A Bozsik Yvette Társulat Oidipusz című előadása monumentális és látványos, az első tíz perc alatt sokkos állapotba is kerülhet a néző, ha akar, és nem csak azért, mert Bozsik Yvette-et rég látta színpadon, főleg nadrágszerepben.
Nem sajnálták a pénzt a „bozsiki” expresszív képekre, vászonra, díszletre, guruló műkövekre, fa- és felhőóriások vetítésére és Philippe Héritier Párizsban élő svájci zeneszerző direkt erre a darabra megrendelt tragikus kortárs zenéjére. (Volt mit nem sajnálni, erről lásd a magyarnarancs.hu cikkét: Elsöprő sikert arattak az NKA kurátorai az NKA pályázatain.) A táncosok is szinte tökéletesek, a szinkrontánc-jelenetekben úgy mozdulnak, akár az egyenhalak az óceánban, a mozdulat fennkölt hadserege ők. A koreográfus munkája meg embertelen, ha azt nézzük, hogy lassan félévente létrehoz egy hasonlóan nagyszabású darabot. Bozsiknak ebben a görög tragédiától és a Kill Bill mozgásvilágától ihletett táncműben az önbüntető főhős szerepe jutott. Nem lehet könnyű.
Az ősbűn képei, a tragédia felé siető táncmozdulatok mégsem torkollnak drámába. A pazar, de az összefüggésekre ritkán rámutató látvány elhomályosítja a kifinomult gondolatokat, ha vannak egyáltalán. A katarzis elmarad, kivéve a macskajaj-jelenetet Gombai Szabolcs vezetésével, mert az emlékeztet valami humoros, önreflektív, mély dologra, a régi Bozsikra, ami után évek óta fohászkodom magamban. Mindhiába. A Lány, kertben című kedvenc darabom bántalmazott, lázadó, punk női főhőse önmarcangoló, bántó és lehangoló férfivá vált a színpadon. Oidipusz a domina, akinek mégsem szabad a tánc.
Müpa, március 17.
