Magyar Narancs: A bajnok az első kimozdulásod a saját, független színházadból. Miért csak most?
Pintér Béla: Voltak már kimozdulásaim, például a Közép-Európa Táncszínháznak rendeztem a Két pakulárt, oda Horváth Csaba hívott. A színművészeti egyetemen az Ascher–Novák-osztályban rendeztem a Korcsula című darab első verzióját, amit később dolgoztam át a saját társulatomra. De azóta is hívtak már többször jó nevű kőszínházakba, ahova úgy mehettem volna, ha leemelek a polcról egy kortárs művet, és adaptációt csinálok. De én nem így dolgozom. Minimum fél évig tart, amíg megírok egy darabot, közben folyamatosan játszom, és muszáj a saját társulatomra koncentrálnom. Máté Gábor meghívása azért volt más, mert ő meg szokta nézni az előadásaimat, utána beszélgetünk, tehát személyes kapcsolatban vagyunk. Ascher Tamással még inkább, hiszen őt mindig elhívjuk a társulati megnézésekre is (Máté a Katona igazgatója, Ascher a főrendezője – a szerk.). Ráadásul Máté Gábor teljesen szabad kezet adott, szóval elkötelezettebbnek éreztem magam ezzel a felkéréssel kapcsolatban. Először az jutott eszembe, hogy a Fácántáncot csináljuk meg koprodukcióban, de elég hamar kiderült, hogy abban nincs annyi nagy szerep, hogy mindkét társulat színészei kellően motiváló feladatot kapjanak. Már ott tartottam, hogy visszaadom ezt a munkát is, amikor ültem otthon az erkélyen, és egészen más okból meghallgattam Puccini A köpeny című operáját. Ezt az operát a Gyévuska írása közben mutatta nekem Darvas Bence, amikor elkezdtem lelkesedni Puccini iránt. A pillangókisasszony volt a kedvencem, de azonnal megszerettem A köpenyt is, melyben egy hajóskapitány megöli egyik rakodómunkását, mert az elcsábította a feleségét. Külvárosi bűnügyi történet. Tragikus szerelmi háromszög, feszes krimi, elragadó szenvedély. Eszembe jutott az erkélyen, hogyan lehetne maivá tenni ezt a történetet, és annyira drámainak és izgalmasnak tűnt, hogy belefogtam. Tudtam, hogy a katonás színészek szeretik a zenés darabokat, de egy teljes opera előadása mindenkinek komoly kihívás.
MN: Hogyan lehet átírni egy klasszikus operát?
PB: Óriási munka. Milliószor hallgattam meg minden motívumot. Újra és újra. Hogy kijöjjön a prozódia, hogy közben a legodaillőbb, a legpontosabb legyen minden mondat. A Tündöklő középszernél is írtam már szöveget Puccini-áriákra. Örömet okozott, és úgy tűnt, hogy működik. De ez volt eddig a csúcs: egy komplett operára egészen más szöveget írni, más környezetbe helyezni, új figurákat kitalálni, a meglévőket átformálni, az idejét megnövelni, kibővíteni… Egyetlen jelenet van, amit kiollóztunk az eredeti szövegkönyvből, amikor a polgármester bekapcsolja a tévét, és a „mesebeli tündér” búcsúja zajlik épp. Ebből nagyjából kikövetkeztetheti a néző, hogy milyen volt az eredeti textus. Semmit sem tudtam használni belőle.
MN: Hogyan választottad ki a színészeket?
PB: Elsősorban annak alapján, hogy ki tud énekelni. Persze sokkal több muzikális színész van a Katonában, mint ahányan bekerültek a produkcióba, de fontos volt, hogy a hangjuk nagyon erős is legyen, ne kelljen erősítést használni. Az eredetiben a három főszereplőn kívül a többieknek jóval kisebb feladatuk van. Próbáltam erre is figyelni, hogy mindenki emlékezetes legyen, de a szereplők számát növelni nem lehetett. Egyébként sem szoktam sok színésszel dolgozni, kisebb csapattal tudok a legintenzívebben együttműködni.
MN: Azt megszoktuk, hogy minden darabodnak van társadalmi, politikai aktualitása. Azt is, hogy meg tudunk feleltetni figurákat közéleti szereplőknek. Most a sajtó és egyes nézők egy ismert politikus és a körülötte lévő nem közszereplők konkrét sztoriját vélik felismerni benne. Hogyan fogsz érvelni, ha ezt valaki felrója neked?
PB: Az eredeti opera történetének modernizálása, korszerűsítése a saját fejemből pattant ki. Persze hallottam, hogy létezik egy hasonló pletyka, de nagyon elszomorít, hogy az előadást sokan bulvárszinten értelmezik, és a pletykával azonosítják. Kár, hogy nem a műről, nem a színházról van szó. De még ezzel számolva is úgy gondoltam a próbák során, hogy ebből a történetből annyira igaz színház lesz, hogy nem szabad elbizonytalanodni. Szeretném, ha az előadásomon az emberek nevetnének és sírnának is, de magánembereket megbántani és fájdalmat okozni nekik, az távol áll tőlem. Pláne nem egy pletyka alapján. Nekem az összes előadásom, illetve az egész életművem személyes kitárulkozás, alapvetően arról tudok a legjobban beszélni, ami velem történik, és minél inkább kitárulkozó vagyok, a néző annál inkább érintett lesz. Nem tartom persze kizártnak, hogy analógia legyen a magam és a nézők problémái között. Az egyik összpróbán amerikai rendezők voltak a vendégeink. Ők egy amerikai történetet láttak a szabadságról. Ez visszatérő élményünk egyébként: a Parasztoperát a világ minden táján saját történetként ismerték fel. A sokkal inkább a napi közéletre reagáló Szutyokkal kapcsolatban például Svájcban és Finnországban is azt mondták, hogy ez akár nálunk is játszódhatna! Csak úgy lehet elkerülni a provincialitást, ha hitelesen és pontosan beszélünk általános emberi helyzetekről, viszonyokról.
MN: Volt már rá példa normálisabb demokráciákban is, hogy pereltek – és nyertek – ilyen analógia miatt. (Erről Az Olaszliszkai esete után írtunk: Máshogy igaz – Művészeti szabadság kontra személyiségi jogok, Magyar Narancs, 2015. október 22. – a szerk.)
PB: Nem tudom, nem hiszem, hogy itt jogi kérdésről lehetne beszélni. Egy pletykáról van szó, amit a bulvársajtó terjesztett egy időben, és ha jól tudom, semmiféle bizonyíték nem volt a valódiságáról, és jogi vonzata sem volt a híreszteléseknek. A bajnok egy fiktív történet, a polgármester én vagyok, magamról mintáztam ezt a figurát, a politikusok világánál jobban érdekel a sajátom. Életem kiemelkedő pillanata volt ez a bemutató, a legjobb munkáim közé tartozik. Most már nem kérdés, hogy ha Pintér Béla elmegy a Katonába, vajon megfelel-e a kihívásoknak. Mert úgy érzem, maximálisan megfeleltem.
MN: A darab végén van egy feloldás, amikor eléneklik a színészek, hogy hazugság volt minden, amit láttunk. „Hazudtunk ma este és sokat mórikáltunk, De a hazugságban, tudjuk, hogy nincs határ, Nincs határ, Nincsen határ!” Ezt a pletyka miatt tetted bele így?
PB: Csak részben. A történet végét teljesen megváltoztattam. Nálam nincs gyilkosság, az élet megy tovább. Az eredetit túl meseszerűnek, túl egyszerűnek éreztem. Nem akartam, hogy ilyen szélsőséges, „bűnügyi” vége legyen. Manapság sokkal jellemzőbb a túlélés, a kompromisszum, az önfeladás, a beletörődés. És ez nem csak a főbb szereplőkre vonatkozik. Szerettem volna, ha az utolsó jelenetben mindenki a színen van, és így adta magát a finálé is. Lényeges volt, hogy elbúcsúzzanak a színészek a nézőktől, valahogy úgy, mint a Szentivánéji álomban: „Ha mi, árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket…” Ez a művészet szubsztanciája. Nincs határ. Adott esetben még egy ilyen nehéz téma sem szabhat határt.
MN: Ugyanakkor a finálé felfogható a politikai életre, a politikusok beszédmódjára adott reflexiónak is.
PB: Én a saját hazugságomról beszélek, és reményeim szerint a hazugságról általában, a hazugság sokszínűségéről, a hazugság mindenütt jelenvalóságáról. Minél asszociatívabb, minél többrétegű egy finálé, annál erősebb a hatása. Ha egy adott néző egyetlen jó megoldást képzel, leszűkíti az értelmezési horizontot, valami összetettebb élménytől fosztja meg magát.
MN: Eddig nem volt olyan vád, hogy valaki magát látta valamelyik figurában viszont?
PB: A családtagjaim, a társulatom tagjai, kritikusok, körülöttem, velem egy korban élő emberek, minden, amivel találkozom: hat rám és bekerül a munkáimba. A színházamban a sírás és nevetés gyógyító, felszabadító, nem a személyeskedés vagy a kicsinyes bosszú terepe, a kritikai szemléletben az önkritika az egyik legfontosabb elem. A nézők szeretete, rajongása minden egyes előadás közben és után kárpótol a más jellegű elismerések elmaradásáért. A POSZT-on például utoljára a Szutyokkal voltunk, holott azóta létrejött a Kaisers Tv Ungarn, a 42. hét és a Titkaink is. Nyilván érzem, hogy bizonyos beállítottságú emberek eltartják maguktól a munkáimat. Elszomorít, de ettől még nem fogok mást csinálni. Konkrét támadásokat viszont eddig még nem kaptam.
MN: A katonás színészek hogyan szoktak meg téged a másféle próbáiddal?
PB: Mindenki kellően motivált volt. Most is kronologikusan haladtam az írással próba közben, a zenei vezetővel együtt dolgoztunk. Az első próbán még nem voltunk benne biztosak, hogy mi lesz a vége, de sikerült úgy megcsinálni, ahogy terveztem, hatékonyan tudtam próbálni, ami a színészek próbaenergiáit végig magas szinten tartotta.
MN: Ugyanúgy figyelembe vetted írás közben a színészek személyiségét, mint a saját társulatodban?
PB: Mindig fontos a jó szereposztás! De most a zene annyira megadta az interpretáció tónusát, hogy elég volt, ha elénekelte a színész a szövegét, már volt róla fogalmam, hogyan tegyük színpadra.
MN: Politikai színházat csinálsz?
PB: A valóságot próbálom minden rétegében megmutatni, és ahhoz hozzátartozik a politika is. Bizonyos dolgokról annyira határozott véleményem van persze, hogy nem tudok teljesen objektív lenni, de törekszem rá. Vannak olyan darabok, amikben nagyobb hangsúlyt kap a politika, mint a Titkaink, a Szutyok vagy a legújabb, a Fácántánc.
MN: Decemberben nagykorú lesz a társulatod. Most már abban az alkotói korban vagy, hogy el kell helyezned magad a színháztörténetben. Az életművedből mi lesz maradandó szerinted?
PB: A bajnok biztosan fennmarad, és sok társulatnak lesz kihívás, de a Parasztoperát is játsszák már más társulatok, sőt volt Parasztopera fesztivál, mert szimultán nyolc előadás futott épp magyar nyelvterületen. A Szutyok című darabot most mutatták be Székesfehérváron. Van, aki szerint a Parasztopera a legjobb, de én most a Titkainkról gondolom ezt, amivel az évad legjobb magyar drámája és legjobb előadása címet is elnyertük. Jó érzés tudni, hogy mindez megmarad majd utánam, és a kislányom megkapja a jogdíjakat.
