncművészek Szövetsége (MTSZ) elnökségét; ők foglalnak helyet az egyetlen nyomtatott, szakmainak álcázott pr-lap, a negyedévente, a Honvéd Együttes kiadásában(!) megjelenő Táncművészet című folyóirat tanácsadó testületében; ők vannak kétharmados többségben Mihályi Gábor (Magyar Állami Népi Együttes) és Kiss János (Győri Balett) révén az amúgy tökéletesen impotens, a kormány táncszakmai partnerének kikiáltott Táncbizottságban; és ők ülnek az MMA beejtőernyőzésével immár hatfősre duzzadt, produkciós támogatásokról döntő Táncművészeti Kollégiumban (NKA).
S bár mindenhova befészkelték magukat, érdekérvényesítő képességük a hatalom felé még a számukra jelentősnek vélhető szakmai ügyekben is gyakorlatilag nulla. A kínkeservesen megalkotott Nemzeti Táncprogram körül, melynek legfontosabb vívmánya az amúgy éppen a Fidesz-kormány által elvett táncos szakmai nyugdíjak visszaállítása lehetne, teljes a csönd. A várbeli játszóhelyéről kiebrudalt Nemzeti Táncszínház ügyében pedig három év alatt sem sikerült elérni, hogy az intézmény a Millenárison új, modern játszóhelyhez jusson.
Az is tipikus, hogy ez a kör az elmúlt időszakban – a Nemzeti Táncprogramon kívül – talán ha két dologban hallatta a hangját nyilvánosan. Az öt évvel ezelőtti emlékezetes trafós igazgatóválasztási hercehurca során, amikor is Bozsik pályázatát támogatták, illetve Markó Iván 130 milliós, személyesen Orbánnál kijárt plusztámogatását kifogásolták. Minimális szolidaritásra sem voltak hajlandók viszont a független területet sújtó pénzmegvonások kapcsán, most pedig, hogy az NKA Táncművészeti Kollégiumában is kizárólag az ő képviselőik ülnek, és döntenek a teljes táncszíntér produkciós támogatásáról, biztosra vehetjük, hogy ilyen már soha nem is lesz.
Ebben a közegben minden, a kortárs tánc minőségi-innovatív irányát támogató jelnek, üzenetnek, a legapróbb gesztusnak is kiemelkedő jelentősége van. Az évente, idén tizenegyedszer átadására kerülő Lábán Rudolf-díj is ezt a célt szolgálja, amiről az alapítók, vagyis a Trafó és a MU Színház által felkért – tánckritikusokból, esztétákból, művészettörténészekből álló – független szakmai kuratórium dönt. A Lábán-díj kapcsán gyakran megjegyzik, hogy nem elég népfrontos. Való igaz, nem az, mert nem arra szolgál. Ez az alapítók nyilatkozatából éppúgy kiolvasható, mint a díj névadója, Lábán Rudolf munkásságából, aki a 20. század európai táncművészetének egyik leghaladóbb szellemű alkotója és táncteoretikusa volt. De kiolvasható a Trafó és a MU Színház műsorpolitikájából is, ami mindennek nevezhető, csak népfrontosnak nem. A Lábán-díj a minőségi innováció mellett teszi le a voksát, évről évre a hazai kortárs tánc legjobb előadásait keresi. Ennek ellenére a tévedés veszélye, mint bármely döntés esetén, természetesen fennáll, azt azonban botorság megkérdőjelezni, ha egy díj szakmailag pozicionálja magát.
A Lábán-díj nem pótolhatja azokat a hiányosságokat, amitől a kortárs táncszcéna intézményesen szenved, a forráshiányt, a befogadó és produkciós házak kiéheztetését, nem könnyítheti meg – hiszen már pénzjutalommal sem jár – az egyre jelentősebb szerephez jutó új generáció életét. De talán ideig-óráig reflektorfénybe állítja azokat, akikre – akár a jövő táncművészete felé kacsintva is – érdemes figyelni.
A szerző tánckritikus, szerkesztő, a Lábán-díj kuratóriumának tagja. A díjátadó május 10-én lesz a Trafóban, a házigazda Winkler Nóra, a belépés ingyenes.
